nem a pék jóindulatától

Pénzügyi krízis, ahogy a befektetési bankár látja. És elmondja a YouTube-on. 1. rész.  2. rész.

Hogy is van ezzel az inferior dologgal? Meg azzal a nálunk mindennapos lamentálással, hogy az alacsony születésszámot anyagi nehézségek okozzák?

Egybevágnak-e a közgazdaságtan alapvető üzenetei a megérzésünkkel? Intuitív-e Adam Smith tézise a magáncélok és a közjó harmonikus viszonyáról? Hát a komparatív előnyök elve? Tényleg olyan könnyű megemészteni, hogy jó nekünk, ha kereskedni kezdünk a mindent olcsóbban termelő Kínával vagy a mindenből jobbat csináló Németországgal?

Bryan Caplan szerint a közgazdaságtan alapvető üzenetei vagy átadhatók tisztán intuitív alapon, vagy rosszul magyarázzuk őket. Ha nagyon valószerűtlennek tűnik a tétel, kezdjünk mindenesetre gyanakodni. 

És a te kedvenc nem-intuitív tételed?   

128 évvel ezelőtt ezen a napon született Ludwig von Mises.

Egykori sorozatunk az ún. inferior javakról némiképp kifulladni látszott mostanában. (Kedvenc kicsit hosszú összefoglalónk az eddigiekről itt.)  Merengtünk is, hogy vajon miért. Már minden elmondatott? Vagy tényleg jön a fellendülés? Aztán a Washington Post nemrég újramelegítette a híres Greenspan-indikátort, vagyis újra rácsodálkozott, hogy a férfi alsóruházat bizony jól jelzi a konjunktúrát, vagyis a férfiak kevésbé vesznek újat, ha rosszul megy nekik.

Több se kellett a gendertudatos bloggereknek, íme néhány női konjunktúramutató (meg egy tőzsdeindikátor Puma-modellekkel), majd a folytatás. Úgy tűnik, a reesszióhoz való viszonyunk erősen nemspecifikus.

Vajon milyen nemű a reprezentatív fogyasztó?   

Jól fog jönni, ha közgazdásznak készülünk - mondja Susan Athey, a John Bates Clark Medal két évvel ezelőtti (és első női) díjazottja. Higgyünk neki!

Sumner szerint az utóbbi évtizedek hangsúlyozottan piacbarát gazdasági reformjai abban a világnézeti változásban gyökereznek, amit a 70-es évek intervencionalista politikájának kudarcai idéztek elő. Közgazdaságtan nincs a tanulmányban, de úgy van megírva, hogy a közgazdász is megérti. (Vigyázzunk, az egyes világnézetek azonosítása - neoliberalizmus etc.- nagyon nem a honi szóhasználat szerint történik, de Sumner elég pontosan elmondja, hogy milyen névvel mit definiál.)

Melegítünk október 12-re, addig is íme a 2002-es díjazott idei gondolatai a viselkedésgazdaságtanról, a pszichológiai elhajlásokról és arról, hogy miért jött divatba a szakmája mostanság.

Nemrégiben szóba kerültek, íme egy interjú a kísérleteken alapuló fejlődésgazdaságtan két remek művelőjével. Elmondják, hogy nem tudhatjuk előre és a WHO íróasztalai mögül, hogy mi működik, és mi segít igazán, elméletben sok minden, ami a gyakorlatban nem. Ahhoz, hogy tudjuk, gondos, kvantifikáható eredményekkel járó terepmunka, és igen, kísérletezés kell. Csak akkor úszhatjuk meg, hogy szkeptikussá (cinikussá) váljunk a segélyek szerepét illetően, ha sokmindent kipróbálunk, ha merjük dokumentálni a nem működő terveinket is, ha megértjük, hogyan oldhatók meg az ösztönzési kérdések, és ha a donortól azt kérjük, hgy úgy viselkedjen, mintha kockázati tőkés lenne.

Jobbnál jobb összefoglalók születnek, de ha valaki olvasta az eddigieket, új szempontot már nem talál. Vélhetően amit az adott keretben el lehetett mondani, azt már elmondták. Így van ez a nagy vitákkal. A hatvanas évek keynesista-monetarista vitája sem úgy ért véget, hogy eldőlt, mert valaki győzött, hanem úgy, hogy elhalt, mert érdektelenné vált, megváltoztak a kérdések, megváltozott az elemzési technika stb. Vegyük azért észre, hogy az egymást anyázásuk magas hőfoka ellenére - és a politikai vállalkozókat most kizárva - saltwaterék és sweetwaterék között sokkal kisebb a különbség, mint a hatvanas évekbeli elődeik között volt. Azonos nyelvet beszélnek, azonos általános kereten belül nem értenek egyet. Az fel sem vetődött, hogy a mikroökonómia volna válságban.

Nincs szükségszerűen ellentét a táradalmi megkülönböztetéssel szembeni felelős vállalati fellépés és az üzleti célok között.

Jó, segítsünk! De kitalált, bombasztikus számokkal való dobálódzás biztosan nem segít rajtuk. Megint Easterly.

Alkalmazzunk-e pénzügyi tanácsadót, hogy segítsen beruházási döntéseinkben? Ha tesszük, azért tesszük, mert nem értünk hozzá, nincs elég információnk, nem érünk rá, stb. Nagy átlagban jobb is a profi tanácsadókat haználók portfóliójának teljesítménye, mint azoké, akik maguk intézik pénzügyeiket. Ám vigyázzunk, a nyers minta sajátos torzítást tartalmaz. A pénzügyi tanácsadók sokkal gakrabban kapcsolódnak gazdagabb, idősebb ügyfelekhez, mint a fiatalabb (tapasztalatlanabb?), kevésbé jómódúakhoz. Ha ezt a torzítást kiszűrjük, akkor az derül ki, hogy a pénzügyi tanácsadó nem ad hozzá a vagyonunkhoz, inkább elvesz belőle. Legalábbis ezt tapasztalták posztunk szerzői.

Azt mondja: a pénzügyi válság nem a modern közgazdaságtan kudarca. Éppen ellenkezőleg, a válság a modern közgazdaságtan javaslataitól eltérő, intervencionalista gazdaságpolitika következménye. 

Tíz kérdés Mark Gertlerhez.

Az egyik leghíresebb - a legelső - Freakonomics sztori a bűnözés szintjének csökkenése és ennek okai a 90-es évek Amerikájában. Nos, más tudósok úgy vélik, hogy ez sem úgy volt. Mindig ez van.

Akarsz fogadni arra, hogy október 12-én kinek ítélik a 2009. évi közgazdasági Nobel-díjat? Itt megteheted. 

Volt már egy sorozatunk, amely a Keynesizmus kísértete címet viselte, ám az jórészt csak a fiskális stimulus óhajtásának újraéledéséről szólt. Keynes divatba jötte azonban nem korlátozódik a fiskális politikára. Ez a poszt azokat a körülményeket világítja meg - mások Keynesről való véleményét idézve - amelyek érthetővé teszik, miért is beszélnek ma oly sokat róla.

Kontra, rekontra, szubkontra.

Krugman pamfletjének megjelenése óta szinte csak a közgazdaságtan válságáról vagy nem válságáról esik szó a blogban. Ez a darab is figyelemre méltó.

Interjú Paul Volckerrel a válságról, a kialakítandó új szabályozási rendszerről, no és persze a múltról. A legfiatalabbak talán már a nevét sem tudják a FED egykor nagyhatalmú főnökének. A hozzá hasonló vén medvékkel gyakran előfordul, hogy csak a régi csaták részleteit ismételgetik. Volcker kifejezetten frissnek hangzik.

A bankok kifejezetten népszerűtlenek mifelénk, s a válságban megszorult adósok gondjai csak fokozzák a velük szemben táplált negatív érzelmeket. Így aztán aki az üzleti érdekeik érvényesítéséért nyomuló bankokkal szemben az állampolgárok alkotmányos jogait védelmezi, az a széles közvélemény szinte osztatlan támogatására számíthat.

Avagy az ifjabbak között mintha nem is volna vita. Legalábbis kevésbé éles, mondja Kocherlakota (a hagyományosan édesvízi Minnesotából). A legjobb amerikai egyetemek középgenerációja hisz a heterogenitásban, a súrlódásokban, a korlátozott racionalitásban, érdeklődik a kormányzat makrogazdasági szerepe és a pénzügyi rendszer beépítése iránt, többet tud a sokkok hatásáról, mint a sokkok eredetéről, sok matematikát használ (és kevés intuíciót?), és maga mögött tudja a nagy módszertani és ideológiai csatákat.

Nem csoda, hogy nem ők írják a nagy kirohanós cikkeket.

David Laidler úgy látja, hogy a makroökonómia tudományának jelen válság okozta zavarodottságából úgy lehet a legjobban kijönni, ha visszalapozunk az időben bizonyos fontos elméleti fordulópontoktig, s azt latolgatjuk, hogy ezen útelágazásoknál a megfelelő irányba indult-e tudományunk. Írását inkább az elmélettörténet iránt érdeklődők fogják szeretni.

Ez a közgazdaságtan egyik legfontosabb, legáltalánosabb tanítása. A fiskális politika foglalkoztatásra, GDP-re való hatása sem egyszerűen a költekezés mértékétől, hanem attól függ, hogy ösztönzi-e a szereplőket munkavállalásra, jövedelem termelésre, vagy épp ellenkezőleg.

Tényleg igazi az édesvízi-sósvízi (vagy purista-pragmatista) szembenállás? Vagy csak arról van szó, hogy így akarunk kitűnni? Így látja economicprincipals.com a vitát:

"Or is the hubbub another case of what Sigmund Freud, in Civilization and Its Discontents, termed “the narcissism of small differences” – the tendency to exaggerate the dissimilarities of those who resemble us in an effort to buttress our own self-regard?"

Legjobb, ha komparatív előnyeink szerint szakosodunk: puristák menjenek a mély megértés felé, a pragmatisták meg vezessék a világot.

Legalábbis így vélekedett Scott Sumner egy korábbi posztunkban. Most itt a válasz. Nem is olyan egyszerű ez.

Posztunk szerzője összegyűjtött néhányat a közgazdaságtudomány azon egyenletei közül, amelyek a maguk idejében áttörést jelentettek a tan fejlődésében. Szerző maga mondja, hogy a makróban nincs otthon, így az ő egyenletei mind a mikroökonómiából valók. Hány hasonlót tudnánk hozzájuk illeszteni makróból? Olyasmiket, mint MV = PY, vagy r = i - π.

Bizony, de semmiképpen sem csak a magasabb jövedelemért. A nem pénzügyi előnyök legalább annyira fontosak. Nem beszélve arról, hogy a tanulás fogyasztás is, nemcsak beruházás.

Bölcs, szerénységre intő gondolatok egy másik Nobel-díjastól, Vernon L. Smith-től: 

Less pretence and a commitment to learn from the new data being generated as I write, will be both humbling and informative, after the inevitable human political impulse to blame one’s long standing political adversaries has run its course.