Legutóbbi pénzmultiplikátoros posztunk számos kommentet vonzott. Most Matt Rognlie megint jó nagyot rúg abba az ötletbe, hogy valaha is szerves, stabil, ok-okozati kapcsolat lett volna a jegybanknál elhelyezett tartalékok és a pénzkínálat (M1) között. Mindannak ellenére, hogy a bevezető makrotankönyveknek a pénzmultiplikátor fogalma mindmáig egyik kedvence.
Szellemes posztját olvasva könnyen rájöhetünk arra, hogy hol húzódik a határ a pénzmultiplikátor fogalmát értelmesnek vagy értelmetlennek tartók között. A mikroökonómiai alapú makroökonómia számára a makrojelenségek egyéni, elsődleges közgazdasági elvekből levezetett magatartások egymásra hatásának eredményei, nem pedig aggregált változók közti statisztikai, tapasztalat által igazolt kapcsolatok. Éppen ez a döntő különbség a hagyományos aggregált és a modern mikroalapú közelítés között. Utóbbi szerint a makrováltozók között kimutatott mégoly szoros kapcsolat is lehet látszólagos, biztosat csak akkor mondhatunk, ha a szereplők racionális magatartásából fel tudjuk azt építeni. Mármost a pénzmultiplikátor modell pontosan a banki viselkedést, a hitelnyújtási döntést a költségek, kockázatok és várható profitok figyelembe vételével meghozó magatartást egyszerűsíti ki azáltal, hogy egy mechanikus, stabil hüvejkujj-szabállyal helyettesíti. A pénzmultiplikátor fogalom tehát látványosan a klasszikus aggregált makroökonómiai gondolkodás része, nem fér meg a szilárd mikroalap igényével. És éppen ezért maradhatott meg a kezdő makro tankönyvekben. Kezdő szinten ugyanis nagyon kevés olyan makro tankönyv van, amely mikroalapú modelleket ismertet.
