Okkal lehetnek erős kétségeink afelől, hogy az elmúlt rövid időszak radikális gazdaságpolitikai döntései – a bankokra és nagyvállalatokra kivetett rendkívüli sarcoktól az adórendszer átszabásán át a magánnyugdíj pénztárak hirtelen felszámolásáig – egy kimunkált stratégia egymással harmonizáló lépései volnának. Azt azonban mégse vitassuk el a FIDESZ gazdaságpolitikusaitól, hogy a gazdasági növekedésről, annak forrásiról és az azt segítő vagy hátráltató tényezőkről valóban őszintén mást gondolnak, mint ideológiai ellenlábasaik.
Persze, a megszorítások és a növekedés-orientált gazdaságpolitika egyszerű szembeállítása inkább csak ideológiai lózung, hiszen ki a fene akarna megszorításoktól senyvedni, ha más, senyvedés nélküli lehetőség is van? Ingyenebédek azonban nincsenek, a gazdaságpolitika sajnos csak eltérő tulajdonságú és kockázatú alternatívák, és nem egyszerűen a jó és a rossz között választhat. Ám – az idősebbek még biztosan emlékeznek rá – a FIDESZ már a 15 évvel ezelőtti Bokros csomagot is a belföldi felhasználás visszafogása miatt bírálta, s azóta is konzekvensen azt hangoztatja, hogy léteznek olyan, új növekedési energiákat felszabadító intézkedések, amelyekkel a gazdasági teljesítmény gyorsítható. Ha pedig a GDP dinamikusan bővül, akkor az adósság relatív mértéke és így terhe is kisebb lesz, az adósság egyszerűen kinőhető.
A csodaszer, ami a kormányzat szerint ezzel a hatással jár majd, az a jövedelemadó-rendszer átalakítása, a személyi jövedelemadók és a vállalatok társasági adórátájának érdemi csökkentése. Azt, hogy ebben komolyan hisznek, nemcsak onnan tudjuk, hogy ezt mondják. Az adócsökkentés a büdzsé bevételeit tartósan és jelentősen csökkenti, ennek forrásaként deklaráltan ideiglenesre tervezett („válságadók”) vagy természetüknél fogva egyszeri (a magánnyugdíjpénztárak államosításából származó vagyon) tételek állnak. A kifutásuk után keletkező hatalmas űrt a költségvetésben csak a növekedés, a keletkező többletjövedelmek adója tömheti be, ezért szerepel ötszázalékos gazdasági növekedés a kormány középtávú prognózisaiban. A konkrét szám realitásán nem érdemes lovagolni, de arra mérget vehetünk, hogy ha három éven belül nem mutatunk fel a válság előtti békeidőket messze meghaladó növekedési teljesítményt, akkor a jóisten, de legalábbis az IMF legyen hozzánk irgalmas – márpedig nehéz elképzelni, hogy a kormány ezzel kalkulálna.
A józan észen túl elméleti és empirikus kutatások is igazolják az alacsony adók növekedésre gyakorolt pozitív hatását. A személyi jövedelemadók csökkentése például a keresleti húzóhatáson (több pénz marad az embereknél, akik többet költenek) túl mindenekelőtt azzal hat, hogy ösztönzi a munkakínálatot. Önmagában tehát semmi baj sincs az adók csökkentésével, akár növekedés is lehet belőle. A gazdasági növekedés azonban nagyon bonyolult dolog, millió és millió egyéni döntés egymásra hatásaként alakul, márpedig ezen döntéseknek csak egyik tényezője az, hogy kinek mennyi adót kell fizetnie.
Az adórendszer ugyanis pusztán egyik eleme annak a politikai, társadalmi, jogi intézményrendszernek, amely az emberek gazdasági magatartását, s így a növekedési kilátásokat meghatározza. Mi több, azt is tudományos kutatások bizonyítják, hogy nem a legfontosabb eleme. A piacgazdaság intézményei közül a legtöbbet az számít, amely a gazdaság szereplőit racionális kalkulációra, hosszú távú tervezésre sarkallja, s ezáltal gazdasági teljesítményre ösztönzi. Ez pedig nem más, mint a magántulajdon egyértelmű definiálása és annak biztonsága, védelme. Ennek felismeréséhez sem kell közgazdasági Nobel-díj, bár jó tudni, hogy a józan paraszti ésszel is belátható logikát az új intézményi közgazdaságtan kutatási eredményei bizonyítják is. Pusztán illusztrációként álljon itt Daron Acemoglu egy előadásának vázlata, egy írás a VOX portálról, vagy az a kutatás, aminek eredményeit blogunk alig néhány napja idézete a témáról.
A gazdasági növekedéshez tőke, termelő vagyon szükségeltetik, a tőke felhalmozásához pedig valakinek meg kell takarítania. A megtakarítási-beruházási-tőkefelhalmozási döntések hosszú távra szólnak, termelő kapacitásokat növelni vagy csökkenteni nem lehet félévente. A tőkefelhalmozási döntés mindenképpen kockázatos, hiszen a jövőbeli piaci folyamtok nem láthatóak előre, ahhoz, hogy a beruházó felvállalja ezt a kockázatot legalább abban biztosnak kell lennie, hogy vagyonát a közhatalom felől nem fenyegeti veszély. Mert ha igen, akkor nem érdemes tervezni, nem érdemes megtakarítani, a meglévő vagyont célszerű felélni, vagy gyorsan külföldre menekíteni. A közelmúlt gazdaságtörtnete számos fejlődő ország keserű tanulságával szolgálhat.
Egyre inkább biztosak lehetünk abban, hogy a FIDESZ a magántulajdon tiszteletét saját – ráadásul egyre inkább rövid távú – szempontjainak szűrőjén át értelmezi. Enyhébb, de figyelemre méltó kezdeti jel volt az évtizedekkel ezelőtti privatizációs szerződések felülvizsgálatának folyamatos melegen tartása, vagy az igazságtalannak tekintett magas jövedelmek, végkielégítések visszamenőleges visszaszerzése, amely a vagyonokat és jövedelmeket leginkább egyszerűen méretük alapján igazságosnak vagy igazságtalannak tartó magyarok körében még tetszést is arat. Félreértés ne essék, nem a korrupcióval és a közvagyon ellopásával szembeni fellépéssel van a probléma, hanem a módszerrel. Azzal, hogy ezeket a kérdéseket nem a független igazságszolgáltatás csatornáin át, hanem a politikai hatalom eszközeivel intézik, ami eleve kétségeket támaszt afelől, hogy az igazság osztó keze valóban az elkövetett gazdasági bűnök szerint csap-e az érintettekre.
A válságadók esetében sem az az igazán aggasztó, hogy vannak, hiszen egy kormányzatnak természetesen joga az, hogy a kiadásaihoz adóztatással teremtsen forrásokat. Ami ijesztő, az a módszer, amellyel egyszerűen pénzt vett el az érintettektől, nem pedig a jövőben termelt jövedelmeik újraosztásáról alkotott szabályt. Ami pedig a nyugdíjpénztárak vagyonával történik, az szabályos konfiskálás, még akkor is, ha a pénztártagok e vagyonukkal való rendelkezése korlátozott, mi több számos elemében tisztázatlan volt.
Közgazdász elemzőként most kizárólag azt a szempontot ajánlom figyelmükbe, hogy a fentieknek milyen hatása lesz a jövőbeli gazdasági növekedésre. A tulajdon biztonságával kapcsolatos félelmeinknek nem kell odáig durvulniuk, hogy komolyan aggódni kezdjünk azon, hogy a közeljövőben kormánybiztosok „Miénk a gyár” feliratú táblákkal kopogtatnának be az ipari parkokba, esetleg zárolnák a bankszámláinkat. A tulajdon biztonságának csekély megrendülése is messze elegendő ahhoz, hogy az adócsökkentésre épített növekedési álmok szertefoszoljanak.
(Ez az ítás a Magyar Narancs 2010/48. számában mgjelent cikk linkekkel kiegészített változata.)
