nem a pék jóindulatától

Azért-e, mert az emberek a fiskális expanzió államadósságot generáló hatása miatt magas jövőbeli inflációra számítanak, vagy inkább azért, mert a fiskális expanzió működik, ami a várakozások szerint elhárítja a defláció rémét? Korántsem mindegy; az első esetben le kell állni a fiskális költekezéssel, a másodikban meg folytatni kell. 

A hazai közbeszéd egyik kedvenc toposza az államadósság nagysága, s annak mindent megnyomorító, elviselhetetlen terhe. Az IMF számításai szerint a fejlett országok kormányainak válságkezelő akciói eredményeképpen 2014-re a világ tíz leggazdagabb országának átlagos államadóssága meg fogja haladni GDP-jük 114%-át. Ez úgy 40-50 százalékkal magasabb, mint az akkorra várható magyar adat. Akkor hogyan fogunk vélekedni a hazai államadósságról?  

Európára, de különösen Németországra és valamenyi erősen az exportkeresletre támaszkodó gazdaságra hosszú, az elmúlt tizenhét évben Japánban tapasztalt stagnálás várhat Krugman szerint, akit nem hatnak meg az utóbbi időszak optimistább hírei. A figyelmes olvasónak feltűnhet, hogy negatív várakozásait mindig a kereslet várható alakulására alapozza. Ha hosszú távon is a kereslet számít, akkor ez tényleg más közgazdaságtan. Persze az is lehet, hogy manapság már nem foglalkozik elmélettel.

A csóró Alajos százezer forintot keres havonta, Béla száznegyvenkilencezret, Cecília százötvenegyezret, Dorottya kétszázezret, a plutokrata Elemér pedig egymillió-négyszázezret. Vajon az olvasó (vagy tizenéves gyermeke) ki tudja-e számolni, mennyi ötük átlagkeresete? Ki bizony: (100+149+151+200+1400)/5=400 ezer. Amikor az ötük által alkotott kicsiny társadalomban a kormány adó alá vonja a családi pótlékot, megvonja a gázártámogatást vagy megváltoztatja a jövedelemadó-kulcsokat, az újságírók rögtön azt kérdik, hogyan hat az az átlagkeresetre. Ez persze érdekes egy csomó szempontból, de a legfontosabból, a politikaiból nem az.
 

Nem egyszerűen az amerikai folyó fizetési mérleg hiányának és a felhalmozódó adósságnak a mértéke, hanem (és méginkább) finanszírozásának módja (szerkezete) vezetett a globális pénzügyi válsághoz.

Vagy egész addig nem számíthatunk a világkereskedelem fellendülésére, amíg Amerika vásárlási vágya vissza nem tér?

A globális kereslet csökkenése mindig erősíti az egyes országok kormányainak protekcionista hajlamát. Szóltunk arról korábban, hogy ahhoz képest, hogy milyen nagy a válság, nem is annyira katasztrofális a helyzet e téren. Nos, az ahhoz képest meg a nem is annyira, azért messze nem azt jelenti, hogy minden rendben volna. Egy frissen indult honlap felvállalja, hogy minden egyes lényeges esetről tudósít.

Arrow lehetetlenségi tételéből tudjuk: nincs jó megoldás.

Mármint Nagy Lajos Képtelen Természetrajza szerint a kisállatok a sas elől. De vajon a városi biciklistáknak is sikerülhet ez? 
Egy tudós cikk már hat éve úgy találta, ha többen lesznek az autósok potenciális áldozatai, a gyalogosok és biciklisták, azzal nem nő párhuzamosan a baleseti sérülések száma, sőt. És most itt vannak a legfrissebb látványos számok New Yorkból: a biciklisták száma meredeken emelkedik, a baleseteké (az abszolút számuk, nem az egy biciklistára eső!) pedig enyhén csökken.

Lehet, hogy nálunk is? Olvasók, úgy tűnik, szép empirikus szakdolgozat-témát találtunk!

Ki tudnánk-e választani tizenegyet a ma élő vagy rég halott közgazdászokból, akik a leghasznosabbat tudnák - tudták volna - mondani a mai válságról? A kérdés önmagában is lehet érdekes, bár szerzőnk inkább a formalizált közgazdaságtan rugdalására használja.

Sok jó ötlet, egyenként akár olyan kicsi, mint ez is, segíthet a szegény országokon.

Nem, dehogy. Nem azért ajánljuk figyelmetekbe ezt az írást, mintha bármi fontosat meg lehetne belőle tanulni a munkanélküliség viselkedéséről depresszió idején. Azt lehet vele demonstrálni, miért is ragaszkodunk ahhoz manapság, hogy logikailag zárt, teljes modellkeretre építsük érvelésünket. Csak így lehet biztosítani, hogy az egyes bekezdésekben elmondottak szigorúan ugyanazon feltevések mellett legyenek érvényesek, s hogy gondolatrendszerünk minden egyes szála ellentmondásmentesen legyen egymáshoz kötve. Az a fajta "verbális szakértés", amit itt Posner előad, Keynes korában még lehetett tudományos, ma már nem megy. Úgy tűnik, Posnerrel elszaladt a ló, kezd mindenhez érteni.

Nem elszigetelt jelenségről tudósítottunk legutóbb. Most Mankiw igazságos (magasságarányos) adóztatásról szóló fejtegetése vágta ki a biztosítékot. A panasz "about the habit of distinguished economists using prestige acquired within their field to pass off sloppy work in other fields" önmagáért beszél.Természetesen az ellenoldal sem hagyja annyiban. Érdemes követni a linkeket, a vitában a lényegi dolgokat emlegetik.

Ami pedig a magasakat illeti, közben az is kiderült róluk, hogy nemcsak többet keresnek, de még boldogabbak is. Igenis adózzanak csak többet!

Minden úgy megy, mint ahogy recesszió idején szokott, csak a kilengések jóval nagyobbak. Export és import csökken, a kereskedelmi és a fizetési mérleg javul. A kérdés az, tartós vagy csak átmeneti lesz-e a "deglobalizáció"?

Avagy a rugalmatlan kereslet és a monopolista szolgáltató találkozása.

Van egy nagyon fontos különbség. A privát szektor eladósodottságának magas szintje a súlyos recesszió múltával is fenn fog maradni, ami a hagyományos monetáris és fiskális politikát hatástalanná teszi. Igen alapos elemzés a válság után várható világgazdasági helyzetről egy brazil közgazdásztól.

Közgazdászként mindig tudhattuk, hogy a "vásárolj helyben termelt zöldésget" no-globál jelszava badarság. Arra viszont nem számíthatunk, hogy az ebben hívőket a rímbe szedett érvek jobban meggyőznék. Poézisnek tényleg gyengécske, közgazdaságtannak azonban remek.

A válság áldozatainak azonosítása sokkal egyszerűbbnek tűnik mint a bűnösöké. Ki is okozta a bajt? A bankárok? A kormányok? Az új technológia? A közgazdászok? Csak a formalizált modellekre építő közgazdászok? A posztmodern világ bonyolultsága? Latolgatás közben számos olyan kérdés felmerül, amiről Világi Balázs is értekezett vitacikkében.

Ezúttal nem Gary Beckertől, hanem Barack Obamától.

 M e g h í v ó

Ha a válság súlyosságát a GDP visszaesésével mérjük - nem biztos, hogy ez a legjobb mérőszám -, akkor jó volna magyarázatot találni arra, mi okozza a visszaesés mértékének országonkénti szóródását. Glenn Stevens, az ausztrál jegybank feje egy nagyon egyszerű, a készletciklus mechanizmusán alapuló magyarázatot kínál. A legnagyobb visszaesés a (készletezhető) nagyértékű tartós fogyasztási cikkek és beruházási javak termelésében következett be. A válság kitörése óvatosságra, vagyis halasztásra ösztönözte az ilyen javak vásárlóit. Másfelől, a hitelpiac eldugulása példátlanul megnehezítette a termékkészletek finanszírozását. Mindez arra ösztönözte a termelőket, hogy a készleteket leépítsék, azaz a termelést a zuhanó kerresletnél is gyorsabban csökkentsék. Eredmény: azok az országok szívnak a legjobban, amelyek GDP-jén belül nagyobb a nagyértékű ipari termékek súlya.

Kérdés: miután a készletek tényleg csökkennek is, vajon mindebből az is következik, hogy az érintett országokban a fellendülés is viharosabb lesz? 

(A szerző ausztrál, ezért Kína és Ázsia érthetően jobban érdekli, mint Európa. Ám ettől még a megfontolás lehet általános érvényű.)

A bulvárközgazdaságtan által kedvelt hangzatos cím ne tévesszen meg senkit, ez egy komoly papír, és Simon Johnson egy komoly szerző.

Ilyen is csak közgazdászoknak jut eszébe: csökkentsük azoknak a dílereknek a büntetését, akik higítják az árut, ezáltal a morális kockázat mechanizmusát állítsuk csatasorba, hogy drágítsuk a drogot, és így csökkentsük a fogyasztást. És még börtönt is kevesebbet kell építeni. Kérdés, megértenek-e, és elhisznek-e egy ilyen tervet a törvények alkotói és alkamazói; erkölcsös-e azt jutalmazni, aki még a betyárbecsületet se tartja be. Meg hogy működne-e az ötlet. 

Egy figyelmes olvasónktól a köveztkező levél érkezett:

"Kedves Eltecon!

Láttam, hogy a blogon hivatkozzátok Eichengreen legutóbb megjelent írását, arról, hogy eddig minden nagyon hasonlóan alakul, mint a nagy válság idején. Lehet, hogy igaza lesz, de az ábrái, amivel állításait alátámasztja, némileg torzítanak. A kezdő időpont megválasztása ugyanis eléggé befolyásolja azt, hogy mit mutat az ábra.

Csatolok két ábrát az USA-ra. A kezdő pont ebben az esetben mindig a recesszió NBER által hivatalosnak tekintett kezdő dátuma. Ennek alapján én nem látom, hogy olyan nagy hasonlóság lenne.

A nem mezőgazdasági foglalkoztatottak alakulása teljesen mást mutat.

Az ipari termelés alakulása ugyan több hasonlóságot mutat, de azért az is más. Szóval szerintem Eichengreenék kicsit játszanak az ábrákkal, hogy az általuk kívánthoz közelebb álló interpretációt kapják.

Ákos"

Köszönjük, Ákos!
 

Pontosabban: születésének napját valójában nem ismerjük, június 5., vagyis múlt péntek a keresztelésének napja, ami 286 évvel ezelőtt történt.

A viselkedési közgazdaságtannak az egyéni magatartás helyenként kimutathatóan irracionális vonásait feltáró erdeményeit egyre szélesebb körben használják a buborékok kialakulásának magyarázatában. Tim Harford szerint azonban az igazi kérdés nem a buborékok kialakulásának, hanem következményeiknek az előrejelzése. A viselkedési közgazdaságtan eredményeit eddig főleg a fogyasztó érdekeinek védelmét biztosító szabályok kidolgozására próbálták felhasználni. Például arra, hogyan védjék meg a könnyen elcsábuló hitelfelvevőket attól, hogy a mohó bankok kihasználják gyengeségüket. Az közben eszükbe sem jutott, hogy a mohó bankokat elsősorban önmaguktől kellene megvédeni, hiszen mohóságuk szétzilalája azt a pénzügyi rendszert, amiben működnek. Ez a hitelválság egyik fő tanulsága.

Közgazdasági imperializmusnak azt a jelenséget szokták nevezni, hogy a közgazdaságtan - magát eszköznek és nem tárgynak tekintve - egyre inkább kiterjeszti módszerét olyan más társadalmi jelenségek vizsgálatára, amelyeket korábban erre specializálódott szaktudományok saját territóriumuknak tekintettek. A válság sokakban keltett kétségeket a közgazdaságtan, s közvetve módszereinek alkalmazhatóságával kapcsolatban. A morálfilozófusok máris elérkezettnek látják az időt bizonyos presztízspozíciók visszaszerzésére. Esélyeik kétségesek. Nemcsak azért, mert a válság el fog múlni, s ezzel a visszacsapás konjunktúrája is. Sokkal inkább azért, mert a közgazdaságtan művelői a velük szembeni filozófiai-ideológiai kritikákat a közgazdaságtan módszere meg nem értésének tudlajdonítják, s ezentúl is azzal a szemlélettel óhajtanak dolgozni, amivel eddig. 

A nőkhöz képest a férfiak körében sokkal jobban nőtt a munkanélküliség az elmúlt hónapokban. Vajon változtat-e ez bármit is a női egyenjogúság élharcosainak szövegein? Vagy észre sem veszik?

Ezúttal a segélyekről. Ismét be lehet szállni.

Eichengreen és O'Rourke az azóta beérkező adatokkal meghosszabították április elején készített grafikonkaikat - akkor idéztük is őket - a nagy, és a jelenlegi válság összehasonlításáról. Konklúziójuk nagyjából változatlan:

"To summarise: the world is currently undergoing an economic shock every bit as big as the Great Depression shock of 1929-30. Looking just at the US leads one to overlook how alarming the current situation is even in comparison with 1929-30.

The good news, of course, is that the policy response is very different. The question now is whether that policy response will work."