Világgazdaság Online: A nyugdíjjasok több mint fele kevesebbet kap az átlagos nyugdíjnál Csehországban
Hm. És ha sikerülne elérniük, hogy a nyugdíjasok több mint fele az átlagosnál több nyugdíjat kapjon Csehországban, akkor mennyit kapnának a többiek? Mondjuk az átlaghoz képest? (A díjjas már csak hab a tortán)
Kockázatosabb ügyfeleknek csak magasabb kamatra adnak kölcsön. Ha egy külföldi befektető magyar állampapírt vesz, vagy a bankrendszer közvetítésével magyar félnek hitelt ad, többféle kockázattal is szembesül. Előfordulhat, hogy az adós nem fizet, és a hitelező elbukja a pénzét. Állampapír esetében ez a kockázat persze kicsi, de nem nulla, a pénzügyi válság mélypontján voltak olyanok, akik az államcsőd rémével fenyegettek. Ha a hitelt forintban nyújtják, akkor árfolyamkockázat is keletkezik. A hitelezőt akkor is érheti veszteség, ha az adós forintban pontosan fizet ugyan, csak időközben a forint váratlanul leértékelődik, s a visszakapott forint külföldi pénzben kevesebbet ér. A piacok az ilyen kockázatokat „beárazzák”, vagyis a negatív esemény bekövetkezésének valószínűségétől függően magasabb kockázatú hitelt csak kockázati prémiummal megfejelt magasabb kamat mellett nyújtanak. A válság legsúlyosabb napjaiban mindkét típusú kockázat felára igen magasra nőtt, s ez magyarázta a forintkamatok égbe szökését, vagyis azt, hogy a külföldiek csak egészen magas kamatszint mellett óhajtottak például magyar állampapírt tartani, a lejáróak helyett pedig még ezen a szinten sem kívántak újat vásárolni.
Mi az a tudás/készség, ami az elkövetkező években a leginkább hozzásegíthet egy igazán jó álláshoz? Kommunikáció? Az is kell, de a válasz: statisztika/ökönometria.
Agrária termékeny földjén minden megtermett, amit csak szem-száj kívánhatott, s a helyiek méltán voltak büszkék állattenyészésükre is. Kétakkora ország élelmiszerét is megtermelhették volna, a többletet exportálták. Persze, ahogy máshol is, a lakosságnak már csak töredéke élt mezőgazdaságból, ám a fogyasztóként érdekelt többség is együtt érzett a termelőkkel, az őket támogató kormányzati intézkedések a nép egyöntetű helyeslésével találkoztak.
Nyáriasan könnyed - értsd: kissé felszínes de felettébb intuitív - eszmefuttatás a természetes kiválasztódás és a láthatatlan kéz között meglapuló párhuzamokról. Mikor,és mikor nem szolgálja az egyéni célkövetés a közérdeket? Az apropó persze a válság: bizonyos pénzügyi termékek kitalálása éppúgy félrevezette a láthatatlan kezet, ahogy egyes szarvasok óriásira nőtt agancsa sem hoz sok jót a fajnak. Egy null Darwinnak! Persze, ha nem nyár volna, s ezért több energiát akarnánk a kérdésnek szentelni, hamar eljutnánk az intézményekig. Sem Adam Smith, sem mai követői soha nem állították, hogy a láthatatlan kéz nem tételez fel megfelelő - akár tudatos emberi tervezés eredményeként letrehozott - intézményeket, amelyek az egyéni érdekek követőinek magatartását összehangolják. Egy pont Smithnek. Ha nem is Darwinnal, a cikk szerzőjével szemben biztosan. Szarvasagancs-evolúciót felügyelő hatóság nem volt. Pénzügyi felügyelet van.
Mondják a szakértők itt és itt, és mi boldogok vagyunk a konszenzustól, hiszen az ELTE Alkalmazott közgazdaságtan szakján pont így csináljuk. Szerintünk a közgazdasági gondolkodás elsajátítása nem megy kampányszerűen, a vizsgaidőszaki pánikban, az alvás nélkül átvirrasztott éjszakákon felszedett tudás hamar elszáll, míg a hétről hétre gondosan végigcsinált feladatoknak inkább marad nyoma. Ha nem csak papírra, hanem tudásra is vágyunk, a többletmunka megéri.
Inferior, normál és luxus című posztsorozatunkkal a keresletelmélet gyakorlati szemléletetéséhez kívántunk hozzájárulni. Nem meglepő, hogy végülis eljutottunk a perverz meredekségű keresleti görbe lehetőségéig. Hivatkozott tanulmányunk nemcsak azt mutatja meg, hogy ilyen dolog létezik, de azt is, hogy mi ennek a praktikus jelentősége. Szegény csoportoknak szánt szociális célú ártámogatások tervezésénél kifejezetten hasznos, hogy tudjuk, a megcélzott jószág vajon nem Giffen-e.
Amikor a bankokat, biztosítókat, befektetési alapokat felügyelő Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSzÁF) elnöke lemondott, a Portfolio.hu az Indexre hivatkozva, magyarázatként azt írta, "az utóbbi hetekben, hónapokban szélesebb körökben is elfogadottá vált a piaci elemzők, befektetők és más pénzügyi szereplők körében nyílt titokként terjedő vélemény, hogy a pénzügyi felügyelet túlságosan elnézően bánik a bankokkal". Ha valakinek dolga lett volna a most bedőlő devizahitelezés megakadályozásával, ha más módon nem, legalább úgy, hogy javasolja a kormánynak, a parlamentnek, mit tegyen, az valóban leginkább a PSzÁF volt, és az bizony nem tett ilyet.
A modell ugyan az amerikai iskolarendszer figyelembe vételével készült, de számunkra is magvas tanulságokat hordoz. A legfontosabb: az iskolák versenye, ha a diákok szabadon válogathatnak köztük, hatékony megoldás, és elősegíti a magasabb hozzáadott értékű iskolák piacra lépését. De csak akkor, ha az iskolák nem szelektálhatnak a különböző képességű diákok között. Ha megengedjük az iskoláknak az ilyen szelekciót a felvételeknél, akkor a verseny a szülők jövedelme szerinti szegregációhoz vezet, csökkenti a diákok tanulmányi erőfeszítéseit, és - bizonyos esetekben - kevesebb tudás felhalmozásával jár.
Jó, az embereket hatékony együttműködésre ösztöntő társadalmi intézmények nélkül nem sok esélye van a gazdasági prosperitásnak. A koldusszegény fejlődő orzágok jó részének nyomorát nem a gazdasági erőforrások hiánya, hanem az okozza, hogy megfelelő intézmények (pl. az élet és a tulajdon biztonságának fenntartása, a jogegyenlőség minimális szintjének biztosítása, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsük) nélkül az emberek a meglévő erőforrásaikat sem képesek jólétté konvertálni. Ugyanez a probléma húzódik meg a gazdag országoktól a szegények felé áramló segélyek elképesztően alacsony hasznosulása mögött is, ami arra enged következtetni, hogy a segélyek összegének jelentős növelése sem hozna érdemi változást.
Jó érzés tudni, hogy a makroökonómia élvonalbeli művelői nagyon hasonló dolgokat írnak, mondanak a tudomány állapotáról, mint blogunk vitájának résztvevői. Legalábbis az itt összegyűjtött szemelvények erről tanúskodnak. Néhány dolog biztos: a jelen válság nagy lendületet fog adni a diszciplína fejlődésének, és megerősödtünk abban a meggyőződésünkben is, hogy a közgazdaságtan az mikroökonómia, a makro meg ennek egy alkalmazási területe.
Tovább is van: vitamin, óvszer, romantikus regények. Mi a közös bennük?
Ezúttal azon, hogy a szabadpiacra épülő kapitalizmusba vetett hit a válság hatására jócskán visszaszorul majd a fejlődő országokban. Merthogy Amerika vizet prédikál, legalábbis amikor mások állnak rosszul, de bort iszik, amikor neki van baja.
Az ELTE-n indult alkalmazott közgazdaságtan képzés tudományos tanácsadó testületének tagjával még az az Easterly is kivételesen egyetért, akivel mi magunk gyakrabban gondolunk hasonlókat (és akit ezért gyakrabban is szemlézünk).
Tényleg nagy lehet a baj.
Egyszerűnek tényleg egyszerű, de sokunknak inkább riasztó, mint lelkesítő Brad DeLong modellje. (Legtöbbször DeLong blogja is, alszik ő egyáltalán?)
Valahogy úgy van ez, hogy közgazdászként nagyon szeretjük a világot célirányos emberi magatartások szándékolt és nem szándékolt következményének látni. A hangsúly a magatartáson van, vagy ha tetszik: a mérlegelésen alapuló döntésen.
Vagyis, ha nem értünk egyet azzal, amit a másik mond, akkor ellenvetéseinket az érveire, ne pedig a személyére, vélt vagy valós negatívumaira irányítsuk! Akkor legalábbis biztosan, ha célunk az igazság kiderítése, nem pedig a másik legyőzése. Ez fontos különbség a valódi tudományos diskurzus és a politika között, hiszen a személyeskedő, úgynevezett ad hominem támadás a legyőzésre hatékonyabb lehet. Ezért is élnek a politikusok oly gyakran a negatív kampány eszközével.
Anna Schwartz úgy emlékszik, hogy Milton Friedman hosszú élete során sohasem élt az ad hominem vita eszközével. Vajon mit mutat a személyeskedés-index Krugman és Mankiw polémiájában?
Mit is mondott Murphy legutóbb szemlézett interjújában a kábítószerellenes küzdelem buktatóiról? Ha a politika a kínálat ritkítását célozza (elkobzással és a terjesztők kemény büntetésével), akkor az eladott mennyiség csökken, a drog ára a rugalmatlan kereslet miatt nagyon magas lesz. A kisebb mennyiségen élvezett bevétel valójában növekszik, és főleg: ez a hatalmas bevétel a kínálat szereplőinél marad, azoknál, akik nem buktak le. Az ipar továbbra is nagyon jövedelmező marad, ezért a kereskedők továbbra is hatalmas keresletet támasztanak az alapanyag iránt, már csak azért is, mert a "termék" egy része elveszik, hiszen a rendőrség elkobozza.
A nagy kereslet miatt nem csoda, hogy a mák ára annyira magas. Ha az afgán parasztok inkább búzát vetnének, azonos területen durván azonos munkával legfeljebb ötödannyi jövedelemhez jutnának. Nem sok esélye van annak az új amerikai kísérletnek, amely megpróbálja arra ösztönözni a máktermelőket, hogy más terményt válasszanak.
Annak művészete, hogy a jelenségek közti kapcsolat regisztrálásán túl az okság irányáról is tudjunk mondani valamit.
A viselkedési közgazdaságtan egyik kedvenc témája a fogyasztó racionális viselkedésére tett feltevések kísérleti ellenőrzése. Számos olyan laboratóriumi kísérletről tudunk, amelynek eredménye ellentmond a racionalitás hagyományos értelmezésének. Mások szerint azonban a közgazdaságtan nem arról szól, hogyan viselkednének az emberek, ha rendkívüli, laboratóriumi teszteknek vetik őket alá, hanem arról, mit csinálnak a megszokott, normálisnak tekintett világukban. Egy étteremben vacsorázva mintha sokkal jobban megfelnénk a racionalitási posztulátumnak.
Nem könnyű éppen mostanában szembemenni a pénzügyi szektor megrendszabályozását követelők kórusával, Calvo és Loo-Kung mégis megteszi. A pénzügyi szektor fejlődése a gazdasági növekedéssel párhuzamosan halad. A dereguláció ugyan sérülékenyebbé tesz, és a finanszírozási rendszer elkerülhetetlen válsága időnként visszahúzza a foglalkoztatást és a kibocsátást. Ám hosszabb távon ez még mindig kevésbé költséges, mint a pénzügyi rendszer gúzsba kötésével lassítani a gazdasági növekedést.
Adta ki a programot a 88 éves Kenneth Arrow, és új folyóiratot alapított. A szerkesztők elképzelései szerint az Annual Review of Economics az elmúlt évek nagy kérdéseit járja körül, a viszonyag új, de nagy hatású eredményeket szemlézi, és döntően negyven alatti szerzőket szólaltat meg. Az (egyelőre megjelenés előtt álló, még ingyenes!) első szám mindenesetre nagyon izgalmasnak ígérkezik: olvashatunk összefoglalót a fejlődésgazdaságtan kísérleti megközelítéséről, a munkapiac viselkedési elméletéről vagy a tanulás szerepéről a makroökonómiában.
Bónusz, mert minden szentnek maga felé hajlik a keze: Arrow szemtanúként áttekinti a közgazdaságtan elmúlt hetven évét. Címszavakban: ökonometria, általános egyensúly, bizonytalanság és várakozások, dinamikus rendszerek.
A jövőt meg majd megtudjuk a lapból.
A PPP-konstrukciókkal legalábbis máshol is baj van.
Azt viszonylag könnyű megérteni, hogy az amerikaiak miért vettek fel olyan irtózatosan sok hitelt. Azt már valamivel nehezebb, hogy - a pénzügyi piacok közvetítésével - a kínaiak miért adtak annyit, honnan ez a megtakarítási vágy? Nos, megvan. Nem a dollár, pláne nem a világhatalom kell nekik, csak nősülni akarnak. Már ha elhisszük.
Amit a bérek alakulásáról és egyenlőtlenségéről mond, az nagyjából ugyanaz, mint amit itthon tartott előadásán is hallhattunk tőle. (Ettől persze még egy cseppet sem unalmas.) Az interjú további részében sok szó esik még a kábítószerek és az ellenük való küzdelem problémáiról, csakúgy, mint az egészségügyről és annak finanszírozásáról. A Murphy-recept: ha igazán sokat akarsz megtudni valamiről, kétféle dolognak nézz alaposan utána: a keresletnek és a kínálatnak.
Mankiw arról elmélkedik, miért magasak az orvosi fizetések az Egyesült Államokban. Például azért, mert nincs monopszón piac (nem egyetlen vevő áll az orvosokkal szemben), mert a leendő doktoroknak sokat kell befektetniük saját képzésükbe, amit később vissza akarnak kapni és mert a társadalom jobban tűri a jövedelmi egyenlőtlenségeket és toleránsabb azzal szemben, hogy a magasabb képzettség a bérben is megjelenjen. Nálunk minden fordítva van?
Aghion és szerzőtársainak modellje kapcsolatot talál a mások és az intézmények iránti bizalom (társadalmi tőke) szintje és a hatósági szablyozás mértéke között. A kapcsolat negatív, ahol nincs bizalom, ott sok a szabály. Mi több, az empíria még azt is alátámasztja, hogy súlyosan bizalomhiányos közöségekben az emberek igénye az állam szabályozó tevkenysége iránt még akkor is nagy, ha amúgy államukat korruptnak és alacsony hatékonyságúnak ítélik, mert a magánvállalatoktól még az államnál is jobban tartanak.
Hír szerint Aghion hamarosan Magyarországra látogat. Amit itt talál majd, az semmiképp sem fogja cáfolni modelljük predikcióit.
Amerikai megfelelője mindenesetre teszi. Vajon lesz-e nekünk is kiszámított és okosan elmagyarázott költségvetési rés mutatónk vagy középtávú fiskális értékelésünk a lehető legszélesebb közönségnek, hosszan, röviden és adatokkal megtámogatva? Drukkolunk.
A tiszta energia támogatása vagy a szennyező energia adóztatása nem azonos hatású alternatívái a piaci kudarc korrigálásának. Az utóbbi jobb ötlet.
Nem is az a különleges, hogy ilyesmi előfordul, inkább az, hogy ilyen gyorsan. A balti államok esete.
Az egyik leghíresebb Freakonomics tíz év távlatából. Dől az ellenbálvány? A kriminológusok bosszúja? Rossz irányba halad-e a közgazdaságtan, ha Levitt-szerű sztárjai vannak?
