nem a pék jóindulatától

"Az embernek ... állandóan szüksége van felebarátai segítségére, de ezt hiába várja pusztán a jóindulatuktól. [...] Ebédünket nem a mészáros, a sörfőző vagy a pék jóakaratától várjuk, hanem attól, hogy ezek saját érdekeiket tartják szem előtt." Adam Smith

Friss topikok

Címkék

30 as évek válsága (13) 4 1 (2) acemoglu (9) adam smith (6) adórendszer (29) adósság (11) adótudatosság (2) aea meetings (1) aghion (1) alan greenspan (3) alvin roth (1) argentína (1) árindex (2) árszabályozás (2) árverés (1) autóvásárlás (3) bankállamosítás (3) bastiat (3) becker (3) behaviorizmus (32) big government (2) bizalom (1) biztonság (1) buborék (5) bűnözés gazdaságtana (3) clark (4) credit crunch (1) daniel kahneman (1) defláció (3) depresszió (3) devizahitelek (2) devizapiac (1) diszkrimináció (3) döntéselmélet (2) drogpolitika (4) egészséggazdaságtan (4) elmélettörténet (1) energia (2) erkölcsi kockázat (8) értékek (3) értékpapírosítás (2) euró (12) európa (2) externáliák (1) fejlődésgazdaságtan (22) fejlődésgazdasgtan (2) félelem (1) felsőoktatás (9) fiskális politika (46) foci (5) fogyasztóvédelem (2) forint (2) francia (1) friedman (4) gary becker (6) gazdasági növekedés (11) gazdaságpolitika (47) gazdaságtörténet (7) gdp (2) globális aránytalanság (20) globalizáció (6) görög válság (12) hayek (4) humor (2) imf (11) imf hitel (2) incidencia (1) index (1) inferior (10) infláció (15) ingatlanpiac (1) interjú (14) io (1) irving fisher (1) it (1) izrael (1) japán (6) járadékvadászat (1) játékelmélet (4) jog és közgazdaságtan (5) john list (1) kamat (6) kapitalizmus (10) karácsony (1) kerékpár (1) kertesi gabor (1) keynes (12) keynesizmus (19) kezdi gabor (1) kína (19) kísérlet (2) klímaváltozás (7) költségvetés (6) konferencia (1) könyvismertetés (4) környezetgazdaságtan (4) korrupció (1) közjószág (2) közösségi gazdaságtan (3) krugman (23) külföldi segélyek (5) külföldi tőke (4) kvíz (1) lettország (1) likviditási csapda (3) luxus (4) maffia és allami transzferek területi eloszlása (1) magyar (23) makroökonómia (55) mancur olson (1) mankiw (1) maurice allais (1) megtakarítás (5) microfinance (1) migráció (2) mikroökonómia (20) mikroszimuláció (1) minimálbér (1) mnb (2) monetáris politika (22) multik (2) munkahelymegőrzés (5) munkapiac (22) murphy (4) nber (1) német (4) nobel díj (17) normál (1) nudge (6) nyugdíjrendszer (2) oecd (1) ökonometria (27) oktatási (44) olajárak (3) olasz (1) olivier blanchard (1) olson (1) paternalizmus (1) patrióta gazdaságpolitika (4) paul romer (1) paul samuelson (1) pénzillúzió (3) pénzügyi (6) pénzügyi rendszer (9) pénzügyi szabályozás (14) pénzügyi válság (16) piacgazdaság (1) pigou (1) politikai gazdaságtan (16) politikai intézményrendszer (13) portfolioblogger (126) profit (1) protekcionizmus (10) reform (2) rendszer (1) rendszerkockázat (1) richard thaler (1) rosling (1) shapley (1) shiller (1) Sims (1) stabilizáció (1) steven levitt (2) stigler (1) stizlitz (1) szabad piac (7) szabályozás (9) szociális támogatás (3) támogatás (4) tanulság (3) ted (3) tőkeáramlás (2) transzformációs válság (1) újraelosztás (1) usa (28) üzleti ciklus (8) válság (41) válságelemzés (20) válságkezelés (19) válság okai (9) valutaárfolyam (14) verseny (8) vita (27) yale (2) Címkefelhő

Fiskális angyalgyökér-borogatás

2012.05.03. 10:30 balazs_varadi

Mostanra a nyájas olvasó már nyilván gyűlölettel tekint a megszellőztetett ötletre, miszerint adót vetnek majd ki a pénzügyi tranzakciókra. „Sárgacsekk-adó” – fúj! „Megadóztatnák még az adófizetést is” – szemetek!

Lassan a testtel. Egy új adó bevezetése sosem öröm. De az új bevétel-generáló adónem alternatívája sosem az, hogy nem vetik ki és minden marad a régiben: ha nem lenne rá szükség, minek rombolná a kormány politikai támogatottságát tovább azzal, hogy bevezeti. És hát rövid távon az alternatívák se vonzóak. A költségvetésben szükségessé váló százmilliárdokat a kormány más, új adónemmel (pl. internetadó), a meglevő adókulcsok tovább növelésével (pl. még magasabb ÁFA) vagy a kiadások lefaragásával szedheti össze. Az utóbbi lehet, hogy hosszabb távon üdvös, de attól még fájdalommal jár. A kérdés, hogy melyik ujját harapja a kormány: lehet-e a banki tranzakciókra kivetett adó a legkisebb rossz?

Egy sor hihető érv szólhat amellett, hogy lehet. Egy ilyen adónem a visszamenőleges ágazati sarcokkal szemben nem lenne hungarikum: fejlett (Ausztrália) és közepesen fejlett (Brazília) országok is bőven használták már. A pénzügyi tranzakciók eddig kimaradtak az ÁFA rendszeréből, miközben az adóalap, az átutalások összege óriási: meghaladja az egész GDP-t, tehát úgy tűnik, már kicsi adókulccsal is tetemes bevételt lehet fakasztani belőle. Ráadásul az új adó gyorsan bevezethető és adminisztrációs terhe arányaiban csekély lenne: nem az átutaló emberek és vállalatok, hanem a kisszámú pénzügyi szolgáltató (a bankok vagy az elszámolóház) vonná le és fizetné be, ők pedig eleve elektronikusan nyilvántartják a tranzakciókat: azokhoz hozzácsapni egy plusz levonást és befizetni a kincstárnak szoftver-módosítással együtt is elenyésző plusz technikai és számviteli költséggel járna.  Azt pedig, hogy az emberek és vállalatok zsebéből pénzt vesz ki, egy adótól zokon venni olyan, mint a köptetőtől, hogy köpni kell tőle.

Ha ez egy high-tech blog lenne, ide jönne szövegdobozba az ügyesen megfogalmazott internetes szavazás: ide kattintson, ha Ön szerint, ha már plusz bevételt kell generálni, a tranzakciós adó lehet a legkisebb rossz, és ide, ha biztos benne, hogy van nála jobb módja is a hiányzó költségvetési százmilliárdok begyűjtésének.

Azért ide jönne, mert eddig csak az új adó mellett szóló érveket soroltam. Nem tárgyaltam a legfontosabb negatív hatást, aminek fő tünete, hogy magasabb adókulcs hatására zsugorodik az adóalap. Ez nem csak ennél az adónemnél van így: ha a munka terheit (pl. tb-járulékokat) növelnék, akkor kevesebb embert kevesebb órában dolgoztatnának a munkaadók; a vagyonadó hatására meg a gazdagok egy része letagadná, eldugná vagy elmenekítené a vagyonát. Az adószedés szinte mindig társadalmi veszteséggel jár: kevesebb lesz a munkahely, vagyonok külföldre vándorolnak. Ez szomorú, de elkerülhetetlen: az adózás nem csupán magánzsebből rámol át pénzt a nagy közös zsebbe, hanem ezen felül is torzít is, össztársadalmilag rossz döntésekre ösztönöz. A kérdés az, mennyi pénzt tud begereblyézni a kormány, mekkora társadalmi veszteséggel.

Jó okaink vannak arra, hogy attól tartsunk, ez a torzítás a banki tranzakciós adónál viszonylag nagy lenne. A pénzügyi tranzakciók rugalmasak: sokat közülük, különösen a nagyobb tételeket, különösen a vállalatok lebonyolíthatnak külföldön is, ami nem csak az adóalapot apasztja, de a hazai bankok nyereségét is (amit ugye szintén adóztat a pénzügyminisztérium). Az új adó üzletfeleknél még az összeolvadást is vonzóbbá teszi, hiszen a vállalaton belüli elszámolásra nyilván nem vetik ki.  Magánemberek banki tranzakciók helyett a készpénzt választhatják, ami megnöveli a bűnözés várható hasznát és a fekete tranzakciók kísértését, ami megint csak csökkenti a másféle adók bevételét.

Ha minden tranzakció után fizetni kell, az lassítja a pénz forgási sebességét és (ide már egy általános egyensúlyi modell is kell) megemeli a beruházók által fizetendő reálkamatokat, annak minden negatív következményével együtt.  Persze ezek a romboló hatások az adókulcstól függnek. Most egy ezrelékről beszél a kormányzat, de még akármi lehet. Ha a forgalom néhány tízezrelékét happolja el tranzakciónként a kincstár,  alig lépnek fel a fenti torzítások; ahogy közelítjük a 2007-ig érvényes  brazil 0,38%-os adókulcsot, nem is beszélve az argentin 0,6%-ról vagy az ecuadori 0,8%-ról, úgy nőnek egyre gyorsabban. Egy a brazil viszonyokra és világos közgazdasági modellre alapozott becslés (Albuquerque, P. H.: BAD taxation: Disintermediation and illiquidity in a bank account debits tax model, International Tax and Public Finance (2006) 13:601-624 – sajnos, maga a cikk fizetős) szerint ott 0,38% adókulcsnál a generált nettó bevétel 27%-ára, 0,6%-os adókulcsnál már 59%-ára rúgott a torzítás össztársadalmi kára.
Talán ettől nem függetlenül, azok a fejlett országok, melyek kísérleteztek ilyen adóval, mind el is törölték azt (USA: 1932-1934, Ausztrália: 1982-2005).

Van tehát kormányunknak egy távolról sem tökéletes, de nem is hallatlan új adónem-ötlete. Kormányzati közgazdászok elénk tárhatták volna, háttérszámításokkal: kell még ennyi milliárd, ezek az alternatívák, ilyen és ilyen számítások alapján, ezért és ezért tűnik jobbnak, kevésbé torzítónak emez, mint a féltucat másik.

Ebből nem kaptunk semmit. Nagyjából tudjuk, mit adóztatnának meg, de azt már nem, mennyire, és azt főleg nem, hogy milyen számítások alapján, milyen alternatívák közül, miért választotta ezt a kormány. Belöktek egy nem eleve értelmetlen szükségmegoldást a köztudatba, és mindenki írja-mondja, ami eszébe jut róla. A sajtóban reflexek, érzések, igaz, de irreleváns általánosságok, kvalitatív érvek  kavarognak (tisztelet a kivételnek). De annyira megszoktuk, vagy annyira igénytelenek lettünk már, hogy senki se kiált fel: meztelen a király!  Akármit is gondolunk a célokról, ez egy szakkérdés is, amit egy OECD- és EU-tagországban közgazdaságtani számításokkal alátámasztva kellene eldönteni!

Hadd legyek személyes: a rosszkedvem most elsősorban szakmai. Olvastam, hogy a javaslat nem is a Gazdasági Minisztériumből jött. A néhány tucatnyi magyar közgazdász közül, akik egy ilyen white papert szakmailag korrekt módon meg tudtak volna írni, sokat a Pénzügyminisztériumból még a kormányváltás előtt kitettek, majd, már Orbán alatt utolsó kormány-közeli búvóhelyüket, a  Költségvetési Tanács titkárságát is eldózerolták, de itt-ott az ötödik kerületben még mindig maradt belőlük hírmondóba  néhány. Jópár közülük pedig kitart a Nemzeti Bankban – őket, gondolom, elvből nem kérdezi meg a kormány. Szóval azért lenne kihez fordulni. De mintha mára már az igény is kihunyt volna, hogy úgy foglalkozzon az apparátus gazdaságpolitikával, ahogy ezt fejlett országokban szokás.  Ami a döntés-előkészítés módját illeti, a szintén gyakran voluntarista félmúltból rohamosan süllyedünk vissza a kizárólag hitből, ösztönből és előítéletből dolgozó múltba, és, ami a legijesztőbb, ez már fel sem tűnik sem az újságírónak, sem az olvasónak, senkinek.
Betegségünkre tüneti gyógyszer kell. Az orvos a tudománya alapján, folyóiratcikkekkel, tankönyvekkel alátámasztva, velünk értelmesen konzultálva is tehetne javaslatot. Vagy mondhatja azt, próbáljuk ki az angyalgyökér-borogatást, hallotta, az a szomszédasszonynál is bevált. Még az is lehet, hogy nem patkolunk el tőle. De aki elfogadja az orvosától, hogy így gyógyítsa, az meg is érdemli, amit kap.

(A cikk a Magyar Narancs április 26-i számának Egotrip rovatában megjelent szöveg linkekkel bővített változata.)


1 komment · 1 trackback

Címkék: adórendszer fiskális politika portfolioblogger

A bejegyzés trackback címe:

https://eltecon.blog.hu/api/trackback/id/tr174476251

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2012.05.04. 10:00:01

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kzoltana 2012.05.03. 16:10:15

:)

Ha én Orbán lennék: ...amikor már a szomszéd kertészének egyéjszakás luvnyája is első oboás az operaházban, s minden havernál tele van a széf meg a fagyó (mint zemberek töke), simán elveszítjük a választásokat...
www.vagy.hu/tartalom/cikk/2190_ha_en_orban_lennek
süti beállítások módosítása