Ha már a sajnálatos szeizmológiai események miatt a középpontba került, a közgazdászok sem tudták persze megállni, hogy ne elmélkedjenek - ideológiai elfogultságaik szerint - arról, hogy hogyan is van ez a Chile-dolog. Volt-e neoliberális ámokfutás véreskezű chicagóiakkal? Csakugyan a szabadpiaci erők kirakatországa egy meglehetősen bezárkózó és intervencionalista régióban?

A Wall Street Journal szerint Milton Friedman őrködő szelleme ott lebegett a földrengés sújtotta Chile fölött, és ha már arra járt, ezrek életét mentette meg. A magyarázat az volna, hogy a Friedman-vezette chicagói fiúk fejlett és modern országot csináltak Chiléből, jó és okos intézményekkel, amelyek biztosítják például, hogy az épületek biztonságosak legyenek, és főleg, hogy be is tartsák őket. Nem csoda hát, hogy Chile „alig” 760 halálos áldozattal megúszta azt a földrengést, amely mindenféle szeizmomérték szerint sokkal súlyosabb volt, mint a haiti borzalom (ott most éppen 230 ezernél jár az áldozatszámláló).

Chile eléggé vörös posztó minden hívő balosnak ahhoz, hogy legyen is reakció bőven. Krugman (ki más?) azonnal fölveszi a kesztyűt, és leleplezi a chicagói fiúkat: dehogy volt itt gazdasági csoda, jó, ha stagnálás. A polgárok biztonságát célzó építkezési szabályozások? Ó, hogy utálta volna őket a jó öreg Milton!

Több sem kell Tyler Cowennek, hogy oktathassa Krugmant, merthogy a 80-as évek gazdasági visszaesésének (szerinte) inkább van köze a rögzített árfolyam okozta reálfelértékelődéshez, mint túlzott piacpártisághoz és chicagóisághoz. Márpedig ki utálta még Friedmannál is jobban az árfolyamrögzítést? Nos, nem sokan.

Végül egy rövid összefoglaló Pinochet (vagy a chicagói fiúk?) gazdasági örökségéről, sok linkkel. A tanulság (szabad fordításban) így hangzik:
„A gazdaságpolitika persze sokat hibázott. A legnagyobb nyereség a mezőgazdaság diverzifikálásából, a nemzetközi hitelesség megerősödéséből, a réz iránti világpiaci kereslet fellendüléséből és a korábbi katasztrofális gazdasági irányítással való szakításból származott. Az 1980-as évektől kezdve Chilében volt a legjobb a gazdaságpolitika Dél-Amerikában, és mindmáig irigylésre méltó teljesítményt nyújt a kontinens többi országához képest. Az is igaz azonban, hogy ebben az időszakban az államilag vezérelt csoda legalább annyira illik a chilei gazdaságra, mint a szabadpiaci csoda.”

Bónusz: némi komparatív országértékelés a régióból.