nem a pék jóindulatától

Például az olajárak időnkénti robbanásai is másként hatottak a világgazdaságra. Az 1970-es években még súlyos recessziót és inflációt okoztak, a 2000-es években meg már úgy tűnt, hogy a világ rájuk sem hederített. Pedig az árak reálértelemben mintha még jobban is emelkedtek volna az utóbbi évtizedben, mint a hetvenes években, számokban valahogy így:

Ami megvalósul, azt megmérjük. Ami nem valósul meg, azt modellezzük, vagy ha tetszik: elképzeljük, szimuláljuk, belelátjuk, megsejtjük - persze a közgazdaságtan teljes arzenáljával felszerelkezve, mindig a legjobb tudásunk szerint. A kettő között azonban óriási különbség van: a méréseink kérlelhetetlen konvenciókon alapulnak, a modelljeink viszont önkényes konstrukciók, és mint ilyenek óhatatlaul modellezői értékválasztásokat és prekoncepciókat tükröznek.

A gazdaságpolitikai hatásvizsgálat azért nehéz műfaj, mert a nem-megvalósulttal való összehasonlításról szól, arról, hogy mi lett volna másként, ha az adott lépést mégsem léptük volna meg. És ez az, amit soha, de soha meg nem mérhetünk, és soha nem tudhatunk biztosan.

Egyszerű dolgok ezek, de azért jó újra hallani. Még ha nem mindennapi személyeskedés is kíséri. 

Tényleg és menthetetlenül, immáron Soros György számára is. Van azonban új, ha lehet, még a kelet-európai értelmiség kozmopolizálásánál és a kazah diákok továbbképzésénél is nagyszerűbb feladat, nevezzük csak szerényen a közgazdaságtan megújításának. Kinek ne érne meg 50 millió dollárt? Soros György alapított is rá egy Kezdeményezést (Initiative for New Economic Thinking). Új kedvencei, a Nobel-díjas Joseph Stiglitz és a nem kevésbé Nobel-díjas George Akerlof meg is kezdték a Kezdeményezést méltató írói munkásságukat, amelyben hitet tesznek amellett, hogy azok tábora erősítendő, akik nem gondolják, hogy az önszabályozó piacok mindig megteremtik a teljes foglalkoztatást. Feltesszük, most vannak egypáran. Új szponzoruk jóval kérlelhetetlenebb, nagyobb ellenszelet és hősiesebb küldetést vizionál.

Kiváncsian várjuk, hogy mi lesz az új Soros-projektből: ellenoldali Hoover Intézet, átfazonírozott CEU vagy valami egészen más. Akárhogyan is, Soros eddig is elévülhetetlen érdemeket szerzett a most meghaladandó közgazdaságtan hazai terjesztésében. Mi ugyan szeretjük ezt a régebbit, de hálából és hagyományból drukkolunk az újnak is. 

Mindössze három perc, de ki lehet tölteni gyorsabban is. Különösen tanulságos, hogy kik a leggyakrabban elrontott nagyemberek (mi meglepődtünk). Mindenkinek szívből kívánjuk, hogy legyen ügyesebb, mint ők.  

Igencsak másképp értelmezve, mint ahogy Alan Greenspan idejében megszoktuk.

A pénzügyi válság legnehezebb hónapjaiban csak mefisztói kacaj vagy fintorgás kíséretében lehetett hallani a hatékony piacok elméletéről, olyanok is akadtak, akik az egész krízist a teória nyakába varrták. A nagy ijedség múltával itt az ideje, hogy újragondoljuk az elhamarkodott ítéleteket. Fama elmélete sohasem állította azt, hogy a piaci árak mindig "jók". Csak azt, hogy minden rendelkezésre álló információt tükröznek, és ez persze nagyon nem ugyanaz.

A költségvetési politikában két nagy kérdés van: hogyan kell nagyot élénkíteni vele, és hogyan kell markánsan visszafordítani a túlköltekezést. A pénzügyminiszterek bármit megtesznek azért, hogy ne hiába kelljen gyártaniuk a hiányt, azaz nőjön a gazdaság is a deficittel. Aztán van még egy másik is, amiért szinte ölni tudnának: hogy ne essen vissza a gazdaság, amikor éppen hiányt csökkentenek.

Bizony, bizony, a külkereskedelem is megannyi különféle termékből áll. És ha az egész úgy általában visszaesik, akkor az jelentős belső arányváltozásokat, szerkezeti átrendeződéseket rejthet. Mint például most, amikor a világkereskedelem zuhanása igen eltérően érinti a jó és a kínai kevésbé jó minőségű termékeket. A jó minőségű termékek jövedelemrugalmassága magasabb, így eladásuk érzékenyebb a nemzetközi konjunktúrára. A kevésbé minőségi tucatáruk eladása nem igazán esik vissza, sőt, valószínűleg a piaci részesedésük éppenséggel nő is. Amikor tehát az ún. fejlett országok a minőségi termékekre szakosítják a termelőiket, akkor egyben azt is kódolják a rendszerbe, hogy a termelőik érzékenyebbek lesznek a világpiaci folyamatokra.

A magyar közgazdászok között szinte közhelynek számít, hogy a magyar költségvetésből túl sok megy el pénzbeli szociális ellátásra. Amit ritkábban elemzünk, az az, hogy mit kapunk a pénzünkért:mennyiben csökkentik ezek a támogatások az egyenlőtlenséget? Pontosan ezt vizsgálja Gáspár Katalin és Kiss Áron frissen megjelent tanulmánya a tanszékünk által gondozott Közpénzügyi Füzetek legújabb, 24. számában.

Kedvcsinálónak: a szerzők azt is megnézik, a Bajnai-kormány két sarkalatos kiadáscsökkentő intézkedése, a 13. havi nyugdíj megvonása és a családi pótlék adó alá terelése növeli-e a szegénységet.

Mi lenne jobb a nemzetnek – mi történjen Sukorón? Épüljön egy korrupciógyanús, vélhetőleg törvénytelen eszközökkel előkészített, madárűző, erkölcsromboló, de munkahelyteremtő és adógeneráló kaszinó, vagy maradjon minden a régiben? Fogas kérdés. Különösen, hogy azoknak, akik abban a helyzetben vannak, hogy ezt kiszámolják, nem hisz már senki. Én biztos nem. De a Nadap melletti zsombékos sorsa – Tátrai Miklós pechére – a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt.-re terelte a közfigyelmet. Az MNV-vel szerintem is baj van, de a fő baj nem az, amit művel (a kétes ingatlan-cserebere), hanem az, amit nem tesz.

• Továbbra is világelsők vagyunk. 
• Önvizsgálat és egymás-gyalázás Chicagóból.
• A hatékony piacok és a válság.
• A nagy mérséklődés sztori. És egy komment ugyanerről.
• Szokásos stimulus-szkepszis Barrótól. 

És ha mindenki így tesz, a környék gazdasága soha nem látott módon fellendül. Legalábbis a mozgalom hívei szerint. A szkeptikusok viszont kiszámolták, ha a mozgalmárok minden vágya teljesül és a mozgalmuk győzedelmeskedik, akkor minimum tízezer dollárt fizethetünk majd az öltönyünkért. Reméljük, ezt az írást is annyian megkommentáljákmegértik, mint a buszvásárlásról szólót. Az üzenet végülis ugyanaz.

Ritka és ezért mindig üdítő látni, amikor  a tv-s újságíró egy közgazdászra fogja mikrofont, és annak van mersze bevallani: nem tudja, mi okozta a kérdéses jelenséget.

"That is the big question." / "What's your sense though?" / "I don't know. ... I honestly don't know."

Ez történik Robert Shillerrel a Bloomberg tv-n, amikor az ingatlanárak megugrásáról faggatják. Érdemes megnézni.

Posztunk szerzői vitába szállnak azokkal, akik a jelen válság lefutására a régebbiek adatainak egyfajta kiátlagolásával próbálnak következtetni. Ugyanakkor meglehetősen optimisták, várakozásaik szerint már csak bő egy évig tart, ameddig a nagyobb gazdaságok GDP-je visszatér a krízis előtti szintre.

Nehéz dolog ez a fogyasztóvédelem. Kőkobaki neoklasszikusként hajlamosak volnánk azt gondolni, hogy a fogyasztók felnőtt, szuverén, felelős, döntés- és cselekvőképes emberek, nem kell őket önmaguktól megvédeni. A klasszikus közgazdasági ajánlás is mindössze ennyi: adj meg nekik minden szükséges információt, és bízd rájuk, hogy feldolgozzák. Írd fel például minden hamburgerre, hogy milyen  aljasul hízlal, és... Nos. A helyzet az, hogy az emberek örömmel fognak beszámolni arról, hogy immáron sokkal kalóriatudatosabbak. És semmivel sem esznek kevesebbet, sőt. 

Az UCLA professzora, Lee Ohanian a VoxEu.org-on összefoglalja szeptemberi NBER working paperét. Eszerint a hamari és induláskor leginkább az iparban jelentkező visszaesést a ledolgozott munkaórákban részben az magyarázza, hogy Herbert Hoover nem akarta, hogy zuhanjanak a bérek. Persze erre - akkor - az elnöknek direkt ráhatása nem volt, de összeterlte a nagyiparosokat és meggyőzte őket, ne csökkentsék a béreket. Ajánlását megfogadták, katasztrofális eredménnyel.

Nem álljuk meg, hogy le ne vonjuk az épp a 2010-es minimálbéremelés mértékéről alkudozó magyar Érdekegyeztető Tanácsnak szóló tanulságot: keresletcsökkenés esetén a fájdalmas béralkalmazkodást nem lehet büntetlenül politikai eszközökkel korlátozni.

Persze, a multiknak meg a kapitalistáknak.... Nem! Éppen ez az, a szegényeknek is jó! Sala-i-Martin ismét nekifutott a témának, és az eredmény ismét csak az, hogy a szegénység bizony nem nő, hanem csökken a világban. Ha az egyik leggyakrabban használt indikátorral, a napi legfeljebb egy dollárból megélni kénytelenek arányával mérjük, akkor ez a mutató 1970 óta a szegénység 80%-os csökkenését jelzi.

Akkor a világ népességének 26.8%-a, 2006-ban már csak 5.4%-a élt ezen a szinten. Miután a szegény-jövedelem minden mérőszáma önkényes, a kutatók többféle (különböző évek árszintjén mért és vásárlóerőparitással korrigált napi 1 dollár, illetve napi 2-3-4 stb. dolláros) szintre is kiszámították a szegénységi arány alakulását, az összefoglaló ábra igen beszédes.

Gilles Saint-Paul tanulmányának címe provokatív (A jóléti állam foglakoztathatatlanná teszi az időseket?), az elemzés viszont nagyon érdekes. Az erősen szabályozott, merev munkaerőpiac (mint amilyen Európában van) sokkal hátrányosabb az idősek foglalkoztatása szempontjából, mint a rugalmas (mint amilyen Amerikára jellemző). Márpedig, ha a népesség öregszik, akkor éppenséggel az idősebb korosztályok jelentősebb aktivitása volna célszerű.

A vicces az, hogy ezt most a gazdagok követelik, és persze nem itt, hanem Németországban. Az meg még viccesebb, hogy amikor a gazdagok rendeznek tüntetést azért, hogy emeljék fel az ő adójukat, arra sokkal kevesebben mennek el, mint arra, amikor a középosztálybeliek követelik, hogy emeljék fel a gazdagok adóját.

 Eddig is így gondoltuk, és mindig örülünk, ha újabb minket igazoló cikket olvasunk. (Gyanítjuk, ezzel az ellenoldal is így van.) Az eheti kedvencünk arról szól, hogy a külkereskedelem bővülése bizony előmozdította a munkajogi szabályozás és a szociális biztonság intézményesülését. (Hosszabban itt.) Vagyis minél intenzívebbé vált az orzágok közötti kereskedelem, annál magasabb szintre emelkedett a szociális biztonság - legalábbis a globalizáció első nagy korszakában, 1880 és 1913 között. Az ábra legalábbis meggyőző.

A BBC rádió háromszor 25 percben élvezetesen meséli el a tavaly ősz eseménytörténetét.

Közgazdásznak nagy meglepetést nem okoz, de angolul jól tudó bölcsész ismerős ebből megértheti, mi is történt. Ifjú közgazdászok pedig ebből tanulhatnak igazán angolul.

Köszönjük Antal Dánielnek, aki blogtársunknak egy magyar nyelvű, szintén a válságról szóló ismeretterjesztő prezentációról szóló kritikájához bekommentelte!

A nemzetvédelem (minek szépítsük: hadsereg) a tankönyvek tipikus közjószág példája. Bryan Caplan provokatív posztjában megkérdőjelezi a hadsereg közjószág természetét mondván: ha senkinek sem volna, senki sem akarná, hogy legyen neki. Arra persze nincs esélye, hogy átírják a mikrokönyvek piaci kudarcokkal foglalkozó fejezeteit, arra viszont jó - mint minden más bálványdöntögetési kísérlet -, hogy ne mechanikusan soroljuk a példákat, hanem el is gondolkodjunk a témán.

Becker és Posner blogjukban rövid és lényeglátó összefoglalót adnak a közgzdaságtan azon területéről, amelyben Oliver Williamson Nobel-díjra érdemeset alkotott. Aki az első sorok alapján méltatásra számít, az téved, ám a laikus érdeklődő számára az kellőképpen világossá válik, hogy milyen kérdésekkel is fogalkozik a szervezetek közgazdaságtana.

Küszöbön áll a BKV elavult buszparkjának megújítása. Érthető, hogy a Magyar Buszgyártók Szövetségének elnöke a szervezetbe tömörült buszgyártók érdekeinek képviseletében azt szeretné, ha a várható nagy megrendeléseket magyar termelők elégíthetnék ki. Érvelése annyira jellemző a hasonló helyzetben véleményt nyilvánító termelők álláspontjára, hogy érdemes szó szerint idézni: „A magyar gyártású autóbuszokban a magyar hozzáadott értékhányad mindenképpen meghaladja a 40-50 százalékot, sőt, az alacsony padlós városi autóbuszok esetében elérheti a 75-80 százalékot is. Nemzetgazdasági szempontból egy magyar gyártású autóbusz akár 40 százalékkal magasabb beszerzési áron is kedvezőbb, mint egy külföldről beszerzett autóbusz, ha beleszámítjuk a megtartott és a pluszban létrehozott munkahelyeket, a beszállítókat is.”

Mervyn King, a Bank of England kormányzója a too big to fail bankoknak - pontosabban betéteseiknek és hitelezőiknek - nyújtott implicit állami garanciákról és a morális kockázat válságban betöltött szerepéről. A pénzügyi piacok újraszabályozása akár a nagybankok feldarabolását is jelentheti. (A poszton keresztül King teljes beszéde is letölthető. Érdemes!)

Nem nálunk, az Amerikai Egyesült Államokban.

Amerikai fiatalok egy meglehetősen nagy mintáján elvégzett felmérés szerint az alábbi típusú kérdésekre a megkérdezettek nem jelentéktelen része nem tudja a választ.

• Suppose you had $100 in a savings account and the interest rate was 2% per
year. After 5 years, how much do you think you would have in the account if you
left the money to grow: more than $102, exactly $102, or less than $102?
• Imagine that the interest rate on your savings account was 1% per year and
inflation was 2% per year. After 1 year, would you be able to buy more than,
exactly the same as, or less than today with the money in this account?

Ez persze főleg az ő bajuk, de semmi okunk nincs feltételezni, hogy nálunk jobb volna a helyzet. Ezek nem pénzügyi szakkérdések, hanem a mindennapi emberek mindennapi döntéseihez ma éppúgy szükségesek, mint a kétszerkettő.

És most jön a rossza: hogyan és ki döntsön arról, hogy az ilyen ismeretekkel (nem) bíró emberek mennyi és milyen hitelt vegyenek fel? És amikor rosszul döntöttek, ők vagy valaki helyettük, akkor ki állja a cehet?

De legalábbis vendégposztol egyet Buiternél. Nem csoda, hogy a leghíresebb magyar közgazdász is felkapta a fejét, annyiszor emlegették a kommunizmus rémképét a sajtóban mostanság, ideje, hogy kimondassék: nem, in that sense, nem lesz többé.

Attól még a költségvetési korlátok menthetetlenül puhulnak körülöttünk.   

A szerzőről: Kovács János Mátyás a bécsi Institute for Human Sciences (IWM) munkatársa és az MTA Közgzdaságtudományi Intézet külső munkatársa. Fő kutatási területei: a közgazdasági gondolkodás története Kelet-Európában, valamint a kommunizmus és az átmenet közgazdaságtana és gazdaságtörténete. Az Eltecon-on közgazdasági eszmetörténetet tanít.

Ex occidente flux

Vita a makroökonómia hasznáról és a közgazdaságtan felelősségéről

Tudományos vita blogon? Rövid expozíció, jelzésszerű hivatkozások, sebesen levont következtetések. Személyes hang, egy-két poén, work-in-progress hangulat. A krónikásnak nincs könnyű dolga, amikor az eszmetörténet-írás hagyományos eszközeivel közelít az új műfajhoz, és illően laza blogbejegyzés helyett elemezni próbál: okokat keres, típusalkotással bajlódik, összehasonlítgat, időnként komolyan véve a talán komolytalanul elejtett megjegyzéseket is. Mondván, egy több mint kétszázezer karakter hosszúságú szövegfolyamot, mely tudományos színvonalát tekintve jócskán fölötte áll a legtöbb nyilvános eszmecserének a honi közgazdaságtanban, luxus lenne átengedni a világhálón reá váró gyors enyészetnek. Az Eltecon blog nemrégiben lezajlott makroökonómia-vitája e kísérlet tárgya. Nem vitazáró, nem összefoglaló, inkább pillanatfelvétel arról, hogyan töpreng a magyar elméleti közgazdászok egy tekintélyes csoportja szakmája minőségéről és felelősségéről. A válság idegesítő hangzavarában. A lencse szokatlan pillanatban rögzíti a képet, akkor, amikor Nyugatról épp nemigen jön a fény. E furcsa megvilágításban az alábbi írás három kérdésre keresi a választ: 1. befolyásolta-e a válság a vita résztvevőinek véleményét modelljeik tudományos és erkölcsi érvényéről, 2. e véleményeknek mennyire szilárdak a tudományelméleti alapjai, és 3. vajon vannak-e erős helyi színárnyalatai? Hogy a vitázók makroökonómiai érvei önmagukban mily meggyőzők? Nos, ennek eldöntését a tanulmány szerzője nála felkészültebb megfigyelőkre hagyja. A cikk rövidebb változata a Közgazdasági Szemle 2009. októberi számában olvasható.

(Ez csak az absztrakt volt, a hozzászólás letölthető innen.) 

Avagy a subprime válságmagyarázatok között is sok a városi legenda. Pontosítás mindenképpen szükséges.

Magyarul is megjelent az első rész, Lökonómia címen. Most itt a második, igen ambiciózus előtaggal. Mi szerettük az előzményt (mint mindent, ami vicces, kreatív, édekes és közelebb hozza a közgazdaságtant a laikus olvasó világához), úgyhogy kiváncsiak vagyunk. Amíg megjön, addig is íme Tim Harford könyvismertetése. És persze a borítékolható balhé a legprovokatívabb fejezet kapcsán: vajon tényleg tagadják-e a szerzők a globális felmelegedést? Az talán nem meglepő, hogy a környezetvédők bepipultak, és azon sem lepődünk már meg, hogy Krugman is beszállt (és ott is ragadt). Levitt tagad, Dubner tisztáz (ügyes!). Végül egy súlyosan moralizáló fanyalgás Ezra Kleintól.

A kiadó mindenesetre örülhet, ennél jobb hírverés aligha lehetne.