nem a pék jóindulatától

A behavioral economics eredményei mindeddig elsősorban a fogyasztói viselkedéssel kapcsolatban kerültek elő ebben a blogban. Pedig ugyanazok a "gyengeségek", amelyekre fogyasztóként hajlamosak vagyunk, munkavállalóként is jellemeznek benünket. Gondoltátok volna, hogy érdemi különbség van a fizetési prémium ösztönzési hatásában aszerint, hogy pozitív vagy negatív formában helyezik kilátásba? ("Megkapjátok ha eléritek a célt vs. elveszítitek, ha nem teljesítitek.") Ráadásul az eltérés hosszú távon is megmarad, vagyis kihasználható. De az is lehet, hogy ez is csak a kínaiaknál van így.

Sokak szerint az alacsony telefontarifák titka a a kemény szabályozás, a profithajhász telefontársaságok árképzésének megregulázása. Akik ezt vallják, biztosan nem hallottak még a "vízágy effektus" veszélyeiről.

Mai fejjel elég nehéz visszaidézni, miért is féltek az amerikaiak annyira az oroszoktól. Pedig a korabeli keynesista mechanikával jól lehetett azon merengeni, hogy az érezhetően gyorsabb szovjet gazdasági növekedés mikor érik be, vagyis mikor is fogja a szovjet gazdaság elhagyni amerikai vetélytársát. Most, hogy Samuelson meghalt, lehet nyelvet köszörülni azon, hogy világhírű tankönyvének egymást követő kiadásaiban hogyan módosult az utolérés várható időpontja. Az idősebbek erre is csak legyinthetnek, az ő középiskolás tankönyveikben ugyanilyen ábrák szerepeltek. Csak ott egy bizonyos Nyikita Szergejevics Hruscsov adta a prognózist.

Na jó. Lehet, hogy nagynevű eleink és mai büszkeségeink között számos olcsójános is akad. De ne feledd, az, hogy megfogod a pénzt, még nem tesz téged nagy közgazdásszá.

A The New Republic hangsúlyozottan szubjektív listája a tavalyi év legsikeresebb akadémiai kutatásairól. Öröm látni, hogy jelentős részükről az ELTECON blog is tudósított.

Van olyan olvasónk, akinek a fenti címről az európai agrártámogatási rendszer jut az eszébe? Pedig arról van szó. Biztosan sok olyan állami program van a világon, amelynek eredeti céljai elhalványultak, az elköltendő pénz viszont továbbra is befolyik az egykoron eldöntött adókból. De ezek közül egy sem kerül évente 55 milliárd euróba. A magyar álláspont a kérdésben egyértelmű: nem az a baj, hogy szórják a pénzt, hanem az, hogy keveset szórnak ránk.

Vajon belső indíttatásból (jók vagyunk) vagy konformizmusból (a társadalmi nyomás miatt egyszerűen nehéz nyilvánosan nemet mondani)? Úgy tűnik, is-is. Ha az adománygyűjtő szemrehányó tekintetét el tudnák kerülni, a ma adakozóinak jelentős része inkább nem adna. Van ennek jelentősége? A források gyűjtése szempontjából talán nincs, a fontos az, hogy adjanak, nem az, hogy miért. Az adakozás társadalmi jólétet érintő hatása szempontjából nézve azonban ez korántsem ilyen egyszerű. Az adomány címzettjének jóléte biztosan növekszik az akció eredményeként, a donoré azonban csak akkor, ha az adakozás öröméért cselekszik. Ellenkező esetben olyan jövedelmi újraosztás történik, amelynek a társadalmi jólétre gyakorolt hatása paretói értelemben nem egyértelmű. Tanulmányunk szerzői szerint ez utóbbi eset a valószínűbb. 

Ha Ali G-n múlna, 22 dollár 11 centes bankjegy is volna. Mi vele kívánunk boldog újévet minden olvasónknak.

Az már biztos, hogy a közösen végzett házimunka jó hatással van az egymás iránti érdeklődésre, magyarul gyakran végződik az ágyban. A kérdés már csak az: miért?

Samuelson egykori Közgazdaságtanja óta talán a legsikeresebb bevezető tanköny Gregory Mankiw-é. Ebben foglaja össze tíz pontban a dolgok lényegét azoknak, akik még csak latolgatják, foglalkozzanak-e közgazdaságtannal egyáltalán. Már nem kell nagyon sokáig várni arra, hogy ez a könyv is rendelkezésre áljon magyarul az ELTECON-könyvek sorában.

Az ember nem szereti, ha negatív jelzőkkel illetik, akár őt magát, akár a szakmáját. Ez sokunkat ösztötönöz arra, hogy sziszifuszi küzdelmet folytassunk a racionalitás axiómájának és az önzésnek az összemosásával szemben. Az a vélelem, miszerint a közgazdaságtan tanulmányozása önzésre nevel, különösen irritáló, legyen az laikus előítélet, vagy szisztematikus vizsgálat konklúziója. Gondolom, nekünk sem okozna sok nehézséget annak statisztikai eszközökkel való "bizonyítása", hogy fogorvosnak az megy, akit örömmel tölt el a rettegő emberek látványa. Természetesen van ellenirodalom is.

Azt eddig is tudtuk, hogy a munkabérekre kivetett adók csökkentése a munkával töltött idő növelésére ösztönöz. De honnan vesszük el ezt az időt? Nos - az egyedülálló nők esetében legalábbis - jó kétharmad részben az otthon végzett produktív munkától. A kétfajta aktivitás közti helyettesítés rugalmassága igen magas. Ha jól meggondoljuk, ez tökéletesen egybevág a közgazdaságtan premisszáival, Gary Becker 1965-ben megalkotott időfelhasználási modelljével. Szeretjük, amikor az empíria visszaigazolja a közgazdasági modellt.

Raghuram Rajan - University of Chicago Booth School of Business - szerint valahogy úgy vagyunk a kapitalizmussal, mint a demokráciával: nincs jobb. Akik szerint nem működik, azok sem álltak még elő semmiféle működőképes alternatívával.

A hivatalos jegybanki kamatlábak még mindig szokatlanul alacsonyak, a likviditási csapda veszélye még nem a múlté. Érdemes végigrágni magunkat a pénzügyi egyensúlytalanságra szakosdott blog szerzőjének fejtegetésein. És azon, amit a Palgrave-ben talált ugyanerről.

Inkább vicces, mint mély. De viccesnek vicces.

Más is sokszor vesz levegőt, mielőtt a Nobel-díjas tudóst azon a területen meri korrigálni, amelyen elért eredményeiért a legnagyobb elismerést kapta. Most a Mises Institute Robert Murphy-je járt így. Mi magunk most is - akárcsak korábban - a politikai vállalkozó és a tudós attitűdje közti különbségben véljük felfedezni a rejtély kulcsát. Alig tíz percnyi tallózás Krugman publicisztikájában ugyanis arról tanúskodik, hogy tíz évvel ezelőtt ezt is másként gondolta. Krugman 1, és Krugman 2.

Nemrég Bauer Pétert, a fejlődő országoknak juttatott segélyek egyik első kritikusát idéztük. Moyo új könyvében egyenesen amellett érvel, hogy a segélyezés megszüntetése kifejezetten javítana a nincstelen afrikai országok helyzetén. Nemcsak arról van szó, hogy korrupt rezsimek ellopják és az eredeti célokkal ellentétes módon használják fel a segélyeket. Arról is, hogy még a viszonylag demokratikusabb rezsimekkel rendelkező országokban is olyan súlyos ösztönzési problémákat okoznak, hogy az hátráltatja talpra állásukat és hosszú távú növekedésüket. Ismertetés közben Bhagwati a Nemzetközi gazdaságtan számos régi leckéjét is felmondja, s ezek az ő szájából még hitelesebben hangzanak.

Az ugyanis kétségtelen, hogy a kutatási pénzalapok felett diszponálók átlagos életkora növekszik. Van, aki szerint ez baj, van, aki szerint nem. Ez vajon hogy van Magyarországon? OTKA pénzosztók, ti hogy látjátok?

"Ha van menyország, s elég szerencsés leszek, hogy egy nap oda kerüljek, remélem ismét tanulhatok a kurzusain. Biztos vagyok benne, hogy brilliáns és gyors eszével már ki is fejlesztette a mindenség gyönyörű modelljét, és el tudja majd mondani: "Istennek majdnem igaza volt, de..."

Nagy embernek kellett lennie annak, akiről nagy emberek ilyeneket mondanak.

A világ legnagyobb gazdaságait tömörítő G20 országok csoportján belül a fejlettek államadóssága nagy és növekvő, a fejlődőké viszonylag alacsony és várhatóan csökken. Hm.

Az egyetemek által termelt tudás a gazdasági növekedés egy fontos tényezője, amely a hosszú távú növekedési különbségek egyik magyarázója is lehet. Egy amerikai és európai egyetemeket felölelő vizsgálat szerint az egyetemek termelékenységének két legfontosabb ösztönzője az autonómia és a verseny. Fontos, hogy ezek csak együtt hoznak eredményt, ha csak az egyik érvényesül, az kevés a sikerhez. Tud valaki valami hasonló hazai vizsgálatról?

Ha azt akarjuk, hogy írásművünk olvasója azt olvassa ki papírunkból, amit közölni akartunk vele, akkor úgy kell megírjuk, hogy ez sikerüljön. Nem számíthatunk arra, hogy olvasónknak sok ideje van ránk, és - nagyon ritka esetektől eltekintve - arra sem, hogy hajlandó erőlködni azért, hogy megértse üzeneteinket. Minden közgazdásznak kell írnia, annak is, aki nem tudós vagy kutató akar lenni. Cochrane tanácsai mindenkinek - nemcsak a Ph.D. diákoknak -  hasznosak. Aki már abszolvált egy eszzéírás kurzust, az összevetheti az ott tanultakkal, aki még előtte van, az tekintheti felkészülésnek. És aki nem tanult ilyet, és nem is akar? Nos, azt talán jobb belátásra bírja.

Módosítsunk-e a következő makrokurzusunk hangsúlyain azért, hogy az elmúlt válság eseményeit jobban interpretálhassuk? Szerzőnk szerint, ha a korábbi években az IS-LM görbéket már nem tárgyaltuk, akkor most egy kicsit célszerű rehabilitálni őket, a fogyasztási függvény bevezetésénél pedig fordítsunk figyelmet a vagyonhatásokra. 

Úgy harminc-negyven évvel ezelőtt sokkal egyszerűbbnek tűnt ez az egész. Kétségkívül erősen a tudományos-műszaki-technikai változásokra, eredmények - holdraszállás, ilyesmi - hatására, de a legtöbb emberben volt valami olyan érzés, hogy a világ fejlődik, vagyis az élet egyre könnyebbé, többet ígérővé és kevésbé korlátozottá válik. Aztán ez az érzés valahogy elmúlt. Év végére való morfondírozás az Economisttól. 

Nálunk most indul. Máshol már van egy csomó tapasztalat. Jó is, meg rossz is.

Daron Acemoglu írásait már sokszor idéztük ebben a blogban, elismeréssel, időnként - valljuk be - csodálattal. Természetesen nem mindenki ért velünk egyet. Ha ezt a véleményt jól értelmezzük, akkor a Rajk szakkollégium Neumann-díjával és a John Bates Clark medállal elismert kutatónak még akkor sem volna esélye arra, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagja legyen, ha ennek az intézménynek amúgy szokásában állna külföldieket tagjai közé emelni. A helyi szokások szerint ugyanis tudós az, akit a már korábban beválasztott tagok maguk annak tartanak. A Clark medál nem szempont, az csak a Nobel-díjnál számít.

A kommenteket olvassátok, azok jópofák.

Ezt mondtuk a múltkor is. A költségekre is figyeljünk!

Legalábbis a TIME magazin szerint. S ezért őt választották az év emberének.

Krugman:"Egyetlen közgazdásznak sem volt olyan sok eredeti ötlete, mint neki."

John Cassidy egy régebbi interjúja az akkor 81 éves Samuelsonnal.