nem a pék jóindulatától

A szám már rég megvan, most a klip is. Szegény másnapos John Maynard!

És még csak nem is bicskanyitogatóan arrogánsak, nem fafejű doktrinerek, és nem alkotnak ideológiai egységfrontot. Viszont okosak, és mélyen emberiek (például időnként fújnak egymásra, és megbántódnak, ha támadjak őket). Olyanok, mint mi, csak sok nagyságrenddel okosabbak.

Robert Solow (85) újra könyvkritikát ír (mint legutóbb). Vagyis inkább a recenzált könyv kapcsán értekezik egy kicsit mindenről, hogy miért nem működik a központi tervezés (a szovjet papíriparról szóló történetet különösen szerettük), hogy meddig nyújtózhat a láthatatlan kéz, hogy ment-e az egzotikus pénzügyi derivatívok által a világ elébb. Az utóbbi kérdésben Solow igencsak szkeptikus:

Gondolatok (hosszabban és rövidebben) a környezetszennyezés és a technológiai fejlődés/fejlesztés összefüggéseiről, ezúttal a Rajk László Szakkollégium idei Neumann-díjasától, Philippe Aghiontól. A hétfői előadáson megtanultuk, hogy gyorsan kell cselekednünk, de nem azért, mint amit a Greenpeace vagy Al Gore szokásos érvei sugallnak. Vagyis nem a diszkontrátán múlik a dolog, nem azon, hogy mennyire fontos nekünk a következő generáció, vagy mennyire hajlik magunk és a jelen felé a kezünk. Hanem azon, hogy ha nem kezdjük államilag támogatni a "tiszta" technológiát, akkor még több tudást halmazunk fel a "piszkos" szektorokban, és (feltételezve, hogy az innováció az adott szektorban számottevő externális hatásokkal jár) még tovább nyílik a szakadék a tiszta és a piszkos technológia között. Ez pedig azt jelenti, hogy - diszkontrátától függetenül - idővel egyre drágábbá válik ez a típusú "iparpolitikai" beavatkozás. 

Amikor Eltecon az elsőfajú és a másodfajú hibát magyarázza diákoknak, vagy épp a Bayes-tételt tanítja, előszeretettel példálózik halálos betegségek diagnosztizálásával. Ezt színtiszta pedagógiai okból teszi: abban reménykedik, hogy a ráktól való rettegés mozgósította érzelmi energiák hatására a diákok inkább odafigyelnek és inkább megjegyzik a statisztikai összefüggéseket.

Ez jutott eszébe, amikor egy, az amerikai egészségügyi reformmal kapcsolatos link-sort követve eljutott egy, a kötelező mellrákszűrésről szóló New York Times cikkhez.

Ha van a közgazdaságtanban minden józan észnek vagy természetes megérzésnek tökéletesen ellentmondó állítás (persze nem biztos, hogy van ilyen), az valószínűleg az, hogy a sors véletlen szeszélye folytán ránk hulló váratlan nyereségek igazából ártanak nekünk. Hogy a kincsek átkosak, legalábbis akiknek jut belőle, azok jellemzően utána lassabban nőnek, kevésbé fejlődnek, mint akiknek nem. Még mielőtt lemondóan legyintetnénk, hogy már megint valami öncélú elméleti paradoxonnal állunk szemben, ami mit sem bizonyít jobban, mint hogy a közgazdaságtan mily drámai mértékben elszakadt a való világ valós jelenségeitől, nos, mondanánk egy listát, a kérdés pedig az volna, hogy mi a közös őbennük? Angola, Kongó, Nigéria, Venezuela, Közel-Kelet. Hm. 

Maurice Obstfeld és Kenneth Rogoff 2001 óta cikkezik róluk, most itt az ideje a nagy szintézisnek. Három jelenség kezdte zavarni őket a nagy mérséklődés világszerte lelkes ünneplése közben: az ingatlanárak több országban (köztük az Egyesült Államokban) is tapasztalt trendszerű növekedése, az, hogy a világ egyes országaiban (köztük az Egyesült Államokban) állandósult és egyre nőtt a folyó fizetési mérleg hiánya, végül pedig az, hogy a világ egyes országaiban (és ismét csak, köztük az Egyesült Államokban) egyre nőtt az ún. tőkeáttétel, vagyis a külső forrásokra való ráutaltság mind a háztartások, mind a pénzügyi közvetítők körében.

A szerzők nem önigazolnak, nem állítják, hogy bármit is láttak volna előre, még csak azt sem, hogy a világ minden kínja visszavezethető volna az ún. globális egyensúlytalanságokra. Inkább az igaz, hogy a megtakarítások és beruházások világszintű aránytalanságaiban azok a gazdaságpolitikai hibák és késlekedések tükröződtek, amelyek a pénzügyi válság kiváltásában is döntőnek bizonyultak. Még szép, hogy van néhány gazdaságpolitikai és szabályozási javaslatuk: valóban hasznos volna felfejleszteni a belföldi pénzügyi rendszert a feltörekvő országokban, no és a nemzetközileg koordinált makroprudenciális szabályozás ötletét sem most halljuk először. És biztosan halljuk is még eleget.

A szabályozás azért nehéz dolog, mert szinte mindig ott vannak azok a fránya nem szándékolt következmények, azok a mellékhatások, amelyekkel még a legokosabb társadalmi tervező sem számol. Előírják például, hogy a 16 év alattiaknak kötelező bukósisakot viselni a biciklizéshez, remek ötlet, biciklibalesetek száma csökken is, ahogy kell. Sajnálatos módon azonban a bicikliző gyerekek száma is, nos, ezt mintha kevésbé szerették volna a szabályalkotók. Tudomány és kommentár.

Nagyvonalúak és kooperatívak leszünk tőle. Állítja a tudomány. Hm.

Annak előbb-utóbb igaza lesz. Itt van például Nouriel Roubini, a legnépszerűbb doomsayer, a sötétlátás első számú médiasztárja. Aki recessziót jósolt 2004-re, 2005-re, 2006-ra és 2007-re is. Végül bejött. És mintha az olajárak előrejelzésében is inkább tévedne.     

Mármint nőnek? Az tény, hogy elárasztották a munkapiacot, az is, hogy levetkezték a férfiaktól függés minden nyűgét, és mégis, valahogy nem lettek boldogabbak. 

Vagy mégis? Vagy mégsem? Vita az Economiston.

Ez az ún. nagy mérséklődés nagy kérdése. Foglalkoztunk is vele eleget. Szeretjük, ha a jó dolgok miattunk vannak, és nem csak sorsszerűen ránk hullanak. Nem csak az önigazolás miatt fontos azonban, hogy világosan lássuk az okokat, hanem azért is, mert ha a szerencsén múlt, akkor a mostani válság bizony jó eséllyel azt üzeni, hogy ezúttal rossz sorozat jön, és búcsút mondhatunk a mérséklődésnek. Ha viszont a gazdaságpolitika van a háttérben, akkor a mai recesszió csak múló zápor a nagy nyugalom tengerében. (Képzavar?) Eheti szerzőink az utóbbi értelmezés mellett érvelnek.

Update: Brad DeLong kevésbé optimista. A foglalkoztatási rátában mindenesetre tényleg kevésbé látszik a mérséklődés. Vajon miért? 

Az Agoraphilia blog továbbra is az új paternalizmus témán lovagol. Immár a 8. rész van soron. Ennek témája: lehet, hogy privát döntéshozóként káros türelmetlenségben szenvedünk (hiperbolikusan diszkontálunk), ám a közpolitikák döntnökei ugyanezt teszik, sőt. Szóval a hatósági beavatkozástól várni a mi gyengeségünk korrigálását, az valami olyasmi, mint kecskére bízni a káposztát.

Nem nálunk, az USA-ban. A FED két éve önti a pénzt, a költségvetési hiány az egekben, a klasszikus szabály szerint ez okozza a nagy inflációt. Mankiw szerint mégsem kell aggódni, ez most nem a klasszikus helyzet, hiszen utóbbi nem oka az előbbinek.

Válság ide, válság oda, Eugene Fama szilárd korábbi meggyőződéseiben. Ha nem érnétek az interjú végére, ott azt mondja: "ha Krugman megtámad téged valamiért, akkor valószínűleg jó úton jársz". Ez az Economistnak már sok.

Idézett tanulmányunk úgy találja, hogy a ruandai vérengzések méretét erősen fokozta a rádióadások uszító hangvétele. Ez nyilván nem lep meg bennünket, hiszen hasonlóképp vélekedünk a hozzánk közelebb lezajlott jugoszláviai tragédiákról. Ami talán eddig nem jutott eszünkbe, az az, hogy e hatást a modern ökonometriai technikákkal számszerűsíteni lehet. Azaz meg lehet becsülni, hány ember haláláért felelős a rádióadás hangvétele.

Szentes Tamás: Ki, mi és miért van válságban?
A leegyszerűsítő nézetek és szemléletmód kritikája
Napvilág Kiadó, Budapest, 2009. 232 oldal, 2400 Ft
Lektorálta Csáki György
Megjelent az Oktatási és Kulturális Minisztérium és a Politikatörténeti Alapítvány támogatásával

A könyvismertetés a BUKSZ 2009. téli számában jelent meg. Letölthető innen.
 

Kedves Érdeklődők!

Szeretettel meghívjuk Önöket Philippe Aghion a Rajk László Szakkollégium 2009 évi Neumann János díjasának díjátvevő előadására, amelynek címe "The Environment and Directed Technical Change".

Philippe Aghion a Harvard Egyetem közgazdasági karának professzora a gazdasági növekedés és az innováció közgazdaságtanának világszerte elismert szaktekintélye.

Az előadás 2010 január 18-án 18:00-tól a Károlyi-Csekonics Rezidencia erkélyes termében kerül megrendezésre (Múzeum utca 17).

Üdvözlettel:

Rajk László Szakkollégium

Mármint a lakáspiaci árbuborékot. A Wall Street Journal által megkérdezett nagyágyúk közül van, aki szerint igen, van, aki szerint nem, s persze lehet is-is. Abban azért a legtöbben egyetértenek, hogy ha Greenspan más kamatpolitikát folytat a 2000-es évek elején, akkor sokminden másképp alakul.

De most jön a csavar. Krugman nincs a megkérdezettek között, ezért azt nem tudjuk, most mit gondol erről. Egy kiváló emlékezőtehetséggel megáldott olvasónknak hála azt viszont tudjuk, hogy mit gondolt az ilyesmiről 2002 nyarán. Mivel legtöbbünk memóriája az övénél gyengébb, segít, ha felidézzük a kontextust. Az USA éppenhogy kilábalni látszik a 2001-es recesszióból, az üzleti beruházások visszaesőben, a "double dip" réme riogatja az elemzők derékhadát. És mit javasol az akkor még nem Nobel-díjas? Azt, hogy a FED lakáspiaci árbuborék generálásával ösztönözze a fogyasztói keresletet a kieső beruházási kereslet ellensúlyozására. Szó szerint: "Alan Greenspan needs to create a housing bubble to replace the Nasdaq bubble". Vajon olvashatjuk-e úgy, hogy Greenspan megfogadta a tanácsot, s most minden oké?

Van, aki szerint leginkább hétfőnként van, mások szerint esős napokon. És olyanok is vannak, akik szerint pszichológia az egész, hétfőn és esős időben rosszkedvünk van, ilyenkor ott is dugót lát az ember, ahol nincs is. Ma hétfő volt, és sütött a nap. És dugó is volt reggel, mert sztrájkoltak a buszosok. Vagy ez is csak pszichológia?

A Kína által finanszírozott amerikai többletfelhasználás sokak szerint döntő oka volt a válság kirobbanásának. Ez az okfejtés azonban a korábbi adósságválságok tapasztalatait alkalmazza a közelmúlt turbulenciáira. Eszerint a folyamatosan eladósodó ország estében a finanszírozó tőkebeáramlás egyszer csak megfordul, és ez a sokk indítja el azt a hirtelen alkalmazkodási kényszert, ami a válságszimptómákat okozza. Ricardo Caballero (MIT) szerint azonban a közelmúlt pénzügyi válságában megfigyelhető folyamatok egyáltalán nem ezt mutatták, hiszen az USA soha egy pillanatig sem került szembe a külső finanszírozás elapadásával vagy korlátjával. A globális egyensúlytalanság hagyományos értelemben tehát semmiképp sem lehetett a pénzügyi válság oka. Sokkal inkább egy másik egyensúlytalanságáról, a világgazdaság biztonságos (legalábbis annak tekintett) vagyoneszközök iránti csillapíthatatlan éhségéről van szó.  Azok az újítások, amelyekkel a pénzügyi szektor kétes biztonságű lakáshitelek tömegeit AAA minőségű értékpapírokká csomagolta át, valójában erre az igényre kínáltak megoldást.

A józan ész (és, figyelem, reklám következik, az Eltecon oktatási programjának alapelvei) szerint érdemes lehetőleg kisebb csoportban oktatni az egyetemistákat. De mit mond erről az empíria? Oriana Bandiera, Valentino Larcinese (LSE) és Imran Rasul (UCL) a VoxEu.org-on ma megjelent cikkében sem talál mást, de a hatások mértéke különböző.

Azt is megtippeltük volna blindre, hogy a harminc főnél kisebb és a száz főnél nagyobb csoportok méretét inkább érdemes a teljesítmény javítása érdekében csökkenteni, mint a 30-70 fő közti csoportokat? Nem biztos. Éljen az ökonometria!

A vagyonpiaci árbuborékokat az emberi irracionalitásra (hülyeségre? mohóságra?) visszavezető okfejtéseknek nagy hagyománya van, bár hagyományosan inkább a laikusok körében divatosak. A strukturált elméletészek szerint nincs szükség ilyenek feltevésére ahhoz, hogy a buborékok kialakulását és kipukkadását megmagyarázhassuk. Minsky és Kindleberger emlegetése ezért valóban meglepő egy FED műhelytanulmányban.

Van még ilyen? Olyan, ideológiájában is elkülönülö homogén blokként, mint Friedman és Stigler idején volt, biztosan nem létezik már. Egyszerűen egyike a top Economics tanszékeknek. A kérdés már csak az: ők közeledtek a többiekhez, vagy vica versa?

Ezt nem mi mondjuk, hanem idézett cikkünk közismert szerzői, és nem is jelen időben, hanem múlt időben és feltételes módban (azaz, jobb lett volan ha megvárjuk...). Így ugyanis a recesszióból való kilábalás sokkal hosszabb és gyötrelmesebb lesz.

Az akut válság kezelésének és a hosszabb távú reformoknak az összekeverése mintha nálunk is pregnáns lett volna a válság mélypontjának hisztériájában. Azért Becker, Davis és Murphy írását olvasva az az érzésünk támad, hogy a hasonlóságok mellett a különbségek is jelentősek.

Clarida, Gali és Gertler modellje óta az új-keynesi Philips-görbe a gazdaságpolitikai modellek integráns része, és a döntéshozók zöme is át van itatva a természetes ráta hipotézis szellemével. Farmer (UCLA) szerint ideje volna belátni, hogy egyáltalán nincs olyan, hogy természetes ráta, és a régi vagy új Philips-görbék helyett a Beveridge-görbére kellene koncentrálni.

Elinflálják? Néhány éven belül az USA államadóssága a GDP 70-100 százalékáig is emelkedhet, ami már közelíti a világháború utáni csúcsot. A háború utáni években ennek egy részétől úgy szabadultak meg, hogy egyszerűen elinflálták. Erre most is megvan az esély, különös tekintettel arra, hogy most - szemben a korábbi időszakkal - ennek az adósságnak közel a fele külföldiek kezében van, a vagyonvesztés tehát csak fele részben károsítana amerikai kötvénytulajdonosokat. A problémát formális modellel elemzi ez a tanulmány, nekünk pedig talán ideje volna leporolni a seigniorage-ról szóló modelljeinket.

Nemrég foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy mi köze van a mért GDP-nek a társadalmi jóléthez. Az alkalmat az adta, hogy egy MTA által rendezett konferencia felszólalói a közgazdaságtan teljes megújítását szorgalmazták arra hivatkozva, hogy a GDP növekedésének hajhászása félreértés, és értelmesebb célokat kéne kitűzni. Mi nem tudunk ugyan arról, hogy a közgazdaságtan tudománya a GDP növekedésének hajhászását javasolná bárkinek, ám egy Sarkozy elnök által kinevezett bizottság jelentéséből a kritikusok további erőt meríthettek az újabb mutatók kidolgozásához. Mindez elég volt a Freakonomics blognak arra, hogy felhívja a nevezettek figyelmét: a piacoktól való idegenkedés még nem elég a tudományos eredményekhez, hasznos volna, ha elmerülnének a statisztikák tanulmányozásában is.

Kondor Péternek, aki megnyerte a Journal of Finance Smith Breeden díját, amely a folyóiratban megjelent legjobb idei cikkért jár. Ezért a cikkért. Örüljünk!

Megtartották az Amerikai Közgazdasági Társaság (American Economic Association, AEA) ezévi nagy találkozóját. Ilyenkor számtalan témában számtalan előadás hagzik el, most azok közül szemezgettünk, amelyek az elmúlt válsághoz kötüdtek. Bernanke a FED monetáris politikáját értékelte az árbuborékhoz vezető úton és utána, illetve a kockázatkezelésssel és a szabályozással kapcsolatos tanulságokat összegezte. Az Economist szigorú - mondhatni goromba - kommentárja több önkritikát várt volna el a FED nagyfőnökétől. További - talán kevésbé szigorú, de nem kevésbé kritikus - reakciók itt és itt.

Krugman is megkommentálta Bernankét, saját előadásában viszont a korábbi pénzügyi válságok tükrében szólt a legutóbbiról.

Végül: néhány nagynevű résztvevő rövid kommentje arról, mire számíthatunk az idén.