nem a pék jóindulatától

A behavioral economicsszal, és a döntési irracionalitások korrigálására javasolt terelő eszközeikkel (jobb nevek a témában: Thaler, Kőszegi, Rabin) már sokszor foglalkoztunk. (Lásd: Super size me. 2. 3. 4. 5.). Mario J. Rizzo és Douglas Glen Whitman a BRIGHAM YOUNG UNIVERSITY LAW REVIEW-ben hosszú cikkben bírálja és utasítja el az általuk csak új paternalizmusnak nevezett megközelítést. Ebben az írásban a probléma már Hayek által is elemzett oldalát használják az új paternalizmus ellen: ahhoz, hogy a terelő szabályok növeljék a jólétet, implicite vagy explicite fel kell tételeznünk, hogy a paternalista szabályozó több és joobb információval rendelkezik a döntéshozóról (preferenciáiról és a döntés konkrét körülményeiről), mint a döntéshozó maga. Erre pedig nincs igazán alapunk.

Figyelem! A papír igen érdekes, de meglehetősen hosszú. Az első 18-20 oldalnál kevesebbet olvasni belőle viszont nem érdemes, mert kevesebből nem derül ki az érvelés lényege. Ha valakinek nincs ennyi ideje, a cikk helyett inkább olvassa a szerzők Rizzo és Whitman) blogbejegyzéseit.

Most videón, aktualizálva és kissé szájbarágósan, de a tanmese éppoly ütős ma, mint régen.

A szegényebb országoknak nyújtott hivatalos (kormányközi) segélyek legfontosabb sikerkritériuma az, hogy elősegítik-e a segélyt kapó ország gazdasági növekedését, illetve enyhítik-e a kedvezményezettek szegénységét. Ennek a két értékelési kritériumnak a fényében szoktak a fejlődésgazdászok kiábrándító eredményekről beszámolni.

De mi van akkor, ha a segélyeknek nem is ez, vagy jórészt nem ez a céljuk? Akkor a fenti sikerkritérium alapján való értékelésük félreértésen alapul. Néhány hónapja már idéztünk egy vizsgálatot arról, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem állandó (gyakran fejlődő országnak minősülő) tagjai jóval több segélyt kapnak az állandó tagoktól is, de magától az ENSZ-től is mandátumuk két éve alatt, mint egyébként.

Ezt mondja Greg Mankiw a New York Timesban. Soha sem fogjuk tudni pontosan előrejelzni a jövőt, és bármennyire igyekszünk is, soha sem fogjuk tudni tökéletesen szabályozni a pénzügyi rendszert. Vagyis a legjobb, amit tehetünk az, hogy jól felkészülünk a következő válságra.

Az idős tudós még most is optimista. Szó esik aktuális dolgokról (amerikai egészségügyi reform) és általánosabbakról (érdekcsoportok szerepe vagy az amerikaiak kormányzattal kapcsolatos elvárásai), no és persze a pénzügyi válságról.

És ne feledjük, Becker nemcsak a Clark medál és a Nobel-díj kitüntetettje, de a Rajk szakkollégium Neumann-díjának birtokosa is.  

Hazai hagyományaink szerint az egyetemek felső szintű adminisztratív vezetőit (mindenekelőtt a rektort, de gyakran annak helyetteseit is) a professzori kar legtekintélyesebb tagjai közül választják. A végső döntés bizonyára sok tényezőn múlik, de abba a körbe, ahonnan a rektorságra pályázhat, biztosan nem menedzseri erények alapján kerül az ember. Vagyis a rektor inkább tudós, mint gyárigazgató.

A rezidens orvosok vitában állnak az Egészségügyi Minisztériummal. A tárca olyan szabályozást vezetne be, ami a frissen szakvizsgát tett orvosok szabad munkahelyválasztását korlátozná, mindenekelőtt évekre megvonná tőlük azt a lehetőséget, hogy külföldre menjenek dolgozni. Pontosabban menni mehetnek, de akkor vissza kell fizetniük képzésük költségeit, vélhetően több millió forintot.

Sok munkapiacról szóló posztunk vot mostanában, de ezt indokolja is a munkanélküliség problémájának jelentősége, így a válság vége felé. Casey Mulligan írása is az amerikai helyzettel foglalkozik, ám a prezentált és vitatott érvek univerzális jellegűek, számunkra is bírhatnak jelentéssel.

Mulligan blogjában további kommentárokat is fűz a segély hatásának kérdéséhez.

Az elmúlt három recesszió az USA-ban eltért a korábbiaktól. A gazdság élénkülését csak hosszabb idő múlva kísérte a munkahelyek számának bővülése, a recesszióban állásukat vesztők hosszabb ideig maradtak munka nélkül. A rossz hír az, hogy várhatóan most is így lesz.

Valamikor régen nyilvánvaló volt az, hogy a sokat olvasó, otthon sok könyvet tartó szülők gyerekei átlagosan jobban teljesítettek az iskolában. Ám az, hogy ez a könyveknek vagy a szülőknek volt-e inkább köszönhető, az nem is olyan egyszerű. Manapság sokan és okkal aggódnak azon, hogy az internet világából kimaradó gyerek lemarad. De segít-e a számítógép birtoklása önmagában? A Freakonomics érdekes vizsgálatot idéz.

Nem nálunk, az USA-ban. Kinsley szerint van. Krugman szerint ez marhaság. Kinsley válasza Krugmannak, és a többi hozzászólónak.

A Széchenyi István Szakkollégium 2010. évi Szakmai Versenye

Kedves Diáktársunk!

Ha csak egy cikket adhatnánk fel diákjainknak kötelező irodalomként a pénzügyi válságról, ez megtenné. Ezt nem mi mondjuk, hanem Greg Mankiw, mégpedig Alan Greenspannek a Brookings Papers on Economic Activity tavaszi közgyűlésén előadott papírjáról. Dícséretnek nem kevés, olvassuk hát el mi is. Utána meg lássuk mindjárt Mankiw kommentjeit, hiszen mindenben azért nem ért egyet az egykori jegybankelnökkel.

Update: van akinek nem tetszik annyira Greenspan papírja.

A válságért, persze. Két interjú hallható - vagy igény szerint olvasható - az Euro Area Business Cycle Network honlapján a makroelmélet két nagyágyújával, Tom Sargenttel és Jordi Galival, akik számos kérdésben fejtik ki álláspontjukat a pénzügyi szektor szabályozásától az erkölcsi kockázat problémáin át a monetáris politikáig és a válságból levonható tanulságokig. Azt azonban mindketten egyértelműen elutasítják, hogy a közgazdasági elmélet modelljei bármilyen módon is hibáztathatók volnának azért, ami történt. Aki ilyeneket mond, az nem ismeri az irodalmat.

Folyik a vita az USA és Kína közti keleskedelmi mérleg hatalmas egyensúlyhiányáról, ami a két ország világgazdaságban betöltött szerepe, no meg a méretek miatt korántsem csak a közvetlenül érintettek magánügye. Legutóbb Krugmant idéztük, aki az egyik élharcosa azoknak, akik a problémát a jüan felértékelésével kívánják megoldani. Van azonban hasonlóan harcos ellenvélemény is, mégpedig szintén amerikai szakértőtől. Stephen Roach Krugmannal vitatkozva úgy véli, hogy a kínai kereskedelmi többlet leapasztásához nem az árfolyam megváltoztatásán, hanem a kínai fogyasztási kiadások növelésén, a belső kereslet ösztönzésén keresztül vezet az út.

A görög fiskális válság által felszínre hozott problémák kezelésére létrehozandó Európai Valutaalap ötlete újabb példája annak, hogy az integráció kezdettől fogva egymástól nagyon eltérő, egymásnak ellentmondó integrációs elvek mentén halad. Az alapelvek nyílt ütköztetése létében fenyegetné az integrációt magát, ezért a tipikus megoldás mindig valamilyen politikai kompromisszum, ha tetszik, a probléma lényegének szőnyeg alá söprése. Mégis - ahogy Charles Wyplosz szellemes cikkében megálapítja - valamilyen kompromisszum, valamilyen megoldás mindig születik, egyszer s mindenkorra ható általános intézményi megoldás nincs, az integráció mégis működik. S talán így is van ez jól.

Ben szerint a bankfelügyeleti funkciót a legjobban a központi bank láthatja el.

Pontosabban a renminbiről (ez a kínai pénz hivatalos neve, a jüan az egysége) és a kínai devizapolitika egész világot romba döntő jellegéről. Aki tanulmányaiban éppen most tart a fizetési mérleg fogalmánál, különösen nagy haszonnal olvashatja. Jól illusztrálja annak alapazonosságát (folyó fizetési mérleg + tőkemérleg azonosan nulla), de méginkább azt, hogy az azonosságon belül nem szükségszerűen a folyó mérleg mozgatja az eseményeket.

A Brookings Institution interaktív térképet közöl a G20 országok válságot ellensúlyozó fiskális élénkítő csomagjainak legfontosabb adatairól. Elképesztő számok, amióta a világ világ, ennyit egyszerre még sohasem költöttek ilyesmire.

A probléma leginkább a fiatalok körében tűnik súlyosnak. Idézett posztunk szerzője az amerikai helyzetről értekezik, és hevesen vitatkozik az ortodoxiával (a minimálbér súlyosbítja a munkanélküliséget, és punktum). Munkaerőpiaci elemzőK! Nem akartok hozzászólni? Sokunkat érdekelne, hogy van ez a dolog nálunk.

Az utóbbi hetekben kibontakozott eszmecseréhez a magyar jegybank válságban viselt felelősségéréről most Oblath Gábor teszi hozzá saját megfontolásait. Oblath a kérdéses időszakban a Monetáris Tanács tagja volt, így a legtöbbünknél biztosan közelebbről látta azt, amit látni lehetett. Véleménye valamelyest bővebben olvasható a KTI új blogján, időhiányban szenvedőknek rövidebb verzió a Portfolio.hu-n.

Az ELTEcon sorozat előző két darabja után megérkezett a harmadik is: Williamson Makroökonómia c. tankönyve. Bemutatójára várjuk kedves olvasóinkat.

Mármint nem a magyar Nemzeti Alaptantervbe, hanem a texasiba. Aki azt hiszi, a tanterv felett való ismétlődő politikai-ideológiai huzakodás magyar sajátosság, téved. A New York Times cikke részletesen beszámol arról, hogyan csatáznak a politikusok arról, mit kell tudni a texasi tinédzsereknek. A jobboldali többség szerint amellett, hogy arról is hallaniuk kell, hogy McCarthy áldozatainak egy része tényleg szovjet kém volt, és nem szabad, hogy a szociológiai tanulmányaik elhomályosítsák az egyéni felelősség eszméjét, a konzervatív iskolaszék-tagok Adam Smith, Marx Károly és Keynes mellé múlt héten Milton Friedmant és Friedrich August von Hayeket is benyomták a kurrikulumba.

Az egészségügy mindenhol sokba kerül, finanszírozási problémái időnként krízishelyzetbe torkollanak. A költségcsökkentő reformok meg kivívják az érintettek tiltakozását. Pedig tényleg nagyon sok erőforrás megy füstbe, és nemcsak a rossz szervezés, az alacsony hatékonyságú intézmények és hasonlók miatt.

John Sviokla a most Amerikában folyó egészségügy-vitához szólva egy olyan megtakarítási lehetőségre hívja fel a figyelmet, ami az eddigi diskurzusban viszonylag kevés figyelmet kapott. Tény ugyanis, hogy az egészségügyi ellátások összes költségét jelentősen növeli az, hogy a páciensek egyszerűen nem tartják be kezelőorvosaik utasításait. Nem veszik be gyógyszereiket vagy hamarabb abbahagyják a kúrát, mint ahogy azt ajánlják, az előre rögzített időpontokban nem mennek el a rendelésekre, stb., stb. A New England Health Care Institute szerint az ilyen "rendetlenség" költségei többszáz milliárd dollárral, a teljes kiadások kb. 11%-ával emelik a számlát.

A páciensek effajta viselkedése persze nemcsak nemzetgazdasági szinten okoz veszteséget, hanem mindenekelőtt magának a betegnek rossz, hiszen nem gyógyul meg, vagy nem időben gyógyul meg. A magatartási közgazdságtan huzamosabb ideje sikeresen kutatja az emberi viselkedésnek azokat az irracionális vagy afelé hajló vonásait, amelyek az embereket rossz választások irányába csábítják. Sőt, számos olyan ösztökélő (nudge) technikát is kidolgoztak már, amelyekkel az embereket - szabadságuk megsértése nélkül - a hosszabb távon nekik maguknak is hasznosabb magatartás felé lehet terelni. Ezért Sviokla a behavioral economics technikáinak alkalmazását javasolja a fenti problémák enyhítésére, s ezéltal - szerinte - a 11% jelentős része megspórolható volna.

Tökéletes, integrált piacon az áruarbitrázs biztosítaná, hogy ugyanannak a terméknek ugyanaz legyen az ára. Ilyen persze nincsen, ha másért nem is, a nagyobb távolságra szállítás költségei miatt arra számíthatunk, hogy a távolabbi exportpiacokon a cégek drágábban adják ugyanazt. Nos, a vicces az, hogy a távolság és árszint közti erős pozitív korreláció akkor is fennmarad, ha a szálítási költségeket levonjuk.

Görg-Halpern-Muraközy tanulmánya részletes magyar vámstatisztikai adatokon vizsgálja a jelenséget, és azt találja, hogy az összefügés részben a szelekciós hatás miatt áll fenn (más cégek és  más termékeket szállítanak nagyobb távolságra), de igaz marad a cégeken belül is, vagyis alapvetően ugyanazt a terméket, de némi megkülönböztetésssel (jobb minőség stb.) értékesítik a nagyobb távolságra eső exportpiacon magasabb áron.

P.S.:A szerzők egyike-másika jó ismerős, bár mintha kicsit megfiatalodtak volna az utóbbi időben. A fényképekből legalábbis úgy tűnik.

Az emlékezet rövid. Térben és időben is az, hajlamosak vagyunk úgy megélni a körülöttünk zajló eseményeket, mintha azok máshol, máskor, mással még sosem fordultak volna elő.

Az egész világot sújtó nagy pénzügyi válság múltával ki-ki ismeretei, képzettsége, elvárásai és világnézete szerint vonja le a neki tetsző tanulságokat az összeomlás okairól és a követendő utakról. A piacgazdasággal mint olyannal ideologikusan szembenállók kezdettől a túlérett finánckapitalizmus végromlásának jelét látták benne, amit csak az egész rendszer felszámolásával lehet orvosolni. Mások a pénzügyi piacok szabályozását kívánják igazítani ahhoz a technikai fejlődéshez, ami az információk kezelése terén végbenent, s ami éppen ezért az alapvetően az információk kereskedelmével foglalkozó pénzügyi piacokon externáliákhoz, monopóliumokhoz, erkölcsi kockázatokhoz és más piaci kudarcokhoz vezetett.

A bűnözésnek is van közgazdasági elmélete. Nem meglepő módon azt állítja, amit a tan mindig, vagyis hogy a bűnelkövetést racionális mérlegelés előzi meg: bűnözünk, ha az elkövetés várható haszna meghaladja a büntetéssel járó várható kényelmetlenségeket. A modell valószínűleg nem tökéletes leírása a hirtelen felindulásból vagy éppenséggel szerelemféltésből elkövetett, hm, testi sértés esetének, azt gondoljuk azonban, hogy az ún. fehérgalléros vagy gazdasági bűncselekények leírására alkalmas lehet. Például Hagyó Miklós az adócsalás esetére. Az elmélet szerint minél többet nyerhetünk adókötelezettségünk egy részének elhallgatásával (vagy minél kisebb az esetleges büntetés), és minél kisebb eséllyel bukunk le, annál többet fogunk adócsalni.

Tudjuk, hogy a GDP nem mér társadalmi jólétet, de hogy miért, abban korántsem értünk egyet. A legtöbb ilyen ellenvetés mögött társadalomkritikai elemek fedezhetők fel, olyanok, amelyek az anyagi jólét hajhászása és az "igaz" emberi értékek követése közti szembeállítást jelenítik meg. David Henderson kritikája épp ellenkezőleg, a közgazdasági elmélet jólét fogalmának szemszögéből bírálja a GDP fetisizmust. Bevezető Makroökonómia 2. fejezet. Újdonság nincs benne, de szellemes és frappáns.

Most brit példa, Krugmantól.

Életem a pénzügyi közgazdaságtanban. Vagy inkább: A pénzügyi közgazdaságtan az életemben? Eugene Fama összefoglalója a szaktudomány valóban robbanásszerű fejlődéséről az elmúlt évtizedekben, s leginkább saját szerepéről annak előmozdításában. Eddig is tudtuk, hogy a közelmúlt pénzügyi zavarai szemernyit sem ingatták meg meggyőződéseiben, ennek most is bizonyságát adja.