Közgazdászok, laikusok és politikusok abban biztosan egyetértenek, hogy a válság egyik legfontosabb és legfájóbb következménye a munkanélküliségi ráta megemelkedése. Mindenhol, de ami különösen fájdalmas lehet: azokban a szegény vagy ún. közepes jövedelmű országokban is, ahol sem a szociális védőhálóban, sem a zemberek sokkellenálló képességében (puffer-megtakarításaiban) nem igazán bízhatunk. Ahhoz, hogy okos és hatékony ellenintézkedéseket tehessünk (és jól célzott programokkal állhassunk elő), fontos megértenünk, hogy kik az igazán fontos áldozatok. A korábbi válságok és főleg a fejlett országok korábbi válságtapasztalatai alapján lehetnek gyanúsítottaink: képzetlenek, fiatalok, városiak.
A Világbank kutatói megnézték, hogy 17 közepes jövedelmű országban (Argentínától Románián és Lengyelországon át Egyiptomig) hogyan is van ez. Azt találták, hogy a legnagyobb vesztesek a fiatalok voltak, a munkáltatók őket rúgták ki először (illetve ők kerültek leginkább át a foglalkoztatás szürke zónájába). Jogosan sajnálhatjuk még a férfiakat is, akiktől a nőknél jóval nagyobb arányban váltak meg a munkáltatók, szoros összefüggésben azzal, hogy a válság leginkább azokat a szektorokat érintette, ahol hagyományosan férfiak dolgoznak (építőipar, pénzügyi szolgáltatások). Érdekes tanulság, hogy a sokat emlegetett iskolázottsági megfontolások nem igazán szórták meg a munkavállalókat, az alig iskolázottak nem hullottak ki szignifikánsan nagyobb arányban a munkapiacról. (Megjegyezve persze, hogy az ő foglalkoztatási rátájuk és sokktűrő képességük eleve alacsonyabb, de a relatív helyzetük nem romlott.) Az is meglepő, hogy alig van különbség a város/vidék vonalon, a kezdeti különbségek itt is fennmaradtak, de nincs látványos elmozdulás a válság miatt.
Hogy mi következik ebből? Elsősorban az, hogy időnként nem pont azokat kell megtámogatni, akiket úgy általában szoktunk. Fejlesztési programok gyakran célozzák a nők, az alacsonyan képzettek vagy éppen a városi szegények munkapiaci esélyeinek javítását. A szerzők szerint ezúttal pont nem ők lennének az elsődleges célcsoport: a fő baj a fiatalokkal van, tessék rájuk mérni a munkapiaci programokat. A másik tanulság a szokásos: a heterogenitás fontos lehet, csak sajnos gyakran nem ott látjuk, ahol megszoktuk. Jó, ha a gazdaságpolitika figyel a mélyebben meghúzódó folyamatokra és kevésbé könnyen adódó (dezaggregált) adatokra is.
A tanulmány nem rólunk szól, nem vagyunk a vizsgált országok között, de nekünk is jó lenne tudni, hogy vajon mások vagyunk-e, mint a referenciacsoportunk. (Tudtok hasonló magyar tanulmányról?)
A tapasztalatokon és empirikus elemzésen alapuló gazdaságpolitikáról szóló intelmeket meg nem lehet elégszer elmondani.