Mostanra a nyájas olvasó már nyilván gyűlölettel tekint a megszellőztetett ötletre, miszerint adót vetnek majd ki a pénzügyi tranzakciókra. „Sárgacsekk-adó” – fúj! „Megadóztatnák még az adófizetést is” – szemetek!
Lassan a testtel. Egy új adó bevezetése sosem öröm. De az új bevétel-generáló adónem alternatívája sosem az, hogy nem vetik ki és minden marad a régiben: ha nem lenne rá szükség, minek rombolná a kormány politikai támogatottságát tovább azzal, hogy bevezeti. És hát rövid távon az alternatívák se vonzóak. A költségvetésben szükségessé váló százmilliárdokat a kormány más, új adónemmel (pl. internetadó), a meglevő adókulcsok tovább növelésével (pl. még magasabb ÁFA) vagy a kiadások lefaragásával szedheti össze. Az utóbbi lehet, hogy hosszabb távon üdvös, de attól még fájdalommal jár. A kérdés, hogy melyik ujját harapja a kormány: lehet-e a banki tranzakciókra kivetett adó a legkisebb rossz?
Egy sor hihető érv szólhat amellett, hogy lehet. Egy ilyen adónem a visszamenőleges ágazati sarcokkal szemben nem lenne hungarikum: fejlett (Ausztrália) és közepesen fejlett (Brazília) országok is bőven használták már. A pénzügyi tranzakciók eddig kimaradtak az ÁFA rendszeréből, miközben az adóalap, az átutalások összege óriási: meghaladja az egész GDP-t, tehát úgy tűnik, már kicsi adókulccsal is tetemes bevételt lehet fakasztani belőle. Ráadásul az új adó gyorsan bevezethető és adminisztrációs terhe arányaiban csekély lenne: nem az átutaló emberek és vállalatok, hanem a kisszámú pénzügyi szolgáltató (a bankok vagy az elszámolóház) vonná le és fizetné be, ők pedig eleve elektronikusan nyilvántartják a tranzakciókat: azokhoz hozzácsapni egy plusz levonást és befizetni a kincstárnak szoftver-módosítással együtt is elenyésző plusz technikai és számviteli költséggel járna. Azt pedig, hogy az emberek és vállalatok zsebéből pénzt vesz ki, egy adótól zokon venni olyan, mint a köptetőtől, hogy köpni kell tőle.
Ha ez egy high-tech blog lenne, ide jönne szövegdobozba az ügyesen megfogalmazott internetes szavazás: ide kattintson, ha Ön szerint, ha már plusz bevételt kell generálni, a tranzakciós adó lehet a legkisebb rossz, és ide, ha biztos benne, hogy van nála jobb módja is a hiányzó költségvetési százmilliárdok begyűjtésének.
Azért ide jönne, mert eddig csak az új adó mellett szóló érveket soroltam. Nem tárgyaltam a legfontosabb negatív hatást, aminek fő tünete, hogy magasabb adókulcs hatására zsugorodik az adóalap. Ez nem csak ennél az adónemnél van így: ha a munka terheit (pl. tb-járulékokat) növelnék, akkor kevesebb embert kevesebb órában dolgoztatnának a munkaadók; a vagyonadó hatására meg a gazdagok egy része letagadná, eldugná vagy elmenekítené a vagyonát. Az adószedés szinte mindig társadalmi veszteséggel jár: kevesebb lesz a munkahely, vagyonok külföldre vándorolnak. Ez szomorú, de elkerülhetetlen: az adózás nem csupán magánzsebből rámol át pénzt a nagy közös zsebbe, hanem ezen felül is torzít is, össztársadalmilag rossz döntésekre ösztönöz. A kérdés az, mennyi pénzt tud begereblyézni a kormány, mekkora társadalmi veszteséggel.
Jó okaink vannak arra, hogy attól tartsunk, ez a torzítás a banki tranzakciós adónál viszonylag nagy lenne. A pénzügyi tranzakciók rugalmasak: sokat közülük, különösen a nagyobb tételeket, különösen a vállalatok lebonyolíthatnak külföldön is, ami nem csak az adóalapot apasztja, de a hazai bankok nyereségét is (amit ugye szintén adóztat a pénzügyminisztérium). Az új adó üzletfeleknél még az összeolvadást is vonzóbbá teszi, hiszen a vállalaton belüli elszámolásra nyilván nem vetik ki. Magánemberek banki tranzakciók helyett a készpénzt választhatják, ami megnöveli a bűnözés várható hasznát és a fekete tranzakciók kísértését, ami megint csak csökkenti a másféle adók bevételét.
Ha minden tranzakció után fizetni kell, az lassítja a pénz forgási sebességét és (ide már egy általános egyensúlyi modell is kell) megemeli a beruházók által fizetendő reálkamatokat, annak minden negatív következményével együtt. Persze ezek a romboló hatások az adókulcstól függnek. Most egy ezrelékről beszél a kormányzat, de még akármi lehet. Ha a forgalom néhány tízezrelékét happolja el tranzakciónként a kincstár, alig lépnek fel a fenti torzítások; ahogy közelítjük a 2007-ig érvényes brazil 0,38%-os adókulcsot, nem is beszélve az argentin 0,6%-ról vagy az ecuadori 0,8%-ról, úgy nőnek egyre gyorsabban. Egy a brazil viszonyokra és világos közgazdasági modellre alapozott becslés (Albuquerque, P. H.: BAD taxation: Disintermediation and illiquidity in a bank account debits tax model, International Tax and Public Finance (2006) 13:601-624 – sajnos, maga a cikk fizetős) szerint ott 0,38% adókulcsnál a generált nettó bevétel 27%-ára, 0,6%-os adókulcsnál már 59%-ára rúgott a torzítás össztársadalmi kára.
Talán ettől nem függetlenül, azok a fejlett országok, melyek kísérleteztek ilyen adóval, mind el is törölték azt (USA: 1932-1934, Ausztrália: 1982-2005).
Van tehát kormányunknak egy távolról sem tökéletes, de nem is hallatlan új adónem-ötlete. Kormányzati közgazdászok elénk tárhatták volna, háttérszámításokkal: kell még ennyi milliárd, ezek az alternatívák, ilyen és ilyen számítások alapján, ezért és ezért tűnik jobbnak, kevésbé torzítónak emez, mint a féltucat másik.
Ebből nem kaptunk semmit. Nagyjából tudjuk, mit adóztatnának meg, de azt már nem, mennyire, és azt főleg nem, hogy milyen számítások alapján, milyen alternatívák közül, miért választotta ezt a kormány. Belöktek egy nem eleve értelmetlen szükségmegoldást a köztudatba, és mindenki írja-mondja, ami eszébe jut róla. A sajtóban reflexek, érzések, igaz, de irreleváns általánosságok, kvalitatív érvek kavarognak (tisztelet a kivételnek). De annyira megszoktuk, vagy annyira igénytelenek lettünk már, hogy senki se kiált fel: meztelen a király! Akármit is gondolunk a célokról, ez egy szakkérdés is, amit egy OECD- és EU-tagországban közgazdaságtani számításokkal alátámasztva kellene eldönteni!
Hadd legyek személyes: a rosszkedvem most elsősorban szakmai. Olvastam, hogy a javaslat nem is a Gazdasági Minisztériumből jött. A néhány tucatnyi magyar közgazdász közül, akik egy ilyen white papert szakmailag korrekt módon meg tudtak volna írni, sokat a Pénzügyminisztériumból még a kormányváltás előtt kitettek, majd, már Orbán alatt utolsó kormány-közeli búvóhelyüket, a Költségvetési Tanács titkárságát is eldózerolták, de itt-ott az ötödik kerületben még mindig maradt belőlük hírmondóba néhány. Jópár közülük pedig kitart a Nemzeti Bankban – őket, gondolom, elvből nem kérdezi meg a kormány. Szóval azért lenne kihez fordulni. De mintha mára már az igény is kihunyt volna, hogy úgy foglalkozzon az apparátus gazdaságpolitikával, ahogy ezt fejlett országokban szokás. Ami a döntés-előkészítés módját illeti, a szintén gyakran voluntarista félmúltból rohamosan süllyedünk vissza a kizárólag hitből, ösztönből és előítéletből dolgozó múltba, és, ami a legijesztőbb, ez már fel sem tűnik sem az újságírónak, sem az olvasónak, senkinek.
Betegségünkre tüneti gyógyszer kell. Az orvos a tudománya alapján, folyóiratcikkekkel, tankönyvekkel alátámasztva, velünk értelmesen konzultálva is tehetne javaslatot. Vagy mondhatja azt, próbáljuk ki az angyalgyökér-borogatást, hallotta, az a szomszédasszonynál is bevált. Még az is lehet, hogy nem patkolunk el tőle. De aki elfogadja az orvosától, hogy így gyógyítsa, az meg is érdemli, amit kap.
(A cikk a Magyar Narancs április 26-i számának Egotrip rovatában megjelent szöveg linkekkel bővített változata.)
