Az 1970-es években születettek többségét hason altatták, mert Benjamin Spock akkor divatos útmutatásai szerint ez így volt helyes. Többségük megúszta. Mintegy hatvanezer csecsemő bölcsőhaláláért viszont pont ez a bölcs tanács a felelős. Rettenetes? Szerintünk is. Pedig nagyon hasonló az, ami újra és újra velünk is megtörténik, amikor kipróbálatlan és ellenőrizetlen agyszülemények (nevezzük őket politikai elképzeléseknek) tárgyai vagyunk - érvel Tim Harford, és csak mélyen egyetérteni tudunk.
Az orvostudományban látványosak és tragikusak a hibák, ezért nagyon fontos a pontos tesztelés. Nem véletlen, hogy az orvoslásban már több mint fél évszázada jelen vannak az ún. randomizált kísérletek. Újabban a közgazdaságtanban is megvetették a lábukat, mi is sokat szemléztük őket. (Ha mégsem eleget, álljon itt még egy népszerűsítő összefoglaló, sosem lehet sok belőle.)
A randomizálás mindössze annyit jelent, hogy megpróbáljuk teljesen véletlenszerűvé tenni azt a kiválasztást, amelynek során a tesztalanyok egy része kezelést kap, másik része pedig nem. Vagyis a kísérleti eredményeket nem torzítják a kiválasztás aránytalanságai vagy elhajlásai, például az, hogy csak a legszegényebbeket vagy a legszebbeket vonjuk be a vizsgálatba, vagy hogy minden résztvevőre egyszerre zúdítjuk rá az üdvösnek gondolt megoldásunkat. Ez a véletlenszerűség különbözteti meg a tudományos statisztikai módszert az ötletszerű adatmasszírozástól. Ne feledjük, kísérletek állandóan zajlanak, csak a nem randomizálókból nem tudhatunk meg semmi biztosat.
Igen, ilyen ártalmatlan dologról van szó, ezért is nehéz megmagyarázni, hogy miért nincs valódi felhasználói (értsd: szabályozói és döntéshozói) igény az ilyen kísérletekre. Nemcsak nálunk, Amerikában is ritkán, Európában alig. Pedig még csak nem is drága dolog. (Gonosz kiszúrás, de a tudományos módszerekkel kapcsolatos cinizmus ékes bizonyítékaként Harford egyetlen területet ellenpéldát tud: randomizált kísérletek százai vizsgálták, hogyan lehet a választópolgárokat rábírni, hogy elmenjenek szavazni.)
Azért mielőtt tömegtüntetést szerveznénk minden állami középület elé, hogy tessék randomizálni, ne feledjük: nem minden kérdésben lesz a módszer a segítségünkre. Nem ad segítséget abban, hogy kell-e kamatot csökkentenie a jegybanknak (pláne hogy mikor és meddig), hogy legyen-e kettős állampolgárság, hogy jobb-e a több minisztérium, mint a kevés. De lehetne (lehetett volna?) igazi, tudományos statisztikai bizonyítékunk arra, hogy segít-e az oktatásban az elektronikus szupertábla, működik-e a mikrohitelezés vagy a Széchenyi-kártya, hogy milyen ösztönzőkkel lehet elérni, hogy a gyerekek járjanak iskolába (és hogy a szülők odaküldjék őket), hogy a fiatalkorú bűnelkövetők kevésbé essenek vissza, vagy hogy a magyar háztartások energiatudatosabban viselkedjenek. A kis kérdések módszere.
A mai gazdaság- és társadalompolitikai programok nagyrészt olyanok, mint Doktor Spock altatási tanácsai: határozottak, tekintélyelvűek és károsak. Szörnyű lenne persze, ha a nagyívű elképzelések kidolgozói állandóan azzal szembesülnének, hogy javaslataik elbuktak a szisztematikus statisztikai elemzés próbáján. Választópolgárként azonban semmit sem kívánhatunk jobban, mint minél több őszinte beismerést, minél több gyorsan korrigált hibát. Drukkoljunk, hogy ne csak az új elképzelések, hanem az elvetett ötletek is szaporodjanak.
