nem a pék jóindulatától

A probléma régóta ismert. Különösen a pénzügyi szektorban okoz erkölcsi kockázatot az a jelenség, hogy a nagyra nőtt intézmények abban a szinte biztos tudatban alakítják üzleti stratégiájukat, hogy méretük miatt a kormányzat úgysem hagyja bedőlni őket, s a túlzott kockázatvállalás számláját végülis az adófizető állja. Miután a jelen válság kirobbanása éppenhogy a túlzott kockázatvállaláshoz kötődik, nem meglepő, hogy a problémáról élénk vita folyik. Meg lehet-e akadályozni, hogy a bankok túl nagyra nőjenek, fel kéne-e darabolni a meglévőket, esetleg meg kéne-e adóztatni a túlméreteseket? Az Economist blogjából kiindulva visszakereshetőek a legfontosabb érvek és ellenérvek Simon Johnsontól Paul Krugmanon át Willem Buiterig.

A közgazdasági modell egyik legfontosabb feladata, hogy a gazdasági jelenségek empirikusan azonosított fő tendenciáit - az úgynevezett stilizált tényeket - logikus keretben megmagyarázza. Egy modell annál jobb, minél több elemet képes megragadni a megfigyeltekből. A neoklasszikus (Solow) növekedési modell a Káldor által 1961-ben összefoglalt stilizált tényekre illeszkedik. Sok évtizedes sikerét részben lebilincselő egyszerűségének - a modell lényege egyetlen állapotváltozó, a fizikai tőke időbeli alakulása - részben pedig annak köszönheti, hogy azonos keretben a hat káldori tényből ötnek megfelel.

Jones és Romer programadónak is tekinthető írásában az elmúlt évtizedek növekedéselméleti kutatásaira reflektálva új stilizált tények megfogalmazását javasolja. Az újabb növekedési modellek hangsúlyainak megfelelően az új ötletek-gondolatok, az intézmények, a szellemi tőke és a népesség dinamikája kap különleges szerepet a növekedési folyamat magyarázatában, míg a fizikai tőke felhalmozása némileg a háttérbe szorult.

Szegény pénzügyi elemzőkek mindig kell adni valami magyarázatot, ez legalább körbeér.

"A hüvejkujjszabály: az output egy százalékos csökkenése a bevándorlás két százalékos csökkenésével jár; vagy más oldalról: minden száz elvesztett állás tíz fővel kevesebb bevándorlót eredményez."

A fenti jelszót az elmúlt EP választások idején több induló párt is zászlajára tűzte bizonyítást sem igénylő tényként kezelve azt, hogy a hazai tulajdonú vállalatok adószempontból hátrányos megkülönböztetést szenvednek a multikkal szemben. Ilyen állítások más országok politikai közbeszédében is gyakran elhangzanak. Az alapos (85 ország több mint 16 ezer vállalatára kiterjedő) vizsgálat azt mutatja, hogy az állítás alaptalan, a multinacionális vállalatok a hazaiakkal általában azonos effektív (tényleges) adórátákkal szembesülnek. Jó volna, ha valaki a hazai helyzetre vonatkozóan is elvégezne egy ilyen tényfeltáró vizsgálatot. Még akkor is, ha egy esetleges hasonló eredmény úgysem győzné meg a multik hazai ellenlábasait.

Még őrült árazás mellett is csak ideig-óráig bírhatja az internettel szemben.

Nem a miénkről, az angolok Gordonjáról van szó. A keserű igazság az, hogy a szavazók nem igazán tudják megkülönböztetni a hozzáértése miatt sikeres kormányzást a szerencséstől, mi több, ez a különbség nem is érdekli őket. A sikertelenséget büntetik, akkor is, ha azt objektív külső körülmények okozták s nem saját kormányuk inkompetenciája.

Az empirikus irodalom friss összefoglalója alapján igen. Különösen, ha az adócsökkentés a hangsúlyos. A bizonytalanság mindazonáltal nagy. Noha a szkeptikusok érvei továbbra is erősek, a fiskális lépések korábbi kudarcaival kapcsolatos tapasztalatok ebben a válságban talán kevébé érvényesek. A háztartások vagyonvesztése sokkal nagyobb, a hitelpiaci feltételek keményedése is sokkal erősebb ma, ezért a háztartások adócsökkentésre adott válasza más lehet, mint a korábbi recessziók idején.

A magasabb emberek privilegizált társadalmi helyzetével kapcsolatos empirikus elemzések határozottan divatban vannak. Reméljük ez még eltart egy darabig. Addig legalábbis, amíg szociálisan szuperérzékeny és a társadalmi igazságosságot mindenek felett szorgalmazó ismerőseink el nem kezdik zajosan követelni, hogy vagy a magasakból vágjanak le egy darabot, vagy az alacsonyakat lássák el ingyenes növekedést serkentő hormonokkal. Ha ugyanis ezt nem teszik, akkor nem követik konzekvensen saját meghirdetett értékeiket. Ez pedig határozottan csökkentené szavahihetőségüket.

A lehetetlen hármasság (impossible trinity) a nyitott gazdaság fontos gazdaságpolitikai céljai közti átváltásra, választási kényszerre utal. A nemzetközi tőkepiaci integráció (tőkeáramlás szabadsága) fenntartása mellett a kormányzat nem uralhatja egyszerre a belföldi nominális hozamrátát (kamatlábat) és a nominális árfolyamot. A tőkepiaci hozamarbitrázs lehetősége csak akkor fér össze a külfölditől eltérített belföldi kamatszinttel, ha az árfolyam (várt) mozgásából származó hozam kiegyenlíti a kamatok eltérését. (Ezt hívják a fedezetlen kamatparitás feltételének.) Ebből az következik, hogy a gazdaságpolitika nem képes egyszerre megvalósítani a tőkepiaci integrációt, a monetáris politikai önállóságot (saját kamatlábat) és a nominális árfolyam szándék szerinti manipulálását (árfolyamstabilizálást), a háromból csak kettőt választhat. (Ebben a formában a probléma természetesen a rövid távú választásról szól, hosszú távon az áruarbitrázs lehetősége miatt a monetáris politika és az árfolyam a tőkepiaci integrációtól függetlenül is összekapcsolódik.)

Hiro Ito és szerzőtársai tanulmánya nemcsak arról ad kimerítő empirikus elemzést, hogy az elmúlt évtizedekben a világ országai hogyan választottak a rendelkezésükre álló alternatívák között, de arról is, hogy e választásuk és más makroökonómiasi faktorok függvényében hogyan reagálnak külső sokkokra. Igen, ismét arról van szó, hogy a jelen válság következtében hol számíthatunk nagyobb, és hol kisebb output-volatilitásra.

A teljes tanulmány letölthető innen.

Noha a szkeptikusok néha nagy zajt csapnak, elemzőink szerint az EU legutóbbi bővítésével a régi tagállamok is, az új tagállamok is, s a közösség egésze is alapvetően jól jártak. 

Avagy: kölcsönkenyér visszajár.

Megint lefüleltek néhány Ponzi-féle piramisjátékost.

Pedig nem vezet az sehová, ha valaki kamatozott tartozásait csak újabb hitelek felvételével tudja visszafizetni. Mondják a bűnüldözők és a végtelen időhorizontú dinamikus rendszereket megoldó makroökonómusok.

A képen látható fiatalember 1910 körüli csalássorozatával érte el, hogy a neve bárki másénál többször kerül említésre a modern makroökonómiában.

Ki férhet még fel mellé a dobogóra? Lucas, Ramsey, Calvo? Szerintetek?   

Mert a világ kusza, véletlen eseményeinek sorozatát tudatos erők szándékos törekvéseinek tulajdonítani legtöbbször hiba ugyan, de kevésbé kockázatos, mint mindig az ellenkezőjét hinni.

Sokmindent tudhatunk. De az, hogy a fiskális stimulus hasznos-e vagy sem, az legalább ennyire hit kérdése.

A nívósabb folyóiratok - akár a szigorú lektorálási elvek miatt is - meglehetősen hosszú átfutási idővel dolgoznak. Ha a világ gyorsan változik, akkor ez néha furcsa helyzeteket teremt.

Christina Romer szerint veszélyes volna túl korán győzelmet hirdetni és csökkenteni a válságkezelésre szánt pénzt. Az 1937-es recessziót idézi.

És a hozzászólások.

Bónusz: egy újabb szépkorú, a 81 éves Allan Meltzer a hozzászólók között. Lehet, hogy a közgazdászok mégiscsak tovább élnek?

Az árfolyam-túllendülés empirikusan azonosítható jelenség.

Két részben. Első rész itt. Második rész itt.

Ezúttal komolyabban. A végső kérdés: kinek kell a másikhoz igazodnia?

"Where large gaps between theory and policy remain, the difficult question is whether policymakers need to learn more from theorists, or the other way around."

Vajon ő volt az? Vagy mégis inkább Roubini?

A Lökonómia (na jó, Freakonomics) bejött, mi jöhet még?

Lehet, hogy a szegregáció népszerű elmélete is csak városi legenda? Ilyesmi persze előfordulhat, ha egy állítás anélkül válik széles körben elfogadottá, hogy előtte rigorózus empirikus teszteknek vetnék alá. Sokat idézett fejlődésgazdászunk most pótolja a mulasztást.

A városi telkekkel és földekkel való gazdálkodás máshol is korrupcióval fertőzött. Különösen azok figyelmébe ajánljuk a kínai tapasztalatokat, akik a főváros kerületeinek ingatlanhasznosítási ügyei körül vizsgálódnak.

A 90-es évek eleje óta tartó gazdasági stagnálás sajátos módosulást idéz elő a fiatal japán férfiak viselkedésében. Egyre többen vannak köztük olyanok, akik nem versenyeznek, nem érdeklődnek a szex iránt, és nem vágynak anyagi javakra. Ha a tendencia fennmarad, Japánnak annyi.

Hány és hány olyan városi legenda van, amit a közvélekedés a társadalomtudományok bizonyított tényeként kezel? Az én kedvencem - a mai napig olvasom, hallom médiában és egyetemi tananyagként - a következő: köztudott, hogy a munkanélküliség és az infláció között negatív kapcsolat van. Ti is tudtok ilyeneket? Elkülditek?

Hm. Ezt azért cikkünk szerzője sem állítja. Azt viszont igen, hogy a tavalyi visszaesésben az olajárak sokkal nagyobb szerepet játszottak annál, mint amekkorát a szokásos válságelemzés tulajdonít nekik.

Neki már nyár van!

Nem az tesz valakit közgazdásszá, hogy mániákusan hisz a piacok (emberek) racionális viselkedésében. Hanem az, hogy a világról alkotott vélekedését logikai modellkeretbe fegyelmezi. Krugman nagyon nagy közgazdász, mégha gyakran nem is értünk vele egyet.

Biztosítást azért kötünk a házunkra vagy bármi másra, hogy ha valamilyen esemény miatt veszteség érne bennünket, azt a biztosító állja. A CDS (Credit Default Swap) valami olyasmi, amikor valaki más házára vagy bármijére is köthetünk biztosítást, és ha a más háza leég, mi nyertünk, függetlenül attól, hogy mi történik a háztulajdonossal. Van, akit az ilyen szerencsejáték morális aspektusai érdekelnek, de az a szerep sem kutya, amit a pénzügyi piacokon és a pénzügyi válság kirobbanásában játszott. Különös tekintettel arra, hogy az ilyen fogadások értéke sokszorosan meghaladja a "biztosított" vagyon értékét.