nem a pék jóindulatától

Mi???? Hogy már a South Sea Bubble sem volt igazán bubble? Hát már semmiben sem lehet hinni, amit gazdaságtörténetből tanultunk? Azért ennyire nem rossz a helyzet, bár tényleg másképp volt. Nem irracionális befektetői hisztéria, hanem fundamentumokkal - a kontinensközi kereskedelem megindulása okozta strukturális változással és bizonyos pénzügyi innovációkkal - megalapozott optimista várakozás eredménye volt. Legalábbis ezen kutatás szerint. Kindleberger azért már ennyitől is forog a sírjában.

Akár a mi vitánk sorába is illeszkedhetne ez a CEPR papír. Tessék figyelni a doomsdayt kiáltók és a rendszerkockázat megnövekedésétől óvók közti határozott különbségtételre.

Robert Gordon is megírta a maga DSGE kritikáját. Ha az árak ragadósak, a piacok nem tisztulnak meg. Ha a piacok nem tisztulnak meg, a munkakínálati görbe irrelevánssá válik. Ha a piacok nem tisztulnak meg, akkor a válalatok sem a munkakeresleti görbén fognak oda-vissza mozogni, ezért a munkakeresleti görbe sem érdekes. Vissza kéne térnünk oda, ahol 1978-ban tartottunk, s másfelé elindulni.

Mielőtt irtózatos költségekbe verjük magunkat azért, hogy a jövő generációkat ne fosszuk meg a tiszta környezettől, gondoljuk meg, hogy ők tízszer olyan gazdagok lesznek, mint mi most. Lehet, hogy nekik több forrásuk lesz e probléma megoldására.

Egy évvel ezelőtt dőlt be a Lehman Brothers. Az elmúlt két év bankpiaci turbulenciáit szellemesen írja le ez az ábra, amely Amerika 29 legnagyobb pénzügyi vállalkozásának kapitalizációját mutatja. A Play gombbal indítható a történet.

John Cochrane-től, aki mintha korábbi posztunkhoz igen hasonlókat gondolna Krugman közéleti szerepéről. Rövid kivonat a tanulságokból. (Jószándékú, nem szószerinti fordítás.)

"Mit is akar Krugman? Miért lett tagadó, szkeptikus, hetven évvel ezelőtti és logikai buktatókban közismerten bővelkedő ötletek apologétája, (szakmájából) kitaszított? Miért indít személyeskedő támadást egyre bővülő számú ellensége (mára a hivatásos közgazdászok gyakorlatilag mindegyike) ellen? Miért fest ennyire zavaros képet a közgazdaságtan jövőjéről?

Az egyetlen értelmes magyarázat az, hogy Krugman már nem közgazdászként, hanem politikai véleményformálóként próbál viselkedni. [...] Ha nem tudományként gondolunk a szakmánkra, vagyis nem azt várjuk, hogy állításai végül számszerűen is illeszkedjenek az adatokhoz, hogy kristálytiszta logikai kapcsolatot teremtsen a "ha" és az "akkor" között, ha a közgazdaságtan mindössze politikai céljaink propagandaeszköze, akkor értelmet kap az írás. Érthetővé válik, hogy miért tetszhet nekünk annyira a jövő - még verbálisan sem kidolgozott - közgazdaságtana, miért utáljuk annyira a számszerűsített elméleteket és az adatokkal való szembesítést, és miért fordulunk egy ősrégi könyv megfellebezhetetlen tekintélyéhez, vagyis ahhoz az értelmezéséhez, amelyet utolsó megmaradt apostolként hirdetünk."

Kemény szavak, a személyes sértettség itt is, ott is erősen munkál. Érdekes, mennyire szenvedélyes, személyeskedő és kérlelhetetlen az ő vitájuk.

Valami nagyon fontos itt nekik.       

Az anyagi kár - így utólag nézve - talán nem is olyan észveszejtő. Valami mégis jóvátehetetlenül elveszett pusztán azáltal, hogy mindez így megtörténhetett.

Adataink legalábbis nincsenek, ellenőrzött kísérleteink még kevébé, egyelemű mintákon végzünk statisztikai bűvészmutatványokat, magunk sem hiszünk önmagunknak - kedvenc provokátorunk újra támad. Egy-két gyöngyszem a szokás szerint leginkább polgárpukkasztó szellemességekben dús legújabb posztból.

Freakonomics: cuki irreleváns tanulmányocskák gyűjteménye, közgazdasági szempontból a világon semmi jelentőségük. A közgazdászok őrült hajszába kezdtek, hogy még egy kvázi-természetes kísérletet találjanak, így aztán ott kezdték keresni a tudás titkát, ahol fény volt, nem ott, ahol elvesztítették. Lett belőle Lökonómia-áradat. Hm. 

Kísérleti közgazdaságtan: felbérelünk egy rakás alsóbbéves egyetemistát, hogy mindenféle mesterséges vizsgahelyzetben úgy viselkedjenek, mintha nem volnának mesterséges vizsgahelyzetben. Minősített esete a konstruált ("randomizált") kísérlet, amelyben az amerikai kutatási forrásokat arra használjuk, hogy szerencsétlen indiai falvakban kísérleteket végezzünk, és véletlenszerűen utaljunk ki embereknek kezelést vagy placebót. Hm.

Tanulság: legalább a történetünk legyen hihető. Ha már az adatokhoz való viszonyunk úgyis ködös, ha a minta úgysem segít, vagyis ha az előrejelésünk kétes csillagjóslás csupán.

Akkor is a FED, a túlságosan szigorú, s ezért hibás monetáris politika az oka az egésznek és punktum. Lehet, hogy szerzőnk egy kicsit mániás ezzel a "mindig és mindenhol a monetáris politika számít" dologgal? Nem csoda, az ő blogja a The money illusion.

Másik kedvenc keynesiánus véleményvezérünk (közéleti vállalkozónk?) megírta nekünk a fiskális stimulus elméleti igazolását röpke 12 oldalon. Elegáns és tömör, akár Lucas Krugman is írhatta volna. (Btw: a Berkeley-n is a monetarista a szitokszó minden chicagóira?)

1. Az IMF is blogol (jobban ráérnek, tényleg vége a válságnak?).

2. Az IMF (blogja) szerint Kelet-Európa nem ismétli meg a délkelet-ázsiai válságtapasztalatokat.
 

Hat-e, és hogyan az átélt recesszió a szélesebb publikum gazdaságról formált vélekedésére és preferenciáira? Közhelyszerű igazságnak tekintettük annak idjén, hogy a Bundesbank legendás infláció-ellenessége a hiperinflációkat átélt szavazók akkor rögzült értékeit követi, s nagyanyáink takarékosságát és kockázatkerülését könnyen tulajdonítottuk a háborúk és a világválság keserű tapasztalatainak. Persze nem rigorózus vizsgálatok bizonyítékai alapján, csak úgy, mert logikusan hangzik.

Ez a papír az átélt recessziók és az emberek olyan kérdésekben való álláspontja között talál szisztematikus kapcsolatot, hogy például mennyire tulajdonítják a gazdasági sikerességet pusztán a szerencsének (vagy inkább az alany erőfeszítéseinek), mennyire óhajtják az állami újraelosztást és mennyire bíznak a kormányukban. Fel sem merjük vetni, hogy egy hasonló hazai vizsgálat vajon milyen eredményekkel járna.

Kemény szavak a hazai felsőoktatás színvonaláról úgy általában. Én, ugye, csak a közgazdasági felsőoktatás állapotáról szoktam dervisként sikoltozni, mert csak erről vannak bensőséges ismereteim. Lehet, hogy máshol semmivel nem jobb a helyzet? Akkor viszont nagyon nagy baj van.

A New York Timesban megjelent Krugman-cikk különösen nagy visszhangot keltett olvasóink körében, többen kommentelés helyett emailben osztották meg szerkesztőségünkkel gondolataikat. Az alábbi levél írója azt a szerepet találta figyelemre méltónak, amit a cikk szerzője felvállalni látszik. A dolog pikantériája onnan származik, hogy a kérdéses szerep legjellemzőbb vonásainak összefoglalóját egy Paul Krugman nevű úr tárta elénk másfél évtizeddel ezelőtt.

Íme olvasónk levele:

"Valamit azért érdemes lenne kitenni a blogra. Csatolom Krugman: Peddling prosperity című 1994-es könyvének néhány oldalát az ún. Policy enterpreneur-ről.

A leginkább releváns két bekezdés így szól nyersfordításban.
---------------------------------------------------------------------
Egy professzor általában más professzoroknak ír. Ha alkalmanként a szélesebb olvasóközönséghez szól, bármennyire egyszerűen és jól írjon is, fejében mindig ott motoszkál az a kérdés, hogy kollégái vajon mit szólnak hozzá. Ez meggátolja abban, hogy olyasmit állítson, ami ugyan jól hangzik, de mind ő, mind a kollégái tudják, hogy hamis. Szavai mögött, bármennyire is egyszerűek legyenek, olyan fogalmak húzódnak meg, amelyeket a szélesebb közönség nem ért.

Ezzel szemben a közéleti vállalkozó kizárólag a szélesebb olvasóközönségnek ír. Ezért az ő írásait nem korlátozzák a professzor megfontolásai. A politikai vállalkozó biztos diagnózist állít fel akkor, amikor a professzor bizonytalan; könnyű válaszokat ad olyan kérdésekre, amelyekre a professzor kétli, hogy egyáltalán létezik könnyű válasz.
---------------------------------------------------------------------

Krugman 1994-es definíciója szerint Krugman ma közéleti vállalkozó (policy enterpreneur). A Nobel-díj után már nem érdekes, hogy a szakma mit gondol arról, amit mond. Onnan nincs feljebb. Azt mondasz, amit akarsz."
 

Ákosnak köszönjük.

(A lefordított rész a 11. oldal második bekezdésénél kezdődik.)

Mérjük a GDP-t a városok fénykibocsátásával (zöldeknek: fényszennyezésével)! Persze nem ott, ahol a statisztika megbízható, hanem ott, ahol nem az. Egyes fekete-afrikai országokban a tényleges GDP köszönő viszonyban sincs azzal,amit a helyi statisztikák mérni tudnak/akarnak. Posztunk szerzői szerint ilyen esetekben az űrből mérhető fényerősség kifejezetten segíthet a becslés pontosításában.

A no-globálokkal elég nehéz racionális diskurzust folytatni. Ám a folyamattal szemben kevésbé ellenséges csendes többség is sajnálatos, de közhelyszerű igazságnak tartja azt, hogy a globalizáció elsősorban a gazdagoknak kedvez. Nos, lehet, hogy ezt a közhelyet is célszerű újragondolni. A szigorú igazoláshoz kell némi modellezési jártasság, de az alapötlet egyszerű. A globalizáció a szegényebb országokban biztosan növeli a termékek változatosságát, a magasabb jövedelműekben viszont e variabilitás nőhet is, de csökkenhet is. (A diverzitásnak ez az elvesztése az ellenzők egyik gyakori érve a folyamattal szemben.) Márpedig a változatosság olyan luxus, amit elsősorban a gazdagok engedhetnek meg maguknak. Azt is tudjuk, hogy a gazdagok számára a széles választék relatíve sokkal fontosabb, mint a szegényeknek. Ezt a nagyobb variabilitást a jómódú országon belüli gazdagok elveszthetik. No lám, ez a szempont eddig mintha nem merült volna fel az amúgy heves diskurzusban.

Avagy miért nem hasznos mindent elfelejtenünk, amit az elmúlt 30 évben a makroökonómia felfedezett.

Olvasni nem lehet, csak hallgatni.

Az oroszok is.

Cikkének megjelenése – szeptember másodika – óta több olvasónk is felhívta a figyelmünket arra, hogy Paul Krugman ismét és sokadszorra nekiesett a közgazdász-társadalomnak úgy általában, mert az – egy általa kedvelt törpe kisebbségtől eltekintve – az öncélú matematikai modellezésben lelt gyönyörűség oltárán feláldozza az igazság keresését. Valós és releváns problémák kutatása helyett olyan értelmetlen modellekben éli ki magát, amelyekben idealizált és tökéletes piacokon mesebelien racionális alanyok hoznak tökéletes döntéseket. Ha pedig az egész cucc több a szellem balga fényűzésénél, annál rosszabb, mert akkor csak arról lehet szó, hogy az emberiség szenvedése (munkanélküliség, tömeges otthonvesztés, létbizonytalanság stb.) iránt tökéletesen érzéketlen modellszerzők a tudomány álcája mögött az ordas kapitalizmus apologetáiként igyekeznek elrejteni az igazságot. Ám a jelen válság hatására lehullt a lepel, s az eddig félrevezetett tömegek most készen állhatnak a velejéig új paradigma befogadására.

Nem az egészben, csak a közgazdász hallgatók körében. Egy Ph.D hallgató magyar és francia hallgatók körében végzett vizsgálata arra az eredményre jut, hogy a magyar hallgatók jóval inkább hajlamosak arra, hogy a vizsgákon csaljanak mint a franciák. Tanulság?

Ha a különböző jegybankok hasonló külső ingerekre egészen másként reagálnak, akkor a válság arra is jó lehet, hogy "természetes kísérletként" szolgáljon a monetáris politika hatásáról. Az atlantai Federal Reserve Bank ötlete.

Naná, hogy van mögötte közgazdasági elmélet. Vagy legalábbis vannak, akiknek erre jár az agyuk.

Semmi egyrészt-másrészt maszatolás. Ki okozta a világválságot? Herbert Hoover és pont. Ja bocs, ezt elfelejtettem, nem a mostanira gondoltunk.

Eichengreen és O'Rourke ismét meghosszabították adatsoraikat, amelyekkel a mai és az akkori válság jellegzetességeit hasonlítják össze. Az itt letölhető új adattáblákon kívül a régiek is láthatók a posztban. Mintha csökkenne a hasonlóság a két világhelyzet között. Ha Ákos korábbi kritikáját is figyelembe vesszük, hovatovább már csak annyi hasonlóság marad, hogy mindkettő "nagy".

Egy piac lehet illegális, de attól még a piacok általános vonásai érvényesek rá. Recesszióban a kokainpiac is szűkül, a dealereknek is rosszul megy. S ha az eladók piacából vevők piaca lesz, akkor többet kell erőlködni. Megfigyelték, hogy a nyelviskolák és az utazási irodák is gyakrabban telefonálnak manapság szolgáltatásaikat kínálva?

Megfelelő házastársat találni valami olyan folyamat eredménye, ami ugyancsak hasonlít a megfelelő munkahely kereséséhez. Ha pedig ez így van, akkor a munkaerőpiac álláskeresési modelljei hasznosak lehetnek a jelenség leírására. Az esküvő az a helyzet, amikor a felek a biztosan rendelkezésre álló alternatívát elegendően jónak ítélik a kint a világban kószáló többiek keresési költséggel csökkentett értékeloszlásának várható értékéhez képest.

A kérdés már csak az, hogy a dolgok ilyen értelmezését kiábrándítónak vagy megnyugtatónak találjuk, és hogy ebbéli ízlésünk befolyásolja-e azt, hogy egy ilyen elemzés ténylegesen hasznos lehet-e, vagy sem. Nem közgazdász vőlegényünkkel/menyasszonyunkkal mindenesetre jobb, ha nem osztjuk meg ilyen gondolatainkat, mert azt fogja hinni, hogy a közgazdaságtan imperialista tudomány. És szinte biztos, hogy lemondja az esküvőt.

A tudósok nívós folyóiratokban közlik eredményeiket és tudományos hipotéziseiket, ezeket más tudósok elolvassák és vitacikkekben, kommentekben hívják fel a szerző(k) figyelmét az elkövetett hibákra, gyenge pontokra, alternatív értelmezési lehetőségekre. Ezek újabb reakciókat invitálnak és így tovább, így fejlődik a tudomány. Nemde? Háááát....

Cikkünk fizikus szerzőjének egészen mások a tapasztalatai, s ha a helyzet hasonló a vezető közgazdasági folyóiratokkal is, akkor nem kell meglepődnünk azon, miért van olyan kevés tudományos komment a szaklapokban.

A vagyonpiaci buborék, lakáspiaci lufi kirobbanásának, és a követő pénzügyi összeomlásnak a jelen válságban betöltött alapvető szerepéről mintha idáig szinte közmegegyezés lett volna. Ám egyre többen jelentkeznek alternatív magyarázatokkal. Ne legyünk meglepve. A Nagy Válságról sem ugyanúgy vélekedünk ma, mint a kortársak közvetlenül utána.