Végjátékához érkezett a magánnyugdíj-pénztári rendszer tizenhárom éves története. A végelszámoló pénztárak a napokban fizetik ki egykori tagjaiknak a befizetéseikből felhalmozott tőke reálhozamát. A hatóság látványos szigorral ellenőrzi, hogy az érintett pénzintézetek megfelelően számítják-e a törvény által előírt járandóságokat, s nem rövidítik-e meg az állami rendszerbe visszatérő polgárokat. Kormánypárti politikusok pedig ezt az alkalmat is felhasználják a rendszer alázására, és az emberek megkárosításáról, a befizetések eltőzsdézéséről beszélnek. Ha még lehet fokozni a jó magyarok pénzügyi intézményekkel szembeni bizalmatlanságát, akkor a magánnyugdíj-pénztári vagyon államosításának módja erre még biztosan rá tudott tenni egy lapáttal.
Így utólag meglepő, hogy a magánnyugdíj-pénztári vagyon einstandolásával szembeni tiltakozás mennyire lanyha volt. Jó, persze, a legtöbben kezdettől nem értették az egész rendszert, és az ilyen megtakarítások felhasználásával kapcsolatos erős korlátozások messze nem tették, mondjuk, egy bankbetéttel egyenrangúvá ezeket a számlákat. Ám az emberek bizalma a társadalombiztosításban semmivel sem erősebb, magam legalábbis többre számítottam némi értelmiségi morgolódásnál és a magántulajdon szentségének felemlegetésénél.
Sohasem fogjuk megtudni, hogy a lankadt ellenállásban mekkora szerepet játszott a kormányzatnak az a remek ötlete, hogy az államosított vagyon reálhozamát átengedi az egykori tagoknak. Világos, hogy a kormányzat – tudván, hogy a legtöbben a készpénz formájában érkező tál lencséért bármilyen ígéretes jövőt elcserélnek majd – a visszalépések ösztökélésére a kényszeren és fenyegetésen túl a mézesmadzagot is bevetette. Ám miért pont a reálhozamok formáját ölti ez a baksis?
Nézzük először a számokat, a mai költségvetési szigorral terhelt időkben ugyanis nem kevés az a pénz, amiről szó van. A nyugdíjvédelmi miniszterelnöki megbízott adatai szerint a hárommilliónyi visszalépő tagnak átlagosan 76 030 forint reálhozamot fizetnek ki, együtt az egész tehát meghaladhatja a 220 milliárdot. Ez az évi teljes GDP 0,7-0,8 százaléka (összehasonlításul: a felsőoktatás egészére fordított kiadások évi összege a GDP 1 %-ára rúg). Ennyi pénzről mondott le a költségvetés azért, hogy a vagyon többi részét kisebb ellenállással szerezhesse meg. Mindezt már csak azért is hangsúlyoznunk kell, nehogy morfondírozásunk azt a látszatot keltse, hogy pusztán irigyeljük azokat a szerencséseket, akik most néhány tízezer vagy százezer forinthoz jutnak. Nincsen ingyenebéd, ez az összeg hiányzik a költségvetésből, az államadósság csökkentéséért vívott keresztesháború során ennyivel többet kell majd elvenni valakitől.
De hát ez törvény szerint járt. Persze, de szolgál-e ez a törvény bármilyen racionális gazdasági vagy méltányossági célt? A magántulajdonhoz és annak jövedeleméhez való jogra hivatkozni az egész ügy kapcsán az arcátlanság határát súrolná. Ám okoskodhatunk valahogy úgy, hogy a magánnyugdíj rendszerrel az államháztartás időlegesen elesett a pénztártagok befizetéseitől. A rendszer megszűnése az érintettek számára olyan, mintha magánnyugdíj sose lett volna. Így az államnak azok a befizetések járnak, amitől korában elesett, de a hozamok nem. Tovább farizeuskodhatnánk azzal, hogy azért a reálhozam, mert az időközi infláció csökkentette e befizetések értékét, ezért kell azt az infláció hatásával korrigálni, ami megmarad, azt hívják reálhozamnak.
Farizeuskodhatnánk, mondom, mert azt is tudjuk, hogy sokkal inkább azért dönthettek a reálhozam felajánlásáról, mert az sokkal kisebb összeg. Ha valakit az érdekelt volna, hogy a rendszer tizenhárom év alatt összesen mennyibe került az államnak, akkor a saját pénztárba való befizetéseket a mindenkori államkötvények kamatával kellene korrigálni. Az államháztartás bevételeinek csökkenése ugyanis ugyanekkora hitelfelvételi többletet eredményezett, ami megfelelő kamatterhekkel járt. Ahogy a miniszterelnöki megbízott nem győz rámutatni, az időszak átlagában az államkötvények reálhozama magasabb volt, mint a pénztárak átlagos hozama – ez a kiépítési és működtetési költségek miatt ilyen rövid idő alatt egyáltalán nem meglepő – vagyis ezen az alapon a reálhozam kifizetése a legkevésbé sem indokolt.
No és hogy állunk a méltányossággal? A kifizetett reálhozamok óriási szóródást mutatnak, ami rendjén is volna, ha a különbségek kialakulásában nem az egyes tagoktól teljesen független, véletlen tényezők játszanák a fő szerepet. Azt különösebb moralizálás nélkül elfogadhatjuk, hogy a kifizetés függjön a befizetett járulékoktól, ami a pénztárban töltött idő hosszán és az alany fizetésén múlott. Ennél sokkal nagyobb szerepe van azonban annak, hogy ki melyik pénztár tagja volt, és hogy akkor, amikor éppen belépett szerencsés vagy kevésbé szerencsés tőkepiaci feltételek uralkodtak. Az egyes pénztárak teljesítményében sokszoros különbségek voltak (a PSZÁF közlése szerint az Allianz pénztárának évi átlagos reálhozam rátája 0.33% volt, ugyanez az Életút esetében 1.72%, a Questornál viszont -2.34%). Átlépésre volt ugyan lehetőség, ám az az elvárás, hogy a mezei tag pénztára teljesítményének értő elemzésével mozog a pénztárak között még akkor is túlzó volna, ha nem tudnánk, hogy a pénztárak adták, vették egymást. Abban pedig, hogy mikor lép be, szinte semmi választása nem volt a tagnak, hiszen a legtöbb ember munkába lépésekor kötelezően taggá vált valahol. Az elmúlt évtized tőkepiaci turbulenciái miatt a hozamok az egyes években is nagyon szóródtak, ezért a pénztárakon belül a tagok ugyanakkora tőke után is nagyon különböző összegeket kapnak. Akinek több jó év jutott, az jobban járt, akinek több rossz, az rosszul.
Végső soron semmivel sem lett volna kevésbé méltánytalan, ha a kormányzat a TB-be való visszalépés megédesítésére mondjuk az emberek testmagasságától vagy kockadobások eredményétől függően kínált volna fel különböző összegeket. Utóbbiak abszurditása persze mindenki számára nyilvánvaló lett volna, a reálhozamokkal való bűvészkedés pedig mindezt jótékonyan eltakarta. De a különbség csak ennyi.
(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 2011/33. számában.)
