Az állam elveszi a pénzünket, háborúban véradót szed, parancsol ügyésznek és rendőrnek, iskoláiba kényszeríti gyermekeinket, börtöneibe, aki ellenáll neki, élet és halál legitim ura. Hobbes-tól tudjuk, a szörnyű óriás tengeri szörny ő, Leviáthán, a bestia, akinek „(…) puszta látása is halálra ijeszt” (Jób 41:9). Baj-e, ha nagyra nő, és ha baj, lehet-e adócsökkentéssel fogyókúrára fogni?
A magyar liberális közgazdászok hittétele, hogy a magyar állam túl nagy. Ha azt nézzük, az általunk megtermelt érték mekkora részét veszi el és osztja újra, igaz, hogy európai összehasonlításban fejlettségünkhöz képest a nagyobbacskák közé tartozik. Az is igaz, hogy a fenntartásához szükséges magasabb adók torzítják az emberek viselkedését és visszafogják a növekedést. De ez csak az érem egyik oldala. Sokkal még az állam se költhet huzamosan többet, mint amennyit beszed adóba, tehát az, hogy mit gondolunk a (gazdasági szempontból) nagy államról, attól is függ, mit gondolunk a költségvetés iskola- és kórházfinanszírozó, nyugdíj- és családipótlék-osztó, MÁV-üzemeltető, rendőr- és bíróságfenntartó kiadási oldaláról.
Ha nem szívesen mondanánk le a nagy, gondoskodó államról, (akár azért, mert együttérzünk azokkal, akiket támogat, akár, mert más adójából magunk vagyunk a haszonélvezői, akár azért, mert nem hoz lázba minket, húsz év múlva vagy sohanapján érjük-e utól Ausztriát) akkor nem kell, az izgasson minket, milyen módszerrel lehet karcsúsítani a magyar államot: nekünk dundin tetszik. Ez is tiszteletre méltó álláspont.
De ha a gyorsabb növekedés és a gazdasági szabadság érdekében hajlandóak vagyunk a fentiek egy részéről lemondani, ha államból nekünk a karcsú jön be, akár azért, mert fontos nekünk a távolabbi jövő, akár, mert az államtalanabb gazdaságban nyertesek lennénk, nem vesztesek, akár, mert eleve, ideologice utáljuk a nagy államot, mint a kukoricagölödint, jön a következő kérdés: hogyan lehetne lefogyasztani.
Nehezen. Az állam gyakran már a múltbeli elkötelezettségek következtében, automatikusan is nő, például azért, mert új költséges ketyeréket fedez fel a gyógyítás technológiája vagy egyre tovább élnek a nyugdíjasok. Ennek a tendenciának a visszafordítása még annak a kormányzati politikusnak is a lehetetlennel határos, aki maga hisz a kisebb államban (mely hitet különben gazdasági liberalizmusnak hívják, de ne személyeskedjünk). Miért? Mert így vagy úgy az emberektől (a lakosságtól, a néptől) – szavazóitól kell elvennie a pénzbeli vagy szolgáltatásokban megjelenő apanázsukat: ez az újraválasztatásra hajtó politikusnak nyilván nehezére esik. Remélheti, hogy, ha a gazdaság egésze nő és az állam forintban csak ugyanannyit költ, az állam relatíve kiadáscsökkentés nélkül is csökkenhet, de növekedéskor a kiadások is hajlamosak nőni, ezért ez a remény gyakran illúziónak bizonyul. Próbálkozhat azzal, hogy javítgatja az állami tevékenységek hatékonyságát, és ugyanazt a szolgáltatást kevesebb pénzért igyekszik nyújtani, de ez a stratégiát (az ún. reformokat) lassú, macerás, sok odafigyelést és tudást igénylő, politikailag kockázatos ösvénynek fogja találni.
Mindezek tudatában, hogyan tudja tehát a kisebb állam barátainak szavazatait megszerezni egy kormányra törő politikai erő? Hogyan tudja hitelesen elkötelezni magát az állam kisebbítése mellett?
Erre a kérdésre válaszul dolgozták ki (vagy csak nevezték el) Ronald Reagan tanácsadói a „starve the beast” stratégiát: a politikus választás előtt elkötelezi magát egy nagyszabású, önmagában népszerű adócsökkentési ígéret mellett, mely kiadáscsökkentés nélkül hosszú távon fenntarthatatlan. Amikor hatalomra kerül, muszáj neki betartania a szavát, csökkentenie az adókat. Most viszont már három rossz között kell választania: vagy szembeköpi magát és visszaemeli a maga által lecsökkentett adókat, vagy államcsőddel fenyegető, a hiteltörlesztés megnövekedett terhein át a kiadásokat is növelő, a választóknak is elfogadhatatlanul nagy hiány mellett próbálja fenntartani a korábbi kiadási szintet, vagy, bingó, immár csak rákényszerül, hogy -- bár az is népszerűtlen, legkisebb rosszként -- mégis csökkentse a költségvetési kiadásokat.
A sztori rólunk is szól: az SzDSz 2006 előtt az akkori és jövőre beígért adócsökkentésével ilyesmivel próbálkozott, hogy aztán a második Gyurcsány-kormány, mely az ígéretet részben már előre betartotta, részben elszabotálta, egy sok adóvissza- és továbbemelésből és kevés kiadáscsökkentéssel összefércelt reformból összesékelt turmixszal oldja meg a problémát.
Ami fontosabb: a Fidesznek az ellenzékben tett, mostanában halkuló ígéreteit még inkább lehet emígy interpretálni. Ha esetleg végrehajtanák a beígért adócsökkentést, nem csak elméleti kérdés, vajon a szakirodalom szerint működhet-e ez az államfogyókúra-stratégia.
Ez a kiéheztetős érvelés ráadásul azért is fontos, mert ez az, ami olyanokkal is elfogadtatja az a kiadáscsökkentési tervek nélkül adócsökkentést ígérgető pártokat, akik jól tudják, akármit is mond, akármiről is hallgat a szónok: nincsen ingyenebéd.
Működhet-e ez a csel?
Az adópolitikát és a kiadások alakulását ezer szál köti össze, szétbogozni őket közgazdászt próbáló feladat, de David és Christina Romer cikke (Do Tax Cuts Starve the Beast?) pesszimizmusra ad okot. Ők statisztikai eszközökkel és dokumentumelemzéssel vizsgálták az amerikai adócsökkentések hatásait, és úgy találták, eredményükképp nem csökkentek a kiadások. A költségvetési lukakat nem a kiadáscsökkentés, hanem leginkább a néhány éven belül az adócsökkentés 50-80%-ára rúgó adóemelés, és talán, kisrészt az adócsökkentéstől némileg megnőtt gazdasági növekedés tömte be. Az amerikai politikusok is úgy találták, akármit is csináltak korábban, ha politikailag vonzó kiadási programokba vágnak bele, a nép, úgy tűnik, megbocsátja, ha azokért megintcsak magasabb adókkal kell fizetni.
Magyarország nem Amerika. Lehet, hogy a magyar nép kérlelhetetlenebb, memóriája jobb, politikusai kevésbé készek a pálfordulásra, mint odaát. De ha hiszünk a Romeréknek, akkor, ha követeljük az adócsökkentést, ne azért követeljük, mert tőle várjuk, hogy megköti a költekezni vágyó kormány kezét. Nem köti meg.
Leviáthánnak életmódváltás kell, nem diéta.
(A Magyar Narancs 2010 május 27-i számában megjelent cikk szerkesztett változata)
