nem a pék jóindulatától

A két eset csak felszíni elemekben különbözik, a lényegiekben nem. Egyszerre van hatalmas államadósság, ami nem inflálható el (ott azért mert devizában, itt azért mert euróban van), és tornyosuló folyó költségvetési deficit, ami megkérdőjelezi az adósságszolgálat fenntarthatóságát. Lehet próbálkozni eredetibbnél eredetibb és újszerűbbnél újszerűbb megoldásokkal, de ezek csak papíron működnek. A végén csak ki kell vágni a nehéz pénzt a kimentéshez. Persze azzal a feltétellel, hogy cserébe "rendberakják a szénát". Augusto de la Torre, Eduardo Levy-Yeyati és Sergio Schmukler segítenek levonni a történelmi tanulságokat.

Az elmúlt években szinte mindenkinek (tudósoknak, politikai véleményvezéreknek és lobbistáknak is) volt egy-két szava a globális egyensúlytalansáok kiépüléséről, veszélyeiről és kiegyenlítődésük mikéntjéről. Az egyensúlytalanságok (elvben legalábbis) megszűnhetnek például akkor, ha a hiányt halmozó ország valutája leértékelődik a többletet termelő országéhoz képest - ezért noszogatják az amerikaiak Kínát, hogy értékeljen már fel. A kérdés csak az, hogy vajon a relatív árak megváltozása tényleg átrendezi-e a fogyasztást, vagyis vajon több importot fogyasztunk-e, ha erősebb a hazai valuta.

Van-e hasonlóság az 1907-es bankpánik és a 2008-as hitelpiaci turbulenciák között? Lehet, hogy több is, mint elsőre gondolnánk. A jelzálogalapú hitelek és a belőlük gyártott értékpapírok egy részének bedőlése önmagában nem magyarázza meg, hogy miért zuhant szinte minden kötvény ára már 2007 augusztusától kezdve. A hagyományos bankok és az intézményi befektetők közötti bizalmi válság, valamint az ezt követő „bankpánik” a bankközi repopiacon azonban erre a jelenségre is magyarázatot adhat. Kiskáté a pénzügyi válságról, egy kicsit más megközelítésben, Gary Gortontól, a Yale professzorától. (MV, köszi szépen.)

Ismerős? Nem, nem rólunk van szó. Japánról. Több mint harminc éven át a világ legdinamikusabb gazdasága volt. A nyolcvanas évek derekán az átlag amerikai polgár zavart félelemmel szemlélte a japán tőke terjeszkedését, autógyárak, bankok, kereskedelmi központok japán tulajdonba kerülését. Ez a félelem már a múlté, Japán továbbra is a világ egyik leggazdagabb országa, de a dinamika, a terjeszkedés rég megtört, az elmúlt két évtized növekedése szánalmas vergődés nemcsak a korábbi előretöréshez, de a világ többi részének teljesítményéhez képest is.

Mondhatnátok: szeretnénk mi évi 40.000 dolláros egy főre eső GDP-vel válságban lenni, de nem volna igazatok. Japán gazdasági jövője még sokkal sötétebb, mint a közelmúltja. Kenneth Rogoff részletezi, miért.

Nem először fordul elő a világ gazdaságtörténetében, hogy a big business, különösen a nagybankok és finanszírozó intézmények a fejünkre (demokráciánk fejére) nőnek. Történelmi párhuzamok Simon Johnsontól (MIT)

A gazdaság ciklikus ingadozásainak egyik régi ökölszabálya Okun törvénye. Azt állítja, hogy ha a GDP 2%-kal csökken a potenciális szintjéhez képest, akkor a munkanélküliség 1%-kal nő. Továbbá azt is, hogy ez az összefüggés lineáris, vagyis minden 2%-os visszaesés plusz 1%-ot lök a munkanélküliségen. Ám a mostani válságban a "törvénynél" sokkal nagyobb mértékben nőtt a munkanélküliség az Egyesült Államokban. Már Okun törvénye sem működik? Vagy csak attól függ, hogy a kiadásokkal vagy a jövedelmekkel mérjük a GDP-t? E kettő - mint tudjuk, ugye? - elvileg azonos, ám a mérési hibák miatt praktikusan mindig eltér valamelyest. A mai válság egyik specalitása az, hogy a különbség a két mérési módszer eredménye között most nagyobb. A Freakonomics megvizsgálja.

Ha már a sajnálatos szeizmológiai események miatt a középpontba került, a közgazdászok sem tudták persze megállni, hogy ne elmélkedjenek - ideológiai elfogultságaik szerint - arról, hogy hogyan is van ez a Chile-dolog. Volt-e neoliberális ámokfutás véreskezű chicagóiakkal? Csakugyan a szabadpiaci erők kirakatországa egy meglehetősen bezárkózó és intervencionalista régióban?

És mindig szeretik maguknál tudni a szürkeállományt. Christina Romer (Obama elnök tanácsadó testületének vezetője) és Greg Mankiw (aki Bush elnök alatt töltötte be ezt a szerepet) polémiájában, hogy ti. melyik elnök melyik tanácsadó testületében voltak a legtöbben a legokosabbak, az Economist tesz igazságot. De legalábbis beszáll.

És egy találós kérdés: mikor lesz a magyar kormányfő gazdaságpolitikai kabinetjében bárki is, aki valaha is publikált valamilyen tudományszerűt és/vagy jegyzett helyen tanulta a mesterséget? Vajon megérjük?

A globalizációt általában az áruk és szolgáltatások szabad áramlásaként definiáljuk. De legalább ennyire fontos lehet a gondolatok (na jó, közgazdászabbul: a technológia) szabad áramlása. Különösen akkor, ha a szegénység eltüntetésének, a hátramarodottak, fejletlenek felzárkóztatásának problémáját tekintjük - érvel Paul Romer, röviden és olvasmányosan.

Görögország jelenlegi fiskális válságával kapcsolatban sokan utalnak az euróövezet egészére leselkedő veszélyekre, egyesek a valutaunió végét is vizionálják. Nos, az ilyesmiről van történelmi tapasztalat. Mégpedig hozzánk egészen közeli. Az Osztrák-Magyar Monarchia a kiegyezéstől az első világháború végéig valutaöveezet (is) volt. A Marginal Revolution blog érdekes történelmi adalékokkal szolgál arról, is, hogy mi tartotta ezt a valutauniót egyben, amíg élt, s arról is, hogyan bomlott fel. Érdemes követni a hivatkozott linkeket!

A Phillips-görbét egy ország idősoros adataiból szoktuk volt számítani. Nem biztos, hogy keresztmetszeti adatokra, vagyis több ország egyidejű inflációs és munkanélküliségi adataira is ugyanazt a teóriát akarnánk mögéje állítani. A Financial Times mindenesetre rajzolt egy ilyet az EU országok adataira alapozva. És, hát... igen, Magyarország a kakukktojás, szokatlanul nagy munkanélküliséggel és a többieknél jóval nagyobb inflációval. Tényleg stagflációs veszély van?

Mindenesetre az eredeti érvelésben az inflációs várakozások elszaladásával szoktuk az ilyesmit indokolni. Most már csak azt kell megmagyarázni, miért magasabb az inflációs várakozás Magyarországon, mint másutt? 

A volatilis fogyasztói árindex? Vagy az ún. maginfláció, amiből kiszűrjük a túlzottan változékony és kevéssé befolyásolható tételek árváltozását (feldolgozatlan élelmiszerek, energia)? De vajon hol álljunk meg a szűréssel? Végül is mindig található olyan résztétel, amellyel elégedettek lehetünk, nem? Meglepően őszinte módszertani dilemmák egy távoli jegybankból.

A jövedelmek megoszlása és az erre vonatkozó normatív álláspontok ütközése a közbeszéd egyik kedvenc témája. Nemcsak nálunk, mindenhol. Van-e erről - a tények regisztrálásán túl - mondanivalója a közgazdaságtannak? Sokan vélik úgy, hogy a közgazdaságtan módszertana az allokációk hatékonyságát képes megragadni, az elosztás igazságosságának megítélésére azonban alkalmatlan, foglalkozzék azzal a politikai filozófia.

Adórendszer azonban mindenhol van, és nem létezik olyan adórendszer, amelyik ne csoportosítana át jövedelmeket a társadalom tagjai között. Sőt, az adózás elveinek kimunkálói rendszerint ezt a funkciót a rendszer egyik legfontosabb elemének tekintik. Jó volna tehát, ha eszközeinkkel nemcsak azt tudnánk megbecsülni, hogy a legkülönbözőbb adótípusok az árak torzításán keresztül mekkora hatékonysági veszteséget okoznak valamilyen ideális állapothoz képest, hanem a jövedelmek újraosztásának normatív céljáról is tudnánk valami hasznosat mondani.

Most megint a világgazdasági válságért. A Real-World Economics Review Blog körkérdésben interjúvolta olvasóit arról, kit tartanak a leginkább felelősnek a világ pénzügyi rendszerének legutóbbi összeomlásáért. A szavazás eredménye 1. Greenspan, 2. Friedman, 3. Summers, de mások is futottak még. Vicces emberek olvashatják ezt a blogot. Vajon a megelőző harminc év gazdasági növekedéséért is találnának megszemélyesíthető felelőst?

Hozzájárul-e a pénzügyi szektor, a pénzügyi, finanszírozási innovációk elképesztő fejlődése a gazdasági növekedéshez? Mindig akadtak olyanok, akik szerint a pénzügyi innovációk gerjesztette fejlődés a pénzügyi szektorban jó esetben értelmetlen szerencsejáték, rosszabb esetben a gazdaság többi részét is destabilizáló káros jelenség, esetleg a normális gazdasági tevékenységet végzőket kizsákmányoló rákos daganat. A mostani válság okozta turbulenciák sokakat tereltek a szkeptikusok táborába. Az Economist felkért hozzászólói érvelnek az egyes állaspontok mellett és ellen. Nem lepődünk meg azon, hogy Joe Stiglitz a szkeptikusok oldalát erősíti. Az olvasók is nyilváníthatnak véleményt, lehet szavazni!

Macskákat tart és jógázik, gyerekkora óta rajong a sci-fiért, nyaralásként biciklizik, és könnyebben feloldódik, ha ezer embernek ad elő, mintha kötetlenül kell beszélgetnie. Hillary Clintonban jobban bízott, mint Barack Obamában, és roppant kellemetlenül rosszkor jött neki a Nobel-díj. Portré, na kiről?  

Az ELTECON idei szemeszternyitó szakmai előadását Kézdi Gábor tartotta "A társak hatása és a visszatükrözési probléma" címmel. Azoknak, akik nem tudtak eljönni, az előadás anyaga letölthető innen.

Görögország fiskális fegyelmezetlenségének a közös pénzügyi rendszer egészére árnyékot vető káros hatásai sokakat indítottak ötletelésre atekintetben, hogy milyen intézményi megoldások jöhetnek szóba a hasonló helyzetek elkerülsére. Mégcsak az sem igaz, hogy a helyzet derült égből villámcsapásként keletkezett, hiszen korábban sokan figyeleztettek már arra, hogy a közös pénzügyi rendszernek nincs hathatós eljárása arra az esetre, ha valamely tagország súlyosan vét a fiskális prudencia ellen, és - ami talán még súlyosabb - semmiféle intézményes megoldása nincs a szuverén csőd rendezett formában való levezénylésére.

Az Economist a tárgyban kerekasztal-beszélgetésre invitálta a téma szakértőit. Felkért hozzászólói eredeti ötlettel álltak elő: az IMF (Nemzetközi Valutaalap) mintájára létre kellene hozni az EMF-et (Európai Valutaalap?), amely a csődbejutott szuverént átmeneti hitelekkel húzná ki a bajból, de mindezt olyan gazdaságpolitikai program végrehajtásától tenné függővé, amely a stabilizáció idejére korlátozná az állam költségvetés szuverenitását. Csakúgy, ahogy az az IMF finanszírozta stabilizációs programok esetében történik.

A kerekasztal résztvevőinek valahogy mégsem tetszik az ötlet.

A külföldi tőke beáramlása áldás lehet a forrásszegény feltörekvő országoknak, hiszen ez finanszírozza a növekedéshez áhított beruházásokat. Ám, ami békében áldás, máskor - válságban - nem az. A források befelé áramlása hirtelen megfordulhat, összeomlasztva az árfolyamot, tönkretéve a belföldi hitelpiacot. Éppen úgy, ahogy mi magunk megtapasztaltuk az elmúlt évben. A jelenség azonban egyáltalán nem új. Bár kisebb mértékben, de számtalanszor előfordult már az elmúlt évtizedekben. Marek Belka összefoglalja a múltban ajánlott recepteket az ilyen helyzetek elkerülésére. Habár most úgy hangzuk, mint eső után köpönyeg, ne legyintsünk. Lesz még Budán kutyavásár!

...gondolják sokan, akik megpróbálnak belegondolni e nehezen megfogható, a körülöttünk levő világot meghatározó, furcsa jelenségbe. Aki itt megáll, és nem tanul pénzelméletet, az valahogy úgy képzelheti ebből a közös álomból való felébredést, mint ahogy azt a the Onion cikke leírja. Azért a végén kiderül, a szerző tanult.

De most egészen másféle tanulságokról van szó. Gorodnichenko, Tesar és Mendoza az 1991-93 között Finnországot sújtó gazdasági visszaesést elemzik egy olyan dinamikus modell segítségével, amelyben a bérmerevségeknek jelentős szerepe van.  A gazdaságot megrázó sokk a Szovjetunióval bonyolított, speciális egyezményekkel védett külkereskedelem össeomlása volt. A válság előtt a finn ipar jelentős mértékben specializálódott a szovjet piacokra, kvázi barter rendszerben fizetve a döntően onnan beszerzett kőolajért. A Szovjetunió összeomlása megszüntette a védett piacot és a finn termékekért cserébe olcsón kapott olajforrások is kiapadtak. E kettős sokk a finn ipar radikális átrendeződését kívánta meg, ez pedig - a bérmerevségekkel súlyosbítva - elhúzódó és mély válságot okozott.

Az elmúlt év gazdasági szempontból különösen rossz volt. Olyannyira, hogy azt a máskor is gyakran hallható búsmagyarkodást – miszerint mindig mi szívjuk a legnagyobbat – ezúttal mintha az objektív statisztikai adatok is megerősítenék. Bolond az, aki magában keresi a hibát, kudarc idején máris felelősért kiáltunk. Felelős persze a világválság maga, de annak forrása messze van, legalább legyen helyi bűnbak, aki rosszul kezelte, és így súlyosbította szenvedéseinket. A választási kampány különösen kedvező időszak az ilyen vádak megfogalmazására, bűnbakok iránt a szokásosnál is nagyobb a kereslet.

Relációanalízis megvan még? Lássuk. Európa három legjobb focibajnoksága a spanyol, az angol és az olasz, mert ezekben az országokban a legalacsonyabb a játékosfizetések marginális adókulcsa. Nos? 

Egy évvel ezelőtt fogadták el minden idők legnagyobb amerikai gazdaságélénkítő költségvetési csomagját. Ahogy az már csak lenni szokott, az akció eredményességéről élesen megoszlanak a vélemények. Van, aki dicsőíti, és van, aki élesen kritizálja. Greg Mankiw blogján találtuk.

Egy kevésbé sikeres példa: Izland. Az országot sújtó gazdasági válságban az éves helyi GDP hétszeresét kitevő vagyon olvadt el. Ennek nagyobb részét (a GDP ötszörösére tehető értéket) a kölföldiek bánják, a többi a helyieknek fáj. A teljes kár ennél még sokkal nagyobb is lehet. Tanulságok 11 pontban.

AZ IMF legutóbbi, a magasabb inflációval szemben megengedőbb álláspontjának közzététele óta hirtelen kiderült, hogy a mértékadó közgazdászok közül már majdnem mindenki, s meglehetősen jó ideje ugyanebben a hangnemben beszél a túlzott szigorúság káros következményeiről. Ám, ha az igaz is, hogy az infláció csak a központi bankárok számára mumus, a közgazdászok nagyobb része számára egyszerűen a potenciálisan befolyásolható makrováltozók egyike, a teljes egyetértés csak látszólagos. Összhang csak a konklúzióban van - "túl" alacsony infláció veszélyes - a miértben nincsen. Az sem annyira nyilvánvaló, hogy a mostani válsághoz hasonló méretű sokkok deflációs következményeinek kivédésére miért kellene mondjuk a 2%-ról 3%-osra növelt inflációs cél költségeit elviselni. Ilyen méretű sokkok ugyanis legfeljebb 80-100 évenként következnek be. Az Economist dupláz a makrovitában.

Megjelent az OECD háromévenkénti országjelentése Magyarországról. Akinek nincs hozzáférése a teljes szöveghez,  az ingyenesen letölthető összefoglalóból az is áttekintheti, mik is a párizsi szakértők szerint a legfontosabb gazdaságpolitikai teendők nálunk. Nem lepődünk meg például, hogy a tanulmány kiemelt jelentőséget tulajdonít az oktatási rendszer reformjának.

Kedvenc, szomorú grafikonunk azonban a közszolgáltatások hatékonyságát együttesen mérő index és az előállításukra fordított összeg (a GDP százalékában) koordinátarendszerében helyezi el a tagországokat:

Ha nem lenne világos: a fekete vonal a fölfele-balra található hatékony határt kijelölő országokat köti össze. Magyarország, hm, nincs köztük.

Egészen természetesnek vettük, hogy az euró árfolyamának legutóbbi megbillenését az övezet egyes országainak (Görögország, Portugália és talán Spanyolország) fiskális feszültségei okozták. De hogy is van ez? Az Egyesült Államok ugyanúgy államok monetáris uniója, mint az euróövezet. Miért van az mégis, hogy ha Kalifornia állam csődközelbe kerül, az nem látszik meg a dollár árfolyamán? Végülis Kalifornia egymaga nagyobb gazdaság, mint Görögország és Spanyolország együtt. David Andolfatto elmagyarázza.

Az IMF újraértékeli a követendő gazdaságpolitika alapvonásait a világgazdasági válság tükrében. Nagy durranásra azért ne tessék számítani, a mértékekben és a hangsúlyokban javasolnak változtatást. Például azt, hogy az inflációs rátával kapcsolatos célértékek túlságosan alacsonyra kerülhettek az elmúlt évtizedekben követett rutin szerint, ha a jegybankok ebben valamivel megengedőbbek lesznek, az jobban védhet a legutóbb elszenvedetthez hasonló nagyméretű sokkok deflációs veszélyeivel szemben. Vagy, hogy több figyelmet kellene fordítani a pénzügyi szektor felügyeletére és a pénzügyi vállalatok szabályozásában ciklusfüggő kritériumokat kellene alkalmazni. A makroökonómiai rendszer általános viselkedésével kapcsolatos alapvető képet, szemléletet azonban az IMF nem látja célszerűnek megváltoztatni, ami történt, az a létező modelleknek cseppet sem mond ellent.

A rövid és nagyon tömör összefoglaló legtekintélyesbb szerzője, Olivier Blanchard újságírói kérdésekre is válaszolt az IMF várható új vonalával kapcsolatban.

A magyar közoktatás egyik legneuralgikusabb kérdése, hogy a legkülönbözőbb hátterű és képességű (a kettő nehezen szétválasztható) diákokat helyes-e képességeik szerint felvételikkel szétválogatva "jó" és "rossz" osztályokban és iskolákban tanítani, vagy jobb, ha minden osztályba nagyjából egyformán jut a legkülönbözőbb hátterű és képességű diákokból.

A dolog rendkívül összetett; morális, elosztási, pedagógiai, politikai és a politikai közösség alapvető kohéziójával kapcsolatos kérdések sorát veti fel, amelyekbe nem mernénk itt belemenni. A pénteken nálunk előadó, különben a CEU-n tanító jeles ökonométer Kézdi Gábor ennek a problémahalmaznak egy fontos eleméről, az (osztály)társak hatásáról fog nekünk beszélni.

Az előadásra való felkészülésként ajánljuk a www.voxeu.org-ra nemrég felkerült összefoglalót arról, az osztálytársak képességei mennyire hatnak a diákok eredményeire és hogy lehet ezt a hatást megkülönböztetni egy sor másik hatástól.