Az ELTE TáTK Közgazdaságtudományi Tanszéke meghívja Önt a 2009/2010-es tanév második félévének Szemeszternyitó Előadására, amelyet Kézdi Gábor, a Közép-európai Egyetem adjunktusa és a KTI tudományos munkatársa tart.
Az előadás címe: A társak hatása és a visszatükrözési probléma.
Részletek a rendezvényről itt.
Nagy piacgazdaságok jegybankjainak jellegzetes törekvése, hogy a kamatlábak hirtelen, nagyméretű ingadozásait elkerüljék. Ha tehát a piaci mozgások ilyen változásokat igényelnek, akkor a jegybankok saját eszközeikkel simítanak, a szükségszerű mozgásokat csak lassan engedik érvényesülni. Bill Woolsey szerint ez csak akkor hasznos, ha a kamatváltozás a pénzpiac egyensúlytalanságára reagál. Ha a hitelkereslet és/vagy hitelkínálat változása mozgatja a kamatot, akkor a simítás akadályozza anak a piaci egyensúlyi mechanizmusnak az érvényesülését, amelynek során a kamat koordinálja a piaci szereplők viselkedését. Vagyis egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy a kamatsimítás jó politika.
Nehéz okfejtés, csak specialistáknak ajánljuk. (Krugman úgy mondaná: wonkish.) Segítheti a gondolatmenet megértését, ha azt tisztázzuk magunkban, hogy minek az ára a kamat, vagyis melyik piacot (a pénzpiacot vagy a hitelpiacot?) hivatott megtisztítani. Egy olyan világban, ahol a nominális árak tökéletesen rigalmasak, ez nem kérdés, ám egy ilyen világban monetáris politikára sem volna szükség, így a dilemma eleve érdektelen. Az árak azonban ragadósak, és a jegybankok simítanak. De vajon jól teszik-e?
Krugman figyelmeztet: nemcsak a költségvetési hiány és az államadósság a probléma. Masszív reálfelértékelődés is végbement a buborék éveiben. Ismerős?
Azt tudjuk, hogy a segélyek nem oldják meg a szegény országok gondjait. A szegény országok azért szegények, mert rosszak azok a szabályok, amelyek lakóik tevékenységét vezérlik. A gazdagok azért gazdagok, mert az ő szabályaik jók, kezdeményezésre, innovációra ösztönzik polgáraikat és hatékonyan hangolják össze tevékenységüket. A szegény országok maguk nem látszanak képesnek arra, hogy a szabályikat kellőképp megváltoztassák. Ám ha hagynák, hogy lakóik olyan helyekre vándoroljanak, ahol jók a szabályok, az segítene. A gazdag országok olyan városokat építhetnének a szegény fejlődő országokban, amelyeket a saját szabályaik szerint rendeznének be, s ezekbe vándorolhatnának a szegény ország lakói, és bárki, aki akar.
Hm. Paul Romer ötlete kétségkívül nagyon eredeti, megéri gondolkodni rajta.
Avagy: ne csak azt tanuljuk meg a skandináv modellből, hogy sűrűn szabott a szociális védőháló és sok az óvoda, hanem azt is, hogy az állam NEM segíti ki a bajbajutott vállalatokat, és NEM is védi őket a külföldi versenytől. Nyitott és versenyző termékpiacok, gondoltátok volna? Hogy ők vezetnek el ahhoz a, hm, versenyképességhez, amelynek biztos tudatában majd lehet sírni a segélyért.
Ma egy éve került fel az első poszt az ELTECON blogra. Azóta olvasóink összesen 125.000 oldalt töltöttek le róla. Köszönjük érdeklődéseteket!
Adam Smith ötlete - hogy tudniillik a munkamegosztáson és cserén alapuló társadalomban az emberek leginkább úgy tesznek jót másokkal, hogy közben a saját céljaikat követik (lásd blogunk mottóját) - máig a közgazdasági gondolkodás egyik legmarkánsabb szemléleti sajátossága. Ezért gondoljuk azt, hogy az emberek leginkább ösztönzőkre reagálnak, s viselkedésüket mind megérteni, mind befolyásolni leginkább ezen keresztül lehet. S noha ez az alapeszme számunkra világos, mint a nap, talán ez az, ami a leginkább elválaszt bennünket a nem közgazdászoktól. Azt ugyan a legtöbben tudomásul veszik, hogy anyagi ösztönzőkkel lehet hatni az emberekre, ám ezt valahogy piszkosnak, a magas morális alapelvekkel szembenállónak tartják. Mintegy azt implikálva, hogy az igazán jó társadalom az volna, ahol az emberek érdek nélkül, akár a saját érdekeik rovására tennének jót másokkal. Valami ilyesmi érhető tetten a jelen világ pénzközpontúságát ostorozó, gyakran valami idealizált múltba révedő, nap mint nap hallható merengéseken is. (Annak az állításnak, hogy a mai világ egyre anyagiasabb és manapság csak a pénz számít, csak úgy van értelme, ha korábban ez nem így volt. Van erre bármilyen bizonyíték?) Tim Harford a témán rágódva néhány érdekes irodalmat is kínál.
Elképzelhető-e, hogy az egyre szigorodó reptéri biztonsági ellenőrzések arra ösztönzik az utasokat, hogy inkább autóval menjenek? Ez pedig a megtett utaskilométerben mérve sokkal veszélyesebb, s ezért valójában összességében többen halnak meg közlekedés közben? Közgazdásznak való probléma. Csináljunk modellt, aztán jöhet az empíria!
A jövőben várt és szinte biztosra vett költségvetési kiadáscsökkentés - muszáj lesz, az adósságszint fenntarthatatlan - jótékony hatású lehet a mai hosszú kamatokra. Ennek pedig - egészen addig, amíg a megszorítás ténylegesen el nem kezdődik - keresletélénkítő hatása van. A Meier, Corsetti és Müller cikében leírt jelenséget egy végtelenül egyszerű dinamikus IS-LM modellben jól le lehet írni. Nem akarjátok megpróbálni? Akinek sikerül, azt ELTECONBLOG egy korsó sörrel honorálja. (Édesszájúaknak Martinire váltható.)
Ronald Coase a témáról, videón.
A kis- és középvállalatok támogatása mindenhol a politikai napirend egyik kedvenc gumicsontja, ha van válság, ha nincs. Politikai napirendet mondtunk, mert az ilyen jellegű célzott forrásallokációk és kivételezések szavazatokat hozhatnak ugyan, közgazdasági hasznuk sokkal kétségesebb. Becker sorolja az ismert okokat, hogy miért is van ez így.
"Ebben a cikkben azt mutatjuk be, hogy a nominális kamatfizetések, az adósság lejárati szerkezete, az infláció és a reálgazdasági növekedés hogyan járult hozzá a második világháború utáni államadósság/GDP ráta alakulásához. A következő kérdésekre keressük a választ. Elinflálta-e az Egyesült Államok államadóssága egy részét azzal, hogy negatív reálkamatot fizetett utána? Néha igen, általában nem. Vajon a magas elsődleges (kamatfizetéstől megtisztított) deficitek emelték-e az államadósságrátát? A második világháború alatt számottevően, amúgy nemigen. Mennyiben járult hozzá a GDP növekedése az adósságráta csökkenéséhez? Nagyban. Mennyire számít a különböző évjáratokhoz tartozó hozamok változékonysága az adósságráta szempontjából? Időnként nagyon, a második világháború óta tartó időszakban azonban átlagosan kevéssé."
Mire is jó néhány egyszerű számviteli összefüggés, ha kicsit belemélyedünk? George Hall és Thomas Sargent megtette helyettünk, és ezt találták Amerikára. Nálunk ki is foglalkozik ezzel? A Pénzügyminisztérium? A Költségvetési Tanács? Az Államadósságkezelő Központ? Bárki is, szóljon, ha van valami hasonló!
Azt már régóta tudjuk, hogy a közgazdaságtan szokásos viselkedési feltevései hamisak általánosíthatók. Erre a felismerésre és ennek az a alapos tapasztalati dokumentációjára épül a viselkedési közgazdaságtan, amely igen szép karriert futott be az akadémiai irodalomban. (Itt szokás belinkelni, hogy Vernon Smith és Daniel Kahneman már Nobel-díjat is kapott.)
Nevetséges azzal vádolni az édesvízieket, hogy az ő szabadpiacos befolyásuk vezetett volna a válsághoz. Taylor kimutatása szerint a legutóbbi négy amerikai elnök fő-fő gazdasági tanácsadó testületében egyetlen egy chicagói sem szolgált. Annál többen - legutóbb már 100 % - jöttek a Harvardról és az MIT-ről. A kép azért egy kicsit csalóka. Az édesvízi szellemmel ugyanis eleve kevésbé fér össze a kormányhivatal vállalása. Reagan ideje csak azért lehet kivétel, mert ott kifejezetten az állam lebontásáról volt szó.
Állítja a nagyon chicagói John Cochrane. És persze azt is, hogy a világtörténet nem azért oszlik Lehman-csőd előtti és utáni korszakra, mert bármi rendszerszintű lett volna a Lehmanban, hanem azért, mert ekkor döbbent rá a Citigrouptól a Bank of Americáig az összes többi óriás is arra, hogy az állam bizony nem kíván mindig mentőövként működni. Hanem be lehet dőlni, nem kicsit, nagyon. Hogy a too big to fail hiedelem, ami a megelőző évek kockázatvállalási hajlandóságát óriáséknál igencsak megnövelte - az bizony időnként csak tévképzet marad.
Közhely, hogy a jobb képzettség (a nagyobb humán tőke) emeli a termelékenységet, azaz hosszú távon magasabb GDP-hez vezet. Meg az is, hogy a magyar gyerekek PISA pontjain lenne mit javítani. De ennek az OECD tanulmánynak a szerzői arra is vállalkoztak, hogy számszerűsítsék az összefüggést a PISA pontok és a GDP között.
(A tanulmányra HD oktatásgazdász hívta fel a figyelmünket.)
Szabályozott világban élünk, ritkán gondolunk bele, hogy mennyire is. Szabályozott munkaszerződéseket kötünk, hogy szabályozott körülmények között dolgozhassunk, szabályozottan megtermelt ételeket eszünk, és szabályozott tanterveket tanítunk. A jóléti közgazdaságtan és Arthur Pigou hívei szerint államilag szabályozni akkor kell, ha a piac kudarcot vall: ha egyenlőtlenül oszlanak meg az információk a tranzakciók résztvevői között, ha externális hatásokkal kell számolni, ha nincs a piacon verseny. Azért ilyen átütő jelenség az állami szabályozás, mert a piac bizony gyakorta kudarcos.
Örvendezve olvassuk, hogy egy jólképzett, nyelveket beszélő, már eddig is komoly karriert befutó magyar szakembert, egészségügyminisztériumi államtitkárt, Jakab Zsuzsannát neveztek ki a WHO Európai Központja vezetőjének. A Népszabadság őt bemutató cikke szerint: "Az ELTE-n végzett 1974-ben, öt évre rá újabb diplomát szerzett makroökonómiából".
Felnézünk. Nocsak, hol is tanulhatott makroökonómiát Magyarországon az igazgató asszony a hetvenes évek végén, a bölcsészkar elvégzése után?
"Itt egymilliárd, ott egymilliárd, aztán hamar azon kapjuk magunkat, hogy komoly összegről beszélünk" - talán így fordíthatjuk egy amerikai szenátor szállóigévé vált, akaratlanul is komikusan arrogáns mondását. Ezzel indítja Robert Hahn és Peter Passell nemrég az Economists' Voice-ra felkerült gondolatmenetét, melyben azon elmélkednek, milyen gazdaságpolitikai hatása lesz annak, hogy a legutóbbi idők amerikai stimulusait és deficitjeit már nem milliárd dollárban ("billion"), hanem billióban ("trillion") számolva emlegetik a az amerikai sajtóban.
Háromezerszer tíz a kilencediken avagy háromszor tíz a tizenkettediken, nem ugyanaz?
Nem feltétlenül...
Az elmúlt két évtizedben olyan töretlenül bővült az áruk, a tőke és a munkaerő nemzetközi áramlása (ezt a jelenséget szoktuk globalizációnak nevezni), hogy hajlamosak vagyunk egyfajta fátumként, a technológiai fejlődés biztos velejárójaként gondolni rá. Pedig azt biztosan megtanulhatjuk a globalizáció legutóbbi, a XIX. század végén kezdődő és a világgazdsági válsággal záruló korszakából, hogy az országok nagy, békés integrációja bizony le tud fékeződni.
Görögország lassan mindazt megvalósítja, ami az euróövezet megálmodóinak csak rémálmaiban fordulhatott elő. Ám, ha már bent van az ember, ugye, akkor ez már legalább annyira a közösség baja, mint a renitens országé. És akkor jön a morális kockázat: ha kihúzzák, az a baj, ha nem, akkor meg az.
Közhely: a pénz nem boldogít. Mégis - minden egyéb azonossága mellett - több pénzzel (magasabb GDP-vel) mégiscsak jobban érezzük magunkat. A probléma - mint mindig - az, hogy a minden egyéb sohasem azonos. Különösen a jövő bizonytalansága, a már elért pozíciók volatilitása vesz el boldogságunkból. Ezért van az, hogy a magas de bizonytalan jómód kevésbé kívánatos lehet, mint a mérsékelt, de biztos.
Olyan nagyon nem vagyunk meglepve, mintha nagyanyáink megállás nélkül ezt fújták volna. Csak nem akaródzott elhinni. Talán most, a kemény ökonometriai mérések fényében....
A tisztázatlan tulajdonosi jogok - mint tudjuk - piaci kudarchoz, az erőforrások nem hatékony elosztásához vezetnek. Itt azonban nem akármiről, a gyermekek felett gyakorolt tulajdonosi jogokról van szó. Idézett tanulmányunk szerzői az együttélő nemzedékek modelljére támaszkodva azt állítják, hogy az alacsony gyermekvállalási hajlandóság ennek a tulajdonjogi tisztázatlanságnak a következménye. Ezért ha például a szülők igényt formálhatnának születendő gyermekeik leendő jövedelmének egy részére, ez érdemben emelné a születésszámot.
Noha a piaci kudarc korrigálása érdekében szerzőink jelentős állami támogatásokat javasolnak a gyermekvállalási hajlandóság növelésére, nem nagyon valószínű, hogy a nemzet kihalása felett aggódók elfogadnák őket szövetségesnek.
Már gratuláltunk Kondor Péternek Smith Breeden-díjához. Most a Duna TV készített vele interjút.
A GDP 90 százaléka fölötti sávban legalábbis biztosan. És ez így van tekintet nélkül politikai rendszerre, árfolyamrezsimre vagy történelmi sajátosságokra. Ha eddig ezt nem tudtuk volna, most neves szerzők bizonyítják.
"Az ósdi marxista dumák uralják az egyetemeket - a közgazdasági tanszékeket is. A legtöbb egyetemen a közgazdaságtant bölcseletként tanítják, amelyben pont olyan fontosak a vélemények, mint a tények. A keynesista, etatista gondolkodás áthatja a közgazdasági tanterveket, a piacpárti tanerők pusztán üldözött kisebbség."
Azt hittük, ez csak nálunk van így. Hát nem.
Ez nem ugyanaz a kontextus mint a legutóbbi, a brazil. Itt nem a természeti erőforrásokkal való ellátottság és a gazdasági fejlettség közt gyakran észlelhető negatív korrelációról, hanem az erőforrságazdagság és a demokrácia hiánya közti ugyancsak gyakran előforduló viszonyról esik szó. Vagyis, hogy minél több az olaj, gáz, ilyesmi, annál inkább autoriter a kormányzati rendszer. A szerző nem is közgazdász, hanem politológus, formális modellt nem is tartalmaz az írás. Ettől még érdekes, különös tekintettel arra, hogy szerinte Oroszországra nem érvényes a fenti összefüggés. Persze főleg akkor, ha a Perzsa-öböl országaihoz mérjük.
