nem a pék jóindulatától

Ha egy laikus az Általános elmélettel akarná kezdeni a keynesi makroökonómiával való ismerkedést, a legtöbben határozottan lebeszélnénk erről. Ez a könyv ma már valószínűleg csak annak emészthető, aki ismeri a maradandónak bizonyult elemek letisztázott modellváltozatait. És ez sok nagy szerzővel van ugyanígy. Ha azonban az utódok értelmezéseiből jobban megérthető, hogy mit is akart a nagy ember, akkor - az elmélettörténészek céhtagjait leszámítva - minek erőlködni az eredetin? Hm. Nehéz kérdés. Egy vélemény ellene, egy másik - olyan "alapvetően egyetértek, de azért mégis" formán - mellette.

A politikai vezetők elleni merényletek meglepően gyakoriak. Beleborzongunk a halálos kimenetelű sikeres kísérletekbe Julius Caesartól John F. Kennedyn át Yitzhak Rabinig, de szélesvásznú mítoszokat gyártunk az elvétett golyók és a rosszkor robbanó bombák köré is a Sakál napjától a Valkűr-hadműveletig. Megváltozik-e a világ a politikai merényletek hatására? Túléli-e a rendszer a politikai vezető halálát, vagy éppenséggel a sírba száll vele? Keményebb világ jön-e a sikertelen kísérletek után? Sokféleképpen nekiugorhatunk ezeknek a kérdéseknek. Történészként valószínűleg úgy, hogy az egyedi epizódokat próbáljuk minél mélyebben megérteni, esetleg néhány legendás eset tanulságait összevetni. Közgazdászként meg úgy, hogy minél több adatot gyűjtünk a merényletek minél szélesebb köréről (lehetőleg valamilyen értelmes szűkítés mellett: az összesről), és próbáljuk az adatokat szóra bírni. 

A melegebb éghajlatú országok nagyobb eséllyel elmaradottak, vagy kifejezetten szegények. Ezért aztán nemcsak a hívő zöldek, de a maindstream közgazdászok közül is sokan aggódnak a klímaváltozás következményei miatt. A rigorózus empirikus vizsgálatok eddig leginkább a jelen (közelmúlt) időjárás-változásának a jelen jövedelmekre és gazdasági növekedési potenciálra gyakorolt hatását igyekeztek feltárni. Lehet azonban, hogy az összefüggés jóval bonyolultabb, és főleg sokkal hosszabb távon érvényesül. Bluedorn-Valentinyi-Vlassopoulos kutatásai valószínűsítik, hogy az időjárás két-háromszáz évvel ezelőtti változásainak a jelenbeli jövedelmekre, azok régiók közti megoszlására gyakorolt hatása még erőteljesebb. Ha pedig az időjárás ennyire hosszú távra hat, akkor lehet, hogy nem is annyira az unokáink jóléte miatt kell aggódnunk, hanem amiatt, hogy mi lesz itt kétszáz év múlva.

Igen, jól látjátok, a papír egyik szerzője az a Valentinyi Ákos, aki a makrovitánkhoz is hozzászólt.

Az otthoni erőszak miatt. És vélhetően ugyanezért lövik őket agyon, ha öngólt vétenek, bár ez utóbbira nincs tudományos bizonyítékunk. 

Tegnap meghalt Paul Samuelson, az első amerikai közgazdaságtani Nobel-díjas, akinek tankönyvéből generációk tanulták meg, hogy mi is az a közgazdaságtan.

Nem is olyan rég még a blogunkon is idézett hosszú interjú tanúskodott arról, hogy 94 éves korában is vágott az agya.

Mindannyian, akik a matematika nyelvén gondolkozunk a közgazdaságtan kérdéseiről, hálával tartozunk neki.

Hosszú évek kemény munkája és néhány millió regresszió után búcsút mondunk a maláriának, üdvözöljük a demokráciát, hogy aztán újabb hosszú évek kemény munkája után elbúcsúzzunk tőle is, és üdvözöljük az éppen aktuális növekedéselméleti mainstream új kedvenc magyarázó változóját. És ez így megy húsz éve - legalábbis William Eastery szokásosan szkeptikus értelmezésében.

Tanulság: nincsenek robusztus ereményeink arról, hogy mi határozza meg a gazdasági növekedést, mintánként és időszakonként mást és mást találunk fontosnak, és mást vetünk el. (Ami nem akkora csoda persze, ha az adatok is rendre megváltozhatnak - teszi hozzá Simon Johnson et al.) Azért ne essünk kétségbe: a kevésbé ambiciózus dolgokban lehetünk bölcsek, és sokat léphetünk előre akkor is, ha a Nagy Egész nem is áll össze.

Egy világ dőlt össze bennünk már a gyanú árnyékára is. Soha, de soha nem gondoltuk volna. Ugye nem igaz? 

Még lehet jelentkezni az ELTECON Legyél te is közgazdász! versenyére. Hajrá, középiskolások!

A sport, a közgazdaságtan, a behaviorizmus, az ökonometria és a nővédelem ritkán jön össze egy tudományos cikkben, úgyhogy köszöntsük nagy szeretettel David Cardot és Gordon Dahlt, hogy már ilyenünk is van. A történet a következő. A közgazdászok - mint annyi mindent - a családon (párkapcsolaton) belüli erőszakot is meg szeretnék érteni. Két versengő iskola van. Az egyik (nevezzük a racionális döntésekre és Gary Beckerre épülő hagyománynak) kitart amellett, hogy a megfigyelt társadalmi jelenségek, így az asszonyverés is, racionális, kalkulatív magatartásból jön. Szerintük az erőszak ún. instrumentális, vagyis az elkövetőnek valami elgondolt és mérlegelt célja van vele, az erőszak része a családon belüli szokásos eszköztárnak. A másik (nevezzük behaviorista irányzatnak) pedig azt állítja, hogy a családon belüli erőszak hirtelen frusztrációk nem átgondolt mellékterméke, olyan impulzív cselekmény, amelyet az elkövető azonnal megbán. Mint ilyen, a családon belüli erőszak leginkább a drogfogyasztással vagy másféle kontrollproblémákkal (és dinamikusan inkonzisztens viselkedésekkel) rokonítható. 

A közeljövőben - talán még decemberben - számíthatunk egy lokális csúcsra, ám utána a lufi menthetetlenül kipukkad, és a piac végleg összeomlik. Mármint a pénzügyi válságról szóló könyveké. Míg 2008 júniusában alig két könyv jelent meg a válságról havonta az Egyesült Államokban, ez a szám egy év alatt húsz fölé kúszott. A csúcsérték havi 26 kötet volt idén nyáron. Ám - a kiadói szerződések alapján becsülve - küszöbön az összeomlás, már csak hetek, talán hónapok kérdése, és újra csak havi egy-két válságkönyvre számíthatunk. A kérdés már csak az, hogy az olvasók vagy a szerzők kaptak-e csömört.

A gazdaságtörténészek valósággal ficánkolnak válság idején. Eichengreen (és számos szerzőtársa) után most Alan Taylor (és szerzőtársa) is jól beszól a makromodellezőknek: hát honnan is tudnátok, hogy mi van ilyenkor, amikor sose láttatok még ilyet? Valóban, a főáram absztrakt, deduktív modelljeit olyan időszakok ihlették, amelyekben nem nagyon volt hitelpiaci turbulencia, eszközárbuborék, pénzügyi válság. És a makromodellezők csak olyan adatokra tudják illeszteni a modelljeiket, amelyek a mintaidőszak döntő részében bizony a nagy mérséklődést tükrözik. Így hát ilyenkor különösen jól jönnek a történészek, akiktől sokat tanulhatunk hosszú távú trendekről és a régmúlt válságepizódjairól. Nem csoda, hogy a pénzügyi válságok irodalma sokkal előrébb jár a válságepizódok induktív feltérképezésében és néhány eléggé kézenfekvő tanulság összegyűjtésében (a hitelezés gyors felfutása sérülékennyé tesz, az output meg visszaesik válság idején), mint a Nagy Válságmodell kidolgozásában (pláne alkalmazásában). 

A leginkább a hatvanas években divatos "régi" fejlődésgazdaságtan - erősen antikapitalista éllel - a földkerekség vagyonának és jövedelmének a gazdag országoktól a szegény fejlődők felé történő átcsoportosítását szorgalmazta. A masszívan ideologikus szellemben megfogalmazott igények kielégítését a legtöbben kormányzati, adminisztratív intézkedéseken, nemzetközi segély- és fejlesztési programokon keresztül vélték megvalósíthatónak. Ha valaki nem egészen értené, miről beszélünk - akár azért, mert túl fiatal, akár azért, mert elfelejtette az akkori hangulatot -, annak Szentes Tamás írásainak lapozgatását javasoljuk, már néhány oldal is elegendő belőlük a megfelelő retrófíling megidézéséhez, bár a régi fejlődésgazdaságtannnak voltak Szentesnél jóval nívósabb képviselői is. Az az Albert Hirschman például, akiről (vagy inkább akinek kapcsán) az akkor még nem csak publicisztikában utazóNobel-díjas Paul Krugman olyan szépen megírta a "régi" fejlődésgazdaságtan felemelkedésének és bukásának krónikáját. 

A jobb lába legendás, a bal meg, hm, kevésbé. De ez speciel azon kevés jellemzőinek egyike, amiben David Beckham átlagos. Merthogy a focisták döntő többsége egylábas, vagy csak jobbal, vagy csak ballal megy neki igazán. Közgazdászként reflexszerűen azt gondoljuk, hogy ha a kétlábasság ritka kincs, akkor bizonyára jól megfizetik - már ha a focisták piaca úgy működik, mint más normális piacok. A sportközgazdászok meg arra teszik fel az életüket, hogy elhitessék velünk, hogy még a sportban is érvényesek a közgazdaságtan alapvető összefüggései. Például az, hogy jól megfizetik a kétlábasokat: a nyers béradatok alapján átlagosan 60%-kal keresnek többet a referenciacsoportnak választott jobblábasoknál, és még ha sok egyéb, a fizetésüket vélhetően erősen befolyásoló jellemző (életkor, poszt, sikeresség, klubjellemzők) hatását kiszűrjük, akkor is marad jó 20%-nyi előnyük.

Azt elképzelni sem merjük, hogy mennyit keresne a kétlábas Beckham.

De most nem úgy. A kérdés, amit Barry Eichengreen szerzőtársával boncolgat az, hogy ha Lengyelország gyorsan és sikeresen bevezeti az eurót, akkor vajon ugyanolyan boom-bust cikluson (gyors hitelfelfutáson és eszközár-buborékon, majd kipukkadáson és visszaesésen) fog-e átmenni, mint a legtöbb ország, amikor ugyanebben a fázisban volt. A konklúzió vegyes: ez is lehet, az is lehet.

Ha a maastrichti kritériumokban nem is, hitelciklusokban mindenesetre már megelőztük őket. 

Kevin Murphytől azt tanultuk, hogy az ún. képzettségi prémium óriásit nőtt az elmúlt bő két évtizedben, vagyis a diplomás bérek jócskán megemelkedtek a nem-diplomásokhoz képest. Enrico Moretti némiképp árnyalja a képet: lehet, hogy a nominális bérkülönbségek - legalább részben - a megélhetési költségek eltérő dinamikáját tükrözik? Egyszerűen arról lehet szó, hogy a diplomások drágább helyeken élnek, és magasabb dollárbérük részben csak kárpótolja őket azért, hogy a sok diplomást tömörítő, urbánus helyeken többet kell fizetni a lakhatásért. 

Az egalitariánusok megnyugodhatnak: a jólétbeli különbségek a nominális béregyenlőtenségeknél jóval kevébé nőhettek. Közgazdászként meg örülhetünk annak, hogy milyen milyen messzire juthatunk, ha két fogalmat okosan használunk: a keresletet és a kínálatot. Épp úgy, ahogy Kevin Murphy ajánlotta.

Cigireklám 1952-ből.

A hazai politikai csatározásokat csak felületesen is szemlélve az embernek az a benyomása, hogy a versengő felek nagy jelentőséget tuljdonítanak annak, hogy minél több sajtóorgánum legyen egyértelműen az ő oldalukon. Pedig lehet, hogy ez nem is annyira fontos. Egy szokatlanul hosszú időszakot átfogó amerikai kutatás az új és megszűnő napilapok politikai aktivitásra gyakorolt hatásáról azt mutatja, hogy a részvétel ugyan erősen függ a napilapok tevékenyéségtől, a szavazati arányokra vonatkozóan viszont nem sikerült szisztematikus összefüggést kimutatni. Vagy lehet, hogy ez is csak Amerikában van így?

Nagy mérséklődés? Bocs, nincs igazán frappáns magyar kifejezés rá. A válság mélyén úgy tűnt, nem is lesz szükség rá, hiszen sokan csak gúnykacaj közepette emlegették. Pedig szó sincs arról, hogy megszűnt volna.

Mi okozta a pénzügyi válságot? Sok jelölt, egyenes kieséses rendszerben, és már a nyolcaddöntőnél járunk. Szavazz te is!  (BP, köszi a linkért)

Nem árt tudni, hogy mennyibe is kerülne pontosan, ha tényleg nekiállnánk megoldani az emberiség nagy problémáit. Praktikus és olcsó megoldások, tudományos háttérrel.  

A feltörekvő, felzárkózó országok biztosítékként halmoznak fel nemzetközi tartalékokat arra az esetre, ha a tőkeáramlás iránya hirtelen megváltozna. Ez a tartalékfelhalmozás azonban - ahogy a mostani válság is tanúsítja - hozzájárul a nemzetközi egyensúlytalansághoz. Posztunk szerzője megoldási javaslatokat kínál a problémára.

A pénzmultiplikátor elve szerint a monetáris lazítás (Quantitative Easing) úgy működik, hogy - miután a pénzintézetek a jegybanknál tartott tartalékbázisukkal arányosan, persze annak sokszorosát kitevő szinten tartják eszközeiket/betéteiket - a bázis (tartalék) növelésével a jegybank a banki eszközök/betétek arányos növekedését érheti el. Nos, 2008 júniusa és 2009 júniusa között az eurozónában a kereskedelmi bankok jegybanki tartalékainak állománya megkétszereződött, az USA-ban és Nagy Britanniában pedig még ennél is gyorsabban emelkedett, miközben a banki eszközök és betétek állománya alig változott.

Ám attól, hogy a pénzmultiplikátor nem működött (tanítsuk vagy ne tanítsuk?) Goodhart szerint a monetáris lazítás mégis sikeres volt, hiszen stabilizálta a pénzügyi piacokat, helyreállította az eszközök értékét.

Egykori sorozatunkat felelevenítendő gyors és önbizalomnövelő kvízkérdések a bostoni FED-től. Tényleg ennyire egyszerű lett volna Alan Greenspannek? És tényleg ennyire transzparens rendszer az inflációs célkövetés? Nálunk is?

Szó esett már nálunk is az új, szuperré avanzsált Lökonómiáról. El is kezdtük olvasni, úgyhogy íme az első Superfreakonomics-ihlette poszt. A fő különbség az előző, még nem szuperhez képest az, hogy ezúttal nem Steven Levitt kutatásai kerülnek népszerűsítésre, hanem kollégái érdekesnek és kellően provokatívnak gondolt munkái. Ez a stratégia persze jóval kockázatosabb: időnként tagadhatatlanul idegen a szerzőknek a terep, márpedig ha az ember nagy, nehéz tabuknak akar nekirontani, nem árt, ha nagyon felkészült a témában. A dolog jó oldala viszont, hogy remek új embereket (és persze remek új tanulmányokat) is megismerünk, akiket Dubner és Levitt aztán gálánsan meg is futtat a Freakonomics-blogon, így valószínűleg jóval szélesebb tömegek ismerik meg Emily Oster vagy John List nevét, mint ahányan a tudományos közleményeiket olvasták. (Sudhir Venkatesht régi ismerősként üdvözölhetjük, ő már az első részben is szerepel.) 

Legyél te is közgazdász! Verseny középiskolásoknak.

E blog tipikus olvasója ugyan nem középiskolás, de ismerőseitek körében sokan lehetnek olyanok, akik éppen pályaválasztás előtt állnak. Kérünk benneteket, juttassátok el nekik ezt a versenykiírást.

Engle professzor küldött néhány diát azért, hogy akik a témában járatlanok, egy kicsit készülhessenek. Ezek nem az előadás diái, inkább előzetes handoutok az előadás könnyebb követése érdekében. Még lehet regisztrálni, mindenkit szívesen látunk!

Az 1630-as évek holland tulipánmániáját máig az első spekulatív buborékként tartjuk számon. Ha a spekulatív okokból minden fundamentumtól elszakadva felfúvódó árak nem is, az valahogy viccesnek tűnik, hogy tulipánhagymákért adjanak vagyonokat. Az utóbbi századokban ez már inkább komoly, vízjeles értékpapírokkal fordult elő.

De a hagyma mint befektetési lehetőség ideje még nem járt le: most olvassuk, hogy Kína egy bizonyos vidékén a fokhagyma ára idén március óta negyvenszeresére nőtt. A magyar mezőgazdaságból is ismert ciklikus árváltozás? A fokhagyma H1N1-et elriasztó erejében hívők keresleti görbéjének jobbratolódására adódó piactisztító árváltozás? Vagy tényleg spekuláció?

Akár a makromodellezésről lefolytatott vitánk írásainak sorába is illeszthető Charles Goodhart írása a jelenleg használt DSGE modellek egy fontos hiányosságáról; nem tartalmazzák a pénzügyi piacokat, ezen belül különösen zavaró, hogy hiányzik belőlük a hitelcsőd, a nemfizetés lehetősége. A mi vitánkban különösen Világi Balázs hozzászólása hangsúlyozta, hogy az egyes szakterületekre való specializálódás következményeként a makroökonómia és a pénzügy egészen külön utakon járt.

A probléma természetesen nem új keletű, éppenhogy a közgazdaságtan és a pénzelmélet legrégebbjei közül való. Ha mindig mindenki megbízhatóan teljesítené fizetési kötelezettségeit, akkor az embereknek sem pénzre, sem bankokra nem volna szükségük. Erről már Knut Wicksell is hosszan értekezett. Goodhart eljárást is javasol, hogyan lehet a nemfizetés kockázatának beépítésével javítani a DSGE modelleken.

A konkrét világ végtelenül bonyolult, egyszerűsítenünk kell, amikor gondolkodunk róla. Egyszerűsítésünk eredménye a modell. De hogyan csináljuk? Szerzőink hét olyan általános tulajdonságot sorolnak fel, amelyekkel egy jó modellnek rendelkeznie kell. Vegyük észre milyen megengedőek; az alanyok optimális viselkedését nem tartják nélkülözhetetlennek.

Ha jól számoljuk, a legtöbb bevezető makro kurzuson éppen mostanában esik a legtöbb szó a pénzkínálatról és a monetáris politika hatásmechanizmusáról. Aki valóban éppen itt tart, az sokat meríthet ebből a posztból.