nem a pék jóindulatától

Ha visszalapozunk Reich véleményéhez, és összehasonlítjuk Davis javaslataival, a kettő közti távolság csak Makó és Jeruzsálem léptékével mérhető. Davis munkahelyteremtést ösztönző ötletei között persze több olyan is van, ami specifikusan amerikai intézményeket érint (pl. az egészségbiztosítási rendszer szabályainak módosítása), és ezért itthon közvetlenül nem alkalmazható. A minimálbér ügye azonban itthon is fevethető, főleg mostanában, amikor - hír szerint - a válság kellős közepén a jelentős emelését fontolgatják. A chicagói egyetem professzora azt is javasolja: igenis költsünk pénzt azokra a kísérletekre és programokra, amelyek a munkanélküliek munkába való visszavezetését célozzák. Persze elemezzük is a konkrét programok konkrét tanulságait.

Cikkajánló és válságértelmező interjú a szintén Nobel-díjas Eric Maskinnel, arról, hogy honnan is kellett volna tudnunk, hogy baj van. Intuitív áttekintés a pézügyi súrlódások korszakos cikkeiről a bankrohamok 1983-as önbeteljesítő modelljétől a tőkeáttétel-ciklusok 2008-as modelljéig. Tanulság: Krugman vádjai megalapozatlanok, a közgazdasági elmélet meglepően ügyesen előrejelezte, hogy baj lesz, bárcsak a döntéshozók jobban tudták volna, kire kell hallgatni.

Holmström-Tirole-t kellett volna olvasni mindig is, de hát jobb későn, mint soha. 

Harald Uhlig a legutóbbi pénzügyi összeomlásnak hat olyan jellegzetességét azonosítja, amelyeket a válságmodelleknek meg kellene magyarázniuk. A forgalomban lévő bankpánik-modellek csak részben illeszthetők ezekre a vonásokra, ezért új modellre vagy a régiek némi módosítására van szükség. Hajrá, pénzügyesek!

Még mindig a Nobel-díjról. Rövid ismertető az Economistból, Vernon Smith remek elemzése Elinor Ostromról, Paul Romer is őt méltatja ("Cheers to the Nobel committee for recognizing work on one of the deepest issues in economics. Bravo to the political scientist who showed that she was a better economist than the economic imperialists who can’t tell the difference between assuming and understanding." Hm.), Edward Glaeser főleg Williamsonról, végül John Nye mindkettőjükről.   

Jelképes az idei Nobel-díj, nem is lehetne másmilyen. A pénzügyi válságban a közutálat első számú céltáblájává vált szakma választott: bölcsen, konfliktuskerülően és többszörösen is szuperpíszín. Legalábbis ezt olvastuk ki az értékelésekből. (Különösen sok hasznos link indul innen, köszönjük.)

A döntés bölcs. Azt üzeni, ami mára a növekedéselmélettől a fejlődésgazdaságtanig minden szaktárgy kedvenc tétele lett: az intézmények fontosak. (Jegyezzük meg, néhány évtizedig pihent, illetve a közgazdaságtudomány peremvidékére száműzetett ez a bölcsesség, újbóli tündöklését az ún. új intézményi közgazdaságtannak köszönhetjük. A diszciplína elnevezését pedig a most díjazott Williamsonnak.) Azt, hogy a közgazdaságtan tovább lát a piacnál, az erőforrások elosztását és felhasználását nem csak piaci mechanizmusok alakíthatják, keletkezhetnek olyan kreatív intézményi megoldások, amelyek akkor is működnek, ha a piac csődöt mond. A 2001-es díjazott Michael Spence nagyvonalú elemzése szerint Akerlofnak Nobel járt azért, mert belátta, nem működik a piac, ha a felek nem egyformán tájékozottak, az ideieknek pedig azért, mert megmutatták, ha a piac nem is, sokféle önkéntes társulás, laza vagy kötött szervezeti forma viszont éppenséggel tökéletesen megoldhatja a hiányos tudás vagy a rossz ösztözők problémáját. Az együttműködésnek bizony sokféle formája lehet, és vannak köztük olyanok is, amelyek remekül megszervezik azt, amit piaci alapon nehéz volna. 

A közgadászok ugyan imperalisták, szeretik, ha ők nyomulhatnak át más területekre, de azt nem fogják szeretni, ha egy nem-közgazdász nyeri el az ő díjukat. Levitt szerint irigy értetlenség várható. Ő mindenesetre igazolja önnön predikcióját.

Elinor Ostrom és Oliver Williamson.

És az első média rekació. Valamint a sajtóközlemény, a népszerűsítő ismeretterjesztő írás és a kicsit mélyebb elemzés (az utóbbi minden évben nagyon jó, ajánljuk).

John List tette talán a legtöbbet azért, hogy a kísérleti közgazdaságtan által a konvencionális economics racionalitási axiómájába szúrt tüskék továbbra is csak tüskék maradjanak. A pszichológiai elem szerinte is fontos, de a kalkulatív racionalitást megkérdőjelező eddigi kísérletek eredményei olyan nagymértékben függenek a kísérletek megrendezésének körülményeitől, hogy a racionalitási paradigma általános felülvizsgálatának igényét egyenlőre legalábbis nem támasztják alá. Kíváncsian várjuk a Superfreakonomics-ot. 

Ha kisgyerekként jól küzdünk a kísértéssel, akkor később is könnyebben kezeljük a stresszt, jobban teljesítünk az iskolában, és jobban bánunk a barátainkkal. Esetleg nem esszük meg egyszerre mind a fél kiló földimogyorót, nem ragadunk ott egész éjszakára a számítógép mellett, hogy lövöldözzünk vagy lejátsszunk még egy pókerpartit, és nem impulzusvásárolunk fölösleges kütyüket, amikből amúgy is kétszáz van otthon. Kísérleti pszichológia helyes videóval.

Szóval a fogyasztóvédelem részben azokról a felnőttekről szól, akik kisgyerekként nem tudták megvárni, amíg a néni visszajön.

Most Ken Rogofftól. Szerinte Kína több mint 2000 milliárd dollárnyi tartaléka mindenekelőtt Kína problémája. Rövid távon a dollárválság (hirtelen nagymértékű leértékelődés) nem látszik valószínűnek, de öt-tízéves távlatban ez is benne van a kalapban. S akkor Kína úgy járhat dollártartalékaival, ahogy Európa járt a 70-es években.

A közgazdasági modellek általában felteszik, hogy az emberek racionálisak (logikai ellentmondásoktól mentes döntéseket hoznak), és az ízlésük kellőképpen stabil. Azért szeretjük ezeket a feltevéseket, mert könnyű bánni velük, és könnyű rájuk modelleket építeni. Mára azonban igen terjedelemes irodalma van annak is, hogy vajon helyesek-e ezek az axiómák, nagyrészt erről szól a kísérleti közgazdaságtan. List és Millimet papírja is ebbe a csoportba tartozik egyebek között azzal a figyelemre méltó következtetéssel, hogy az emberek piaci együttműködése akkor is elvezethet a feltevésekből (is) következő hatékony allokációhoz, ha az emberek (a kísérletben igen csekélyke piaci tapasztalattal rendelkező gyerekek) amúgy korántsem racionálisak.

A "Mit tegyünk azokkal, akiknek a munkáját egyre inkább kínaiak végzik?" című kérdésre adott választ a mi oktatás- és munkagazdászaink is szeretnék megtalálni. Blinder szerint is az oktatásban kellene csinálni valamit.

Mankiw így mondja el véleményét Obama Nobel-díjáról.

Már megmondtuk: arról, hogy a kormányzati kiadási multiplikátor nagy, vagy kicsi. És mikor nagy a kormányzati kiadási multiplikátor? Amikor a nominális kamatláb konstans.

Chistiano, Eichenbaum és Rebelo ezzel a dolgozatukkal elnyerték a világ legrövidebb absztraktjával rendelkező dolgozat szerzői címet. Ezúton is gratulálunk.

Mert ha tudjuk, hogy nem tudjuk, akkor egészen másként viselkedünk, mint akkor, ha nem tudjuk, hogy nem tudjuk. Easterly és Freschi a szegény országok támogatásával kapcsolatos információhiány káros voltáról.

Úgy hírlik, a leendő brit konzervatív kormány "piacosítani" fogja az állami iskolarendszert, ráadásul - a nyilatkozatok tanúsága szerint - ők csak a létező svéd szisztémát akarják másolni. A vitak közben gyönyörűen felmondják az Economics 101 leckét arról, mire is jó a profit.

Sokak számára a "globális egyensúlytalanság" sztori csak egy eszköz arra, hogy a válság felelősségét a pénzügyi szabályozás hiányosságairól valaki másra, mondjuk a "túl sokat megtakarító" kínaiakra tolják.

Larry Summers, akcióban.

Ha mindez nálunk történne, azt mondhatnánk: hát igen, az MNB sikerei a pénzügyi kultúra széleskörű elterjesztéséért vívott küzdelemben korlátozottak. Ám mindez Amerikában történik. Ott is felettéb népszerűtlenek manapság a bankok, és - a videó tanúsága szerint - ott is sok olyan ember van, aki nincs tisztában azzal, mit is vásárol olyankor, amikor  a mások pénzét használja.

Már a cím is drámai (8 days: The Battle to Save the American Financial System). A pénzügyi válság legizgalmasabb napjai a 24 című sorozat stílusában elmesélve a New Yorkertől.

Vigyázat, a fájl nagy (10 Mega), mert képek vannak benne, de megéri letölteni. (Jobb alsó sarokban a "Save file to your PC"-re kell kattintani.) Úgy értem, az otthoni gépedre.

Robert Reich arról, hogyan lehet munkahelyeket teremteni. És persze rögtön a kritika. Végül Bastiat ceterum censeónak.

Arról, hogy nagy-e a multiplikátor, vagy kicsi. Laikusoknak nagyon nem technikai összefoglaló az Economistból, játékos kedvűeknek meg egy Kevin Murphy ihlette interaktív kalkulátor, és persze az obligát válaszposzt Brad DeLongtól. 

Ám ha a dolog úgy áll, hogy ha ez és ez és ez fennáll, akkor nagy, ha viszont az és az és amaz áll fenn, akkor kicsi, továbbá egyikünk ezt és ezt és ezt teszi fel, másikunk viszont azt és azt és amazt, akkor nem vitatkozunk, hanem elbeszélünk egymás mellett. Mégpedig nem kicsit, nagyon. 

Brad DeLong úgy tesz, mintha nem értené a negatív TFP sokkot, vagyis hogy lehet visszaesés a ciklusok tiszta és súrlódásmentes reálmodelljében. Ám ezzel csak lehetőséget ad a híveknek, hogy elmagyarázzák neki. RBC-ék mindig hangoztatták, hogy ebben a kontextusban a "technológia" szót nem szűken, hanem egészen általános értelemben kell használni. 

Természetesen a közgazdasági Nobel-díjasra. Tényleg ekkora esélye volna Fama-nak és a hatékony piacoknak?

Megjelent az MNB-szemle 2009. októberi száma. Különösen a DSGE modellekről tartott konferencia beszámolóját ajánjuk figyelmetekbe (Karádi Péter szerk.). Sok olyan kérdés és megoldási javaslat felvetődött ott, amelyekről a makroökonómiáról folyó vitában sokat olvasni manapság, akár ebben a blogban is.

Vita indult az Economist blogján. A vitaindítót a német kormány egyik gazdasági tanácsadója jegyzi, aki felveti, hogy most, hogy már jól átrágtuk a kapzsi bankárok káros hajlamait, bizony, bizony, jó volna átgondolni a szabályozók ösztönzését is. Nem lehet, hogy a szabályozók fogságba kerültek? Abban a bizonyos stigleri értelemben, amit az itthoni viszonyok kapcsán mi is meglebegtettünk. (A regulatory capture Beatrice Weder di Maurónál Stockholm-szindróma, de az érvelés kísértetiesen hasonló.) A vitaindító javaslata egyszerű és egyértelmű: vegye át a jegybank a felügyeletet, vagy legalábbis alkalmazzuk a monetáris politikára olyan régóta és tudományosan kidolgozott ösztönzési szabályokat! Legyen a konzervatív, független, mérhető sikerkritériummal dolgozó és jól fizetett jegybankelnök a szabályozói ideál is - lehetőleg szupranacionálisan.

Barro és Redlick a kormányzati kiadások fellendülést generáló hatásairól. Nincsenek.

Na nem a mienkben. Az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed minneapolisi részlegének lett új vezetője. Mindenesetre Kocherlakota írásai alapján (íme egy gyűjtés a legfrissebbek és legprovokatívabbak közül) arra gyanakszunk, hogy érdekes új gondolatokkal gazdagodik majd az amerikai monetáris politika.

Még mindig melegítünk október 12-re, avagy ő is lehet egyszer (idén?) Nobel-díjas. Interjú a szokatlan karrierváltásról, kötéltáncról a forradalmian új ötlet és az őrült kísérletezés határán, és persze nagyon erős hitről abban, hogy a gazdasági siker a jó intézményeken múlik.