Harminc-negyven évvel ezelőtt úgy ülhettünk végig a társadalmak lényegi vonásait taglaló egyetemi kurzusokat, hogy sem a professzorban, sem hallgatójában fel sem merült: az elhangzott markáns állításokat, tételeket szigorú empirikus tesztekkel, ízlésünktől független bizonyítékokkal illenék alátámasztani. Mi több, a szigorú módszertani kritériumok hiányát még meg is indokoltuk azzal, hogy "a társadalomtudományok mások", azoknál sem szükség, sem lehetőség nincs a természettudományok esetében megszokott tudományos módszertani elvárások érvényesítésére.
Hála istennek ez a "pongyolaságot" megengedő attitűd már a múlté, ám alig fél évszázadra tekinthet vissza az a törekvés, amely a társadalmat vizsgálóktól is elvárja a tudományos módszertanok szigorúságát, az empirikus és logikai bizonyítékokat. Ebben az értelemben nevezi Edward Glaeser a társadalomtudományokat "fiatal" tudományoknak. Ám ha ezt elfogadjuk, akkor jön a csúnya kérdés: mit kezdjünk a régi nagy világmagyarázatokkal?
