A kínai megtakarításoknak a globális egyensúlytalanság kialakulásában játszott szerepe mindannyiunk számára világos. Nem véletlen, hogy blogunkban is gyakran idézünk magyarázat kísérleteket a jelenség okainak tisztázására. Most találtunk egy újabbat, de ehhez messzebbről kell indítanunk.
Michael Pettis a kínai pénzügyi piacok és a világ többi részének kapcsolatával foglalkozó blogjában arról értekezik, hogy miben különbözik a banki rossz hitelek problémájának kezelési módja Kínában attól, ahogy ezt a problémát a világ általunk jobban ismert részében - mondhatjuk így : piacgazdaságokban - rendezni szokták. Rossz hitelek ugyanis Kínában is vannak - mi az hogy - ám sem látványos bankcsődökről, sem pénzügyi krízisek megoldásaként szolgáló, egyszeri állami bankmentő csomagokról nem szoktunk hallani. Náluk van a bölcsek köve? Ugyan, dehogy, ilyen ugyanis nincsen.
A nem fizető adósok miatti veszteséget így, vagy úgy, de mindenképpen a többi megtakarítótól való átcsoportosítás, a többi vagyontulajdonos vesztesége finanszírozza. Elvileg a teherviselők köre korlátozódhat a rossz hitelek által sújtott bank kuncsaftjaira (betéteseire vagy hitelezőire), ám az ilyen rendszer bankpánikokhoz vezet, ezért találták ki azokat az intézményeket (pl. betétbiztosítás) és módszereket (bankmentő csomagok), amelyek segítségével az elbukott vagyon költségeit az adófizetőkre, végső soron a háztartási szektor egészére terítik szét.
Kínában is a háztartások fizetik meg a rossz hitelek okozta veszteségeket, ám a kínai bankszektor szoros állami irányítása, a megtakarítási és hitelkamatok kézivezérlése miatt nincs szükség egyszeri nagy tőkeinjekciókra vagy leírásokra. Az állami reguláció képes arra, hogy a megtakarítási és hitelkamatokat olymértékig eltérítse egymástól, hogy a kettő különbözete folyamatos finanszírozást nyújtson a nemteljesítő hitelek folyamatos karbantartására. Versenyző bankrendszer esetén erre természetesen nem volna lehetőség, hiszen a bankok közötti verseny szűkítené a kamatrést.
Mi köze van mindennek a kínai háztartások megtakarításához? A fenti módszer folyamatos vagyonátcsoportosítást testesít meg a megtakarító háztartásoktól a kölcsönvevőkhöz, illetve a bakokhoz. A háztartások megtakarított vagyona gyakorlatilag nem hoz reáljövedelmet, mi több, a reálhozam inkább negatív, a háztartásoknak már azért is meg kell takarítaniuk, hogy vagyonuk reálértéke ne csökkenjen. Ha pedig a - gyors gazdasági növekedés miatt gyorsan növekvő - folyó jövedelmük és a vagyonuk között valami kívánatosnak tartott stabil arányt akarnak fenntartani, akkor sokkal, nagyon sokkal többet kell folyó jövedelmükből megtakarítaniuk annál, mint ha más országokban szokásos reálhozamot élvezhetnének megtakarításaikon.
Mindez persze nem helyezi hatályon kívül az eddig emlegetett okokat. Így a szociális biztosítás hiányát, a népesség öregedését vagy akár speciális megtakarítási preferenciákat. Rámutat azonban arra is, hogy a kormányzati politika, a forrásallokáció nem piaci módja jelentős szerepet játszik abban, hogy a kínai háztartások miért csak olyan szokatlanul alacsony hányadát fogyasztják el jövedelmüknek. S ha mindez igaz, akkor mégis van valami az amerikaiak kritikájában: nem önkéntes megtakarítás, hanem jórészt kormányzati politika húzódik Kína hatalmas folyó fizetési mérleg többlete mögött.
