Maurice Obstfeld és Kenneth Rogoff 2001 óta cikkezik róluk, most itt az ideje a nagy szintézisnek. Három jelenség kezdte zavarni őket a nagy mérséklődés világszerte lelkes ünneplése közben: az ingatlanárak több országban (köztük az Egyesült Államokban) is tapasztalt trendszerű növekedése, az, hogy a világ egyes országaiban (köztük az Egyesült Államokban) állandósult és egyre nőtt a folyó fizetési mérleg hiánya, végül pedig az, hogy a világ egyes országaiban (és ismét csak, köztük az Egyesült Államokban) egyre nőtt az ún. tőkeáttétel, vagyis a külső forrásokra való ráutaltság mind a háztartások, mind a pénzügyi közvetítők körében.
A szerzők nem önigazolnak, nem állítják, hogy bármit is láttak volna előre, még csak azt sem, hogy a világ minden kínja visszavezethető volna az ún. globális egyensúlytalanságokra. Inkább az igaz, hogy a megtakarítások és beruházások világszintű aránytalanságaiban azok a gazdaságpolitikai hibák és késlekedések tükröződtek, amelyek a pénzügyi válság kiváltásában is döntőnek bizonyultak. Még szép, hogy van néhány gazdaságpolitikai és szabályozási javaslatuk: valóban hasznos volna felfejleszteni a belföldi pénzügyi rendszert a feltörekvő országokban, no és a nemzetközileg koordinált makroprudenciális szabályozás ötletét sem most halljuk először. És biztosan halljuk is még eleget.
