Jaj, dehogy, nem arról van szó, ez nem az a blog! Az államadósságról beszélünk. A nagy államadósság két egymással összefüggő, de egymástól elkülöníthető okból terheli egy ország makroökonómiai rendszerét. Az egyik a szolgálat terhe: a fizetendő kamat más céloktól von el forrásokat. A másik az, hogy a finanszírozási források esetleges elapadása esetenként radikális és kellemetlenül gyors kényszerű alkalmazkodást követel meg a kormányzati finanszírozásban, ami súlyos zökkenőket okoz a makrogazdasági rendszerben. Miközben természetesen igaz az, hogy az adósság növekedése - minden egyéb azonossága mellett - mindkét problémát súlyosbítja, az adósság nagysága nem az egyetlen, gyakran nem is a legfontosabb tényező az adósságproblémák elfajulásában. Ahogy az már csak lenni szokott, a minden egyéb tényező sohasem azonos, különböző GDP arányos adósságszintű országok helyzetének összehasonlításánál ezek függvényében más szint számít veszélyesnek vagy kevésbé veszélyesnek.

A problémának különös hazai aktualitást ad az a mód, ahogy kormányunk az adósságra tekint, az eladósodottság úgy, ahogy van rossz dolog, bármi áron való csökkentése siker, függetlenül attól, hogy az e cél érdekében bevetett eszközök hogyan hatnak  az adósságproblémát árnyaló többi tényezőre. Az IMF két kutatója a fejlett országok államadósság problémáinak empirikus tapasztalatait összegezve az adósság méretén túl egy másik fontos dimenzió bekapcsolását javasolja, mégpedig azt, hogy kinek is tartozik az ember. A tőkemenekülés esélye ugyanis legalább annyira függ ettől, mint az adósság méretétől. Kisebb a kockázat, ha a finanszírozás belföldről jön, vagy ha külföldi, de más országok központi bankja vagy nemzetközi pénzügyi szervezet a hitelnyújtó. Magyarország ugyan nem szerepel a vizsgálatban, de a levonható tanulságok kézenfekvőek.

Update: a The Economist is megtalálta.