nem a pék jóindulatától

Paul Krugman áttekintése annak a határtelületnek az elmúlt húsz éves fejlődéséről, amelynek létrehozásában úttörő szerepet játszott. Büszke lehet, és nemcsak azért, mert Nobel-díjat kapott érte.

A válság éveiben a FED vagyonmérlege egyrészt óriásivá duzzadt, másrészt a válságkezelés nemkonvencionális módszerei miatt az eszközoldalon a hagyományos államkötvények helyett nagy tömegben halmozott fel mindenféle privát pénzügyi eszközt. A Minneapolisi FED elnöke szerint itt az ideje annak, hogy a vagyonmérleget kipucolják, s a FED a 2007 előtti normális időkhöz térjen vissza. Kocherlakota beszédének első harmada az USA makrokilátásairól szóló előrejelzés, majd hosszabban értekezik a FED vagyonmérlegének rendbetételéről. 

Nehéz úgy újraszabályozni valamit, hogy közben még nem is igazán tisztáztuk, mit is szeretnénk valójában. Persze, az kellene, hogy ne legyen ilyen válság, mint legutóbb, ám a pénzügyi szektor túlságosan bonyolult ahhoz, hogy ilyen egyszerű és általános jelszavakból kiderüljön, milyen is az az új pénzügyi szektor, amivel elégedettebbek lennénk. Talán így foglalható össze az Economist tudósítása az elmúlt napokban lezajlott 19. Hyman Minsky konferenciáról, amelynek fő témája éppen az új pénzügyi architektúra megteremtése volt. Reméljük, rövidesen az elhangzott előadásokat is olvashatjuk.

UPDATE: A közgazdászok elvitatkozgatnak, az érdekcsoportok lobbistái viszont a Kongresszus körül sertepertélnek. Ne feledjük, a végső szabályokat a Törvényhozás alkotja majd meg.

Az ösztönzésről szól.

Miért is lanyhulna, ez nem egy álvita, itt mindkét fél releváns érvekkel bír, ellátva az olvasót a szokásos "egyrészt-másrészt" munícióval. Utoljára az új paternalizmus miatt aggódóknak adtunk teret, de azóta a CATO Intézet honlapján sorra jelennek meg a válaszok és viszontválaszok. Thaler a nudge védelmében, további ellenvetések és ismét viszontválaszok.

Ha valaki eközben már teljesen elfelejtette volna a kiindulópontot, álljon itt egy egészen rövid Nudge-összefoglaló a fő-fő nudgerektől.

A Soros György által alapított új tudományos think tank alakuló ülésének helyszínválasztása - Cambridge, King's College - nem véletlen, egyértelműen Keynesre utal. Soros szándékai szerint az intézmény célja a kozgazdaságtan elméletének megújítása, annak az elméletnek, amelynek iránytévestését - sokak szerint - a legutóbbi válság a napnál fényesebben bizonyította. Ha ott nem is lehettünk, a számos világnagyságot felvonultató konferencia előadásait videón mi is nézhetjük/hallgathatjuk. Így arról is formálhatunk véleményt, tényleg érik-e az új közgazdaságtan.

Egyszerű. Azért, mert irigyek. A kommentek alapján azért ezt Amerikában sem mindenki így gondolja. És nálunk vajon mi van?

Az első- és másodéves közgazdászhallgatóknak meghirdetett verseny rövid, 5-10 oldalas dolgozatokat vár, a felsorolt témákban. A határidő: hétfő, este nyolc UPDATE: ESTE 23:59.

A jüan árfolyamának alakulása világgazdasági jelentőségű kérdés, sokkal fontosabb annál, semmint hogy kizárólag Paul Krugman véleményére hagyatkozhatnánk, és rövid újságcikkek idézésével elintézhetnénk az egész ügyet. Simon J. Evenett szerkesztésében most 28 fejezetből álló tanulmánykötet foglalja össze a Kína és Amerika között folyó árfolyamvita legfontosabb vonatkozásait és a legújabb kutatási eredményeket.

Már a puszta tartalomjegyazék átfutása is fel kell hogy csigázza érdeklődésünket annyira, hogy a hétvégén hosszabb időt szenteljünk a kötet tanulmányozásának.

A meggyőzésről és a normákról. Nagyon szórakoztató!

A pénzügyi szektorról való gondolkodás, a válság tanulságainak levonása a központi bank szerepét sem hagyja érintetlenül. Mivel foglalkozzék, és mivel ne a központi bank? Alan Blinder osztja meg velünk gondolatait arról, hogy szerinte hogyan, mennyiben érdemes újragondolni a központi bank hagyományos feladatköreit, felelősségét és eszközeit.

Ha valaki nem akarja az egész tanulmányt, itt olvasható egy blogposzt, amely kiemeli a legfőbb gondolatokat, s egyben kommentál is.

Görögország - egy időre legalábbis - megmentve. Jöhet Portugália? - kérdezi Peter Boone és Simon Johnson.

Négy nappal később ugyanez a felvetés - kérdőjel nélkül. A görög számok amúgy eléggé döbbenetesek, az utóbbi posztból megtudhatjuk, hogy a görögök a GDP-jük 18 százalékát kitevő kedvezményes kamatozású forráshoz, azaz fejenként négyezer(!) eurónyi kölcsönhöz jutnak egy év alatt. Hm. 

Robert Hahn és Robert Stavins új tanulmánya (és annak a VoxEu.org-on megjelent összefoglalója) a károsanyag-kibocsátási kvóták létrehozásával és kereskedelmével (angolul frappánsabb: cap-and-trade) foglalkozik. Elvileg ez remek mechanizmusa a károsanyagok kibocsátása által okozott externáliák internalizálásának, többek közt azért, mert, az adók kivetésével ellentétben, a politikusok is szeretik. Miért? Mert induláskor kedvükre allokálhatják a kvótákat a kibocsátók között. Ráadásul elméletileg az, kinél hány engedély van kezdetben, nem hat arra, végül kialakul-e a társadalmilag optimális eloszlásuk: a lényeg, hogy világosan definiálva legyenek az új tulajdonjogok, a Coase-tételt követve az új piac mindent elrendez hatékonyan.

Persze, ez csak akkor igaz, ha egy sor feltétel (pl: versenypiac van, nincsenek információs problémák, akik adják-veszik a kvótákat, költséget minimalizálnak) teljesül.

Van mit újraszabályozni a pénzügyi szektorban.

Nem róluk szól a Szex és New York, pedig mintha ők szívnának a legtöbbet a párkapcsolatok nagy amerikai piacán. Bizony, bizony, házasulandó fekete nőnek lenni Amerikában legalábbis kihívás. Az ok viszonylag egyszerű: a potenciális férjjelöltek jelentős része rács mögött van, a 20 és 29 év közötti fekete férfiak közül speciel minden kilencedik.

Figyelem! Az elemi, bevezető makro könyvekről van szó, nem pedig a makro modellezés egész megközelítéséről. A legtöbb híres tankönyvíró - itt leginkább Alan Blinder - egyetért abban, hogy a pénzügyi szektor működésének egyszerű alapjait célszerű bevenni a kezdő tankönyvekbe, hiszen ezek nélkül az egyszerű modellek tényleg alkalmatlanok a jelen válság okainak és lezajlásának illusztrálására. Nem valami egészen új dolograól van szó, csupán olyan alapfogalmakról és jelenségekről - mint például a tőkeáttétel és hasonlók -, amiket a közgazdasági programokon tanulók más - leginkább a finance - kurzusukon amúgy is megtanulnak, csak az alap makromodell ilyen elemeket eddig, az egyszerűség kedvéért, nem tartalmazott.

A FED elnöke négy pontban von párhuzamot a Nagy Válság és a legutóbbi krízis, valamint a gzadaságpolitika akkori és mostani reakciója között. Új elem nem hangzik el, viszont a beszéd az alkalmomhoz illően könnyed és rövid.

A globalizált világgazdaság egyik legnagyobb rejtélye, hogy a szegény országok miért maradnak szegények, ha egyszer minden földi jó szabadon áramolhat beléjük. Meg hogy miért nem hatnak a segélyek, szóval mi is van, hogy lehet, hogy a gazdasági szerencse ennyire nem forgandó. Sokféle magyarázat van, legutóbb a szinte bármit magában foglaló, de legalábbis erősen gumikategória-szerű intézményeket szerettük emlegetni. Az ún. jó intézmények egyik ismérve a pénzügyi rendszer fejlettsége és zökkenőmentes működése, vagyis hogy azok, akiknek forrásra van szükségük, könnyen, gyorsan és egyszerűen hozzájussanak.

A főbb pro és kontra érveket már ismerjük (utóbbiak friss és tömör összefoglalása Glen Whitmantól), a vita folyik. Szkeptikus hozzászólás Scott Sumnertől.

A konkrét vitába Arnold King hoz új szempontot. Miért van az, hogy a nudgerek mindig csak az egyéni döntés irracionalitásáról, a döntéshozó saját valódi érdekeivel ellentétes voltáról értekeznek, amelyeket aztán okos kormányzati szabályozással, állami beavatkozással lehet korrigálni? Arról miért nem, hogy létező kormányok empirikusan megfigyelhető gyakorlata megfelel-e annak az idealisztikus szerepelvárásnak, amelynek betöltésére Gábriel arkangyal is kevés volna? Márpedig a parciális érdekek fogságában vergődő, információhiánnyal terhelt és egyéb tökéletlenségekkel is megvert konkrét kormányok sem szándékaikban, sem képességeikben nem emlékeztetnek Gábriel arkangyalra. És ha a konkrét kormányok konkrét szabályozó tevékenységét tekintjük, akkor miért nem alkalmazzuk a nudge teóriát a kormányzat helyes irányba való ösztökélésére is?

Óh, boldog keynesista békeidők! Egyetlen paraméterként megbecsültük a fogyasztási határhajlandóságot, aztán már számoltuk is, hogy a keresletet érő különböző sokkok milyen multiplikátorral hatnak az outputra, s ha kell, hogyan vezetnek ki minket a válságból. De könnyű is volt akkor tanácsokat adni a fiskális politikának!

Mostanában (értsd: az elmúlt harminc évben) egyre inkább úgy gondoljuk, hogy az endogén változók viszonya függ az őket érő sokkok jellegétől, lefutásától és a rájuk vonatkozó várakozásoktól. Vagyis nincs olyan, hogy a fogyasztási határhajlandóság, sokféle van belőle, nagysága és előjele modellenként és környezetenként változik. Így aztán például - ahogy Tullio Jappelli és Luigi Pistaferri papírjából kiderül - miközben az adóváltozások jelentős hatást gyakorolhatnak a fogyasztásra, a hatások pontos mérete és jellege erősen függeni fog attól, hogy a változásokat előre várják-e vagy sem, növelni vagy csökkenteni szándékoznak-e az adókat, és hogy tartósaknak vagy csak ideigkeneseknek gondolák-e a gazdaság szereplői a változásokat. Mielőtt tehát kirukkolunk legújabb adócsomag-javaslatainkkal, illő tisztáznunk ezeket a különböző várakozásokat és egyéb körülményeket érintő kérdéseket. 

Nem lanyhul a kínai kereskedelmi többlet megoldhatóságáról folyó vita. És természetesen a fő kommentátor is ugyanaz, maga Paul Krugman. Idéztük is már a tudós férfiút, mégpedig nem is egyszer. Most egy régi, a hatvanas évekből ismert tankönyvi ábrával illusztrálja, hogy a jüan felértékelődése önmagában is segítene a problémán. Akivel most vitatkozik, az Joe Stiglitz maga, aki szerint a probléma gyökere nem az árfolyam, hanem az, hogy alacsony a nemzeti megtakarítás az USA-ban.

Lám, lám, noha a két Nobel-díjas az utóbbi időben sokmindenben inkább egyetértett - főleg a keynesista aktivizmus szorgalmazásában -, azért e táboron belül is lehetnek lényegi nézetkülönbségek. 

HR-esek rutinszerűen elutasítják azokat az állásra jelentkezőket, akiket az adott pozícióra túlképzetteknek tartanak. (Boldogtalan lesz és frusztrált, nem fog teljesíteni.) Lehet, hogy rosszul teszik.

Vajon a standard heti öt nap, napi nyolc órás munkarend csak az ipari kapitalizmus elavult intézményeinek és szokásainak a maradványa, vagy a lehetőségeket mérlegelő önkéntes racionális választás eredménye? A nef (the new economics foundation - ők írták csupa kisbetűvel -) szerint az előbbi, s ezért a tradicionális időmérleg radikális átalakítását javasoják. Ennek végeredménye a 21 órás fizetett munkhétre való áttérés. Mindez belefoglalva a fenntartható fejlődés koncepciójába, a növekedés hajszolásának elutasításába és más, az alternatív mozgalmak által gyakran hangoztatott ideákba.  Zöldek, LMP-sek és más kapitalizmus-bírálók fogják szeretni.

Néhány hete már találtunk egy cikket, amely az egykori argentin válság és a mai görög problémák között vont párhuzamot. Peter Boone és Simon Johnson jelen cikke valójában egyáltalán nem a görögöknek ad tanácsokat. Az EU és a világ figyelmét kívánja felhívni arra, hogy az EU Görögországgal kapcsolatos politikájával pontosan azt a hibát készül elkövetni, amit az IMF anno az argentin válság kezelésében. Ahogy az Alap maga is később önkritikusan elismerte, az argentin válság idején a lehető legrosszabbat tette  azzal, hogy az 1990-es évek közepétől 2002-ig folyamatosan pénzügyi támogatást nyújtott az országnak akkor is, amikor a szükséges gazdasági alkalmazkodást és a strukturális reformok végrehajtását a politikai ellenállás meghiúsította.

Szerzőink szerint valami hasonló készül Görögország esetében is. Figyelem, a cikk meglehetősen hosszú, de megéri a fáradságot. Az egyik - ha nem a - legjobb, amit a témában olvashatunk.  

Azok a közgazdászhallgatók, akiket az IT piacok sajátos szerkezete érdekel, most egyéniben vagy csapatban a Nemzeti Hírközlési Hatóság tanulmányi versenyén próbálhatják ki magukat. A részletek, a határidők és a díjak alább.

Egyre több részlet lát napvilágot arról, milyen új szabályozással óhajtja az amerikai törvényhozás elkerülni azt a kudarcot, amit a legutóbbi pénzügyi válságban megtapasztaltunk. És persze záporoznak a javaslatok, értékelő vélemények is. Most Paul Krugman két utóbbi posztját idézzük a témáról. (Lásd: 1. és 2.) Krugman szerint sem a "too big to fail" a probléma, nem azt kéne szabályozni, hogy a bankok mekkorára nőhetnek, hanem azt, hogy mit csinálhatnak.

Legutóbb olyan véleményt idéztünk, amely a nagybankok feldarabolása mellett érvelt. Bill Woolsey szerint a képlet korántsem ilyen egyszerű.

"A ...bankok... a nyereséget saját profitjukként kezelték, a veszteséget pedig a társadalomra hárították." Ezt Vona Gábor, a Jobbik elnöke mondta a Magyar Bankszövetség budapesti épülete előtt tartott csütörtöki sajtótájékoztatóján. Mármost a vicces az, hogy a fenti állítással a modern pénzügy rendszerrel foglalkozók (világhírű tudósok, volt és jelenlegi jegybankelnökök stb.) jelentős része egyetért. A párhuzam persze csak vicces, nem valódi. Vona Gábor a magyar bankokról beszélt, amelyek a jelen válságban valójában nem kaptak érdemi veszteségtérítést az adófizetők pénzéből, szemben a fejlett országok nagybankjaival. Másfelől - amennyire a Jobbik bankokkal kapcsolatos attitűdjét ismerni lehet - e párt szerint a fenti manipuláció a bankok természetéből fakad, a pénzügyi szakértők pedig a legkevésébé sem gondolnak ilyesmit a pénzügyi közvetítőkről úgy általában.

Ám ha a bankok túlságosan nagyra nőnek, akkor a "too big to fail" és az ebből fakadó erkölcsi kockázat miatt képessé válhatnak ilyesmire, ahogy ennek a legutóbbi válságban tanúbizonyságát is adták. Ha egy pénzügyi intézmény olyan naggyá válik, hogy bukása az egész pénzügyi rendszer stabilitását veszélyeztetné, akkor érzéketlenné válhat a túlzott kockázatvállalással szemben, hiszen tudja, hogy a hatóságok mindenképpen kimentik. Így keletkezik a "ha szerencsénk van, a profit a mienk, ha nem, a veszteség az adófizetőé" magatartás. Simon Johnson és James Kwak már régóta szorgalmazzák olyan szabályozás bevezetését az USA-ban, amely a meglévő bankokat feldarabolná, és nem engedné őket egy bizonyos határon túl növekedni. Szerzőink szerint az adminisztráció által szorgalmazott tőkekövetelmény-növelés jó irány, de nem elegendő a rendszerszintű kockázat kezelésére.

Ha meg akarod érteni, hogy mi történt a Nagy Válságban - és persze, hogy azért szeretnéd megérteni, mert a mai válságra vagy kíváncsi - ne Keynes Általános elméletét olvasd, hanem Friedman-Schwartz pénztörténetét. A New Deal idején alkalmazott fiskális kiadások a GDP alig két-hátom százalékára rúgtak, így nem eldönthető, hogy volt-e érdemi szerepük a kilábalásban. Utána, a háború idején a fiskális stimulus tényleg igen nagy volt, ám a kiadási multiplikátor nem lehetett több 0,6-0,7-nél.

Öt könyv és Robert Barro, érdemes olvasni.

Hát persze, hogy a jelen válságban gyógyírként ajánlott keynesista gazdaságstimuláló csomagok indítottak többeket Bastiat tanmeséjének felidézésére. Ezzel együtt nem mindig világos, hogy a téma körül folyó vita értelmezési vagy ideológiai. Will Wilkinson mindenesetre beszállt, mégpedig a vitának egyszerre mind az ideológiai, mind az értelmezési ágába.

Persze nem muszáj Bastiatig visszamennie annak, aki nem hisz az expanzív fiskális költekezés hatékonyságában. Itt egy vélemény Kanadából.