nem a pék jóindulatától

Amikor egy ország valutaunióhoz csatlakozik, vagyis kötelezettséget vállal arra, hogy egy nagyobb gazdasági egység pénzét használja, akkor nemcsak a szeretett nemzeti pénzről mond le. Hanem arról is, hogy önálló monetáris politikát folytathasson, vagyis hogy a gazdaságban keringő pénz mennyiségét, a hitelhez jutás árát vagy a nemzeti valuta árfolyamát szabadon meghatározza. Boldog békeidőkben megvagyunk monetáris eszköztár nélkül is, ami igencsak tud azonban hiányozni olyankor, amikor baj van, recesszió, munkanélküliség, összeomlás.

Sokan vannak, sokfélék. Vannak köztük útépítők, gumicukorgyártók és királynők. Na jó, csak egy királynő. Meg a monacói herceg. 

Tényleg.

Részletek itt.

Ha minden jószág, szolgáltatás, termelési erőforrás – elsősorban persze a kifejtett munka – és vagyontárgy pénzben mért ára egyik pillanatról a másikra megtízszereződne, vagy akár százszorosára emelkedne, akkor ezek egymáshoz viszonyított relatív ára nem változna. Egy órai munkáért cserébe ugyanannyi káposztát adnának, mint eddig, és a havi lakbér is ugyanakkora hányadát tenné ki a nominálisan, vagyis pénzben mérve megemelkedett fizetésünknek. Miután anyagi jólétünket és jövedelemszerzési esélyeinket ezek a relatív árak határozzák meg, azokat az emberi magatartásokat, erőfeszítéseket, amelyek eredményeképpen jövedelmek keletkeznek, egy ilyen képzeletbeli változás nem érintené. Ezért is hívjuk a pénzben mért árszintet nominális árszintnek, utalva arra, hogy ez csak a neve, nem a lényege a dolgoknak. Ahhoz persze, hogy lényegi, azaz reál értelemben tényleg ne történjék semmi, még az is kellene, hogy azoknak a vagyonelemeknek is változatlan maradjon a reálértéke, amelyeknek a mennyisége természetüknél fogva csak pénzegységben mérhető – nem pedig darabban, kilóban, hektárban vagy egyéb természetes mértékegységben. Ám ha a hitelekhez, betétekhez, részvényárakhoz meg persze a forgalomban lévő pénz címleteihez is hozzáírnánk a kívánt nullákat, akkor valóban csak egyetlen dolog változna, a pénz egységének reáljavakban kifejezett értéke csökkenne.

A gazdasági ingadozások reálmodellje (RBC) a fellendüléseket és visszaeséseket kínálati sokkokra, mindenekelőtt a tényező-termelékenység (technológia) ingadozásaira vezeti vissza. A jövőre várt pozitív technológiai sokk ma boomot okoz, aztán ha a javulás mértékével kapcsolatos optimista várakozás utólag túlzónak bizonyul, akkor jön a bust.

A közelmúltban lezajlott amerikai lakáspiaci buborékot a közfelfogás az alacsony kamatokkal, olcsó forrásokkal, no meg a kormányzati szándékokkal, vagyis alapvetően a keresletre ható tényezőkkel magyrázza. Casey Mulligan általában a kínálati sokkok dominanciájában hisz, ezt blogjának címválasztásával - Supply and demand (in that order) - is tudtunkra adja. Nos, lehet-e a lakáspiaci fellendülés és összeomlás oka egy várt technológiai sokk? Kétségkívül szokatlan ötlet, de sokmindent fel tud hozni mellette. Akinek csak kevés ideje van, olvassa a blogbejegyzését.

És persze van ellenvélemény is, igen megfontolandó.

Persze mindez már régen nem csak a görögökről szól. Még van menekülés a teljes káoszból, de az ösvény már elég szűk.

Európa gyengélkedő gazdaságai dollármilliárdokkal tartoznak egymásnak, és még többel az Unió központi országainak. Mi történik, ha egyiküket leminősítik? Ki tudja, hol áll meg? Szép ábra és hozzá némi magyarázat. Egy valami biztos. Ha baj lesz, azt mi is a bőrünkön fogjuk érezni.

Barry Eichengreen még 2007-ben élénken érvelt az eurótól való szabadulás ellen. A Vox most fontosnak tartotta újramelegíteni az érveket. Eichengreen szerint az euróövezetből való kilépés költségei óriásiak volnának: meglóduló infláció és drágább külső finanszírozás mellett ott tornyosulnának a szűken vett gazdasági károknál is fenyegetőbb politikai csapások, leginkább a másodrendű uniós ország és hiteltelen adós örökös stigmája. És akkor még nem is beszéltünk az egyszerűnek látszó, de Eichengreen szerint valójában döntő procedurális költségekről. Arról például, hogy az összes magánjogi szerződést újra kellene kötni, és az egész fizetési rendszert újra kellene tervezni.

Paul Krugman ellenszól, de legalábbis kételkedik. Megoldaná-e a görögök problémáját, ha minden adósságukat elengednék? Aligha. A költségvetés elsődleges hiánya 2009-ben is a GDP 8.5%-a volt (elég mellbevágó, nem?), vagyis nem (csak) az adósságteher okozza a problémát, adósság nélkül is rettenetesen túlköltekeznek. Strukturális problémák vannak (honnan is ismerős ez a szöveg?), súlyos a lemaradásuk a versenyképességben. Ezen csak az egyszeri erőteljes leértékelés (leértékelődés?) segíthet. Krugman szerint a mai Görögország a 2001-es Argentínára hasonlít, lám, azoknak is milyen rosszat tett, hogy bennragadtak egy merev árfolyamrezsimben.

Messze van a végkifejlet, ebben mindkettőjükkel egyetérthetünk.

Talán soha nem fogunk tudni megnyugtató választ találni a Nagy Kérdésekre, például arra, hogy miért szegények a szegények, vagy hogy mennyit számít a segélyezés. Ha tudjuk azonban, hogy hogyan lehet a legkönnyebben elérni, hogy az indiai gyerekek eljussanak az iskolába, vagy hogy az afrikai családok használják a malária elleni védőhálót, akkor elég sokat léphetünk előre. A frissen díjazott Esther Duflo (aki alacsony, fiús, francia, és izgul) minderről élőben és nagyon rokonszenvesen. 

Az érték nem a dolgok tulajdonsága. Az érték szubjektív. Idő, kontextus, perspektíva mind hatnak arra, ahogy az egyén értékeli a dolgokat. Aggregálás, absztrakció haszos eszközök, de ha kizárólag az ilyeneket használó közgazdasági modellekre építünk, könnyen kiöntjük a fürdővízzel együtt a gyereket is. Legalábbis így gondolja a libertariánus Max Borders, aki amúgy nem közgazdász.

Eszmefuttatása érdekes, persze nem kell mindenben egyetérteni vele.

Válság ide, vagy oda, a legtöbben továbbra sem így gondolják, legalábbis továbbra is az Egyesült Államokban szeretnének a legtöbben letelepedni azok közül, akik elvágyódnak otthonról.  És persze továbbra sem tudjuk, hogy jól mérjük-e a jólétet, de mintha tényleg mindenki inkább arra menne, ahol az egy főre jutó GDP értéke magas. Gyanús, nem?

Ross Levine szerint a pénzügyi szektor megfelelő újraszabályozása csak a történtek korrekt diagnózisára épülhet. Márpedig - ahogy NBER műhelytanulmányában kifejti - a pénzügyi válságot nem véletlen balesetek sorozata, hanem a szektort érintő súlyos gazdaságpolitikai és szabályozási hibák okozták.

Görögországot, persze. Ez a libertariánus álláspont. Egy picit megkésve találtuk, de nagyon markáns.

Sokan örülnek, sokan aggódnak, hogy a választásokon győztes Fidesz kényére-kedvére módosíthatja az alkotmányt. Baj-e ez, vagy nagyszerű lehetőség egy rossz rendszer jobbítására? Mit tud mondani erről a politikai gazdaságtan?

Az ember gyarló. Amit ma megtehet, azt jellemzően nem teszi meg. Hanem halasztgat - vagy behaviorista szakzsargonban: prokasztrinál -, megiszik még egy kávét, elolvassa előbb az indexet, csak még egyet telefonál, meg akkor már tulajdonképpen ebédelne is, még mielőtt megtenné, amit ma megtehet. Ismerős?

Ken Rogoff szerint az IMF bankadó javaslata nem csodaszer ugyan, de fair, és jó volna, ha a G-20 országok vezetői következő tanácskozásukon komolyan fontolóra vennék.

Keynesi hangulatú egyszerű modelljeink predikciója szerint a munkanélküliség recesszió idején mindenekelőtt azért növekszik intenzíven, mert a bérek lefelé merevek. Az tényleg viszonylag ritkán fordul elő, hogy a roszz időkben a cégek az elbocsátás helyett inkább bércsökkentést kínáljanak fel dolgozóiknak, s azok ezt el is fogadják - annyira ritkán, hogy az ilyen egyedi eseteket rendszerint fel is kapja a sajtó - ám ez nem az egyetlen útja annak, hogy az átlagos bérszint csökkenjen. Tim Harford járt a dolog után. 

Persze speciális értelemben. Ha nem volna tagja az eurózónának, semmilyen körülmányek között nem tudott volna annyira eladósodni, amennyire végülis megtette, s ami most a csőd szélére sodorta. Nem is csak a szélére. Martin Feldstein professzor szerint így, vagy úgy, de bebukik, és kész.

David Ricardo nem végzett szimulációs vizsgálatokat. Pusztán logikai alapon érvelt amellett, hogy a kereskedelmi korlátozások megszüntetése lehetővé teszi a komparatív előnyök szerinti nemzetközi szakosodást, s ezen keresztül minden érintett ország jólétét növeli. Az ő kora óta a nemzetközi kereskedelem elképesztő mértékben megnövekdett, s az azt torzító protekcionista szabályok - legalábbis a korábbi időszakok mértékével mérve - a legtöbb területen szinte jelentéktelennekké váltak. Egy nagy kivétel van, az agrárium.

Tekintettel arra, hogy a világ szegényeinek zöme olyan fejlődő országokban lakik, ahol az emberek megélhetését elsősorban a mezőgazdaság biztosítja, a világ mezőgazdasági termelésének szakosodását torzító szabályok és rendszerek - olyanok például mint az EU közös agrárpolitikája - felszámolása érdemi hatással járna a szegénységre. Idézett tanulmányunk globális szimulációs vizsgálatának eredménye szrint az agrárkelereskedelem általános liberalizálása mintegy 3 %-kal csökkentené a világ szegényeinek számát, és így a globális jövedelem-egyenlőtlenségeket is.

Szeretünk mítoszokat rombolni. Szeretjük azokat a történeteket, amikor logikusnak látszó, s ezért közhelyszerűen igaznak elfogadott dolgokról valaki bebizonyítja, hogy nem is úgy vannak, nem állják ki a szisztematikus empirikus ellenőrzés próbáját.

A fejlődésgazdaságtan egy régi mítoszát rombolja le ez a randomizált kísérlet. A mítosz maga az volna, hogy a fejlődő országokban azért nem járnak a lányok iskolába (de legalábbis azért vannak jelentősen elmaradva a fiúk iskolázottságától), mert nincsenek megfelelő eszközeik, hogy a menstruációjuk idején kitegyék a lábukat otthonról. Nos, a kísérlet szerint nem erről van, a nehéz és a kevésbé nehéz napokon a lányok szinte hajszálpontosan ugyanannyira (nem) járnak iskolába. Ha valakit a híradásnál mélyebben is érdekel a probléma, az egész papír is letölthető innen.

A társadalomtudósokat régóta foglalkoztatja a vallás és a gazdaság viszonya. A nálunk műveltebb szociológusok bizonyára másokat is beidéznének a sokat hivatkozott és keveset olvasott hősök közül, nekünk csak Max Weber jut eszünkbe, meg hogy a protestáns etika állítólag tőkefelhalmozásra sarkallt, és így elvezetett a kapitalizmus szelleméhez.

Biztonságosabb a talaj a lábunk alatt, ha a közgazdászok vonatkozó munkáit szemlézzük.Barro és McCleary szerint a vallásosabb országok (legalábbis azok, amelyek lakói jobban hisznek mennyben, pokolban és a túlvilági életben) gazdaságai gyorsabban nőnek. La Porta és híres szerzőtársai pedig azt állítják, hogy ha a domináns vallás erősen hierarchikus (például katolikus), az visszafogja az emberek közötti bizalmon alapuló együttműködéseket, ami végső soron hátráltatja a gazdasági növekedést. Mások szerint a vallási rituálék éppenséggel fokozzák a bizalmat és a kooperációt, legalábbis az ortodox zsidók esetében.Megint mások úgy találják, hogy a keresztény vallású országokban inkább alakulnak ki a gazdasági prosperitást elősegítő intézmények. És persze arról is van ám irodalom, hogy Webernek nem volt igaza, legalábbis a protestánsok 19. századi sikerének a kulcsa nem az etikában keresendő, hanem abban, hogy sokkal nagyobb arányban tudtak olvasni. És van nagyívű irodalomösszefoglaló és vallási témájú közgazdászhonlap is sok-sok linkkel.

Jó esélyünk van arra, hogy néhány hónapon belül a hétvégi nagybevásárlást péntekre vagy csütörtökre kelljen áttennünk. Egy ebédidőnyi erre persze nem elegendő, marad majd a késő este.  A családvédő konzervatív ideológiának és a kereskedelmi dolgozók szekszervezetének sajátos érdekkoalíciója már régóta szorgalmazza a vasárnapi vásárlás romboló gyakorlatának felszámolását. Miután frissen választott parlamentünkben viszonylag kevés olyan honatya s honanya lesz, aki az egyén szabad választásának elismerését tartaná a legfőbb értéknek, tán még vita sem lesz az ügyben, csak sitty-sutty törvénymódosítás. Pedig a boltok nyitvatartásának általános szabálya tényleg olyan kérdés, ami mindnyájunkat érint,  sokunknak akár egy népszavazást is megérne.

Ha mégis lesz vita, akkor - ahogy az már lenni szokott - mindkét fél  azt fogja állítani, hogy "hiszen ez minden tisztességes külföldi országban így van". Ne hagyjuk magunkat megvezetni! A Wikipédia kigyűjtötte azon országok gyakorlatát, akikre ilyenkor hivatkozni szoktak. 

Magatartáskutatók kötik az ebet a karóhoz, hogy a házasságban élő emberek tovább élnek, egészségesebbek és boldogabbak, mint házasságon kívül élő embertársaik. Persze ebből csak az egészen naivak vagy az ökonometria tudományában járatlanok ugranak rögtön arra a következtetésre, hogy a házasság intézményének erőltetésével lehet boldoggá tenni az embereket. Az okság ugyanígy lehet fordított, és az is elképzelhető, hogy azok az emberek, akik amúgy hajlamosabbak a boldogságra, ettől teljesen függetlenül a házaság kötelékét is inkább kedvelik.

Boldogság ide vagy oda, a házasságkötések száma tartós tendenciaként csökken, a válások gyakorisága pedig növekszik Magyarorságon is és a fejlett ipari országok (OECD) többségében is. A jelenség okairól és a gyermekek felnevelésével kapcsolatos következményeiről jellegzetes közgazdász-teoretikus szemszögből mond véleményt a két öregúr: Gary Becker és Richard Posner.

Vannak olyan összefüggések, amelyek elsőre igen misztikusnak tűnnek. Vegyük például a kevéssé egzotikus nevű, de annál rejtélyesebb Zipf-törvényt! Azt állítja, hogy a természet- és a társadalomtudományokban vizsgált számos adathalmaz eloszlása az ún. Zipf-eloszláshoz, az exponenciális eloszlás egy speciális esetéhez tart. Nem elég érdekes? Próbáljuk másként.

Esther Duflo kapta idén a John Bates Clark emlékérmet.

A szkeptikus álláspont Bjorn Lomborgtól.

A választások eredményére? Ugyan, dehogy! Pénteken osztják ki a John Bates Clark díjat, amelyet idéntől immáron évente ítélnek oda a legjobb 40 év alatti közgazdásznak. A Wall Street Journal esélylatolgat.
Azt már a tavalyi díjazott kapcsán elmondtuk, hogy a Clark-medál a legjobb Nobel-előrejelző, szóval aki a 2030 körül aktuális stockholmi hangulatra kötne nagyösszegű fogadásokat, szerintünk várjon vele szombatig.

A vaskos Handbook of .... Economics kötetek a szakma egyes ágainak megelőző időszaki fejlődését, legfontosabb irányait és eredményeit tekintik át. Tömörek, kimerítőek és általában nagyon hasznosak. Egyetlen bajuk van: irtózatosan drágák. Az alábbiakban a rövidesen megjelenő kézikönyvsorozat monetáris makroökonómiával, illetve munkagazdaságtannal foglalkozó kötetéből egy-egy fejezetére hívjuk fel a figyelmet, amelyek előzetesben ingyenesen letölthető NBER Műhelytanulmányként megjelentek.

Az elsőben John Taylor szerzőtársával áttekinti a róla elnevezett kamatszabály elmúlt néhány évtizedét, és megerősíti magát abban, hogy jó úton jár. Egyszerű monetáris szabályokról, alkalmazhatóságról, robusztusságról írnak történelmi perspektívából és a mostani válság fényében. A másik nagyívű áttekintés a keresési modellek munkapiaci kutatásokra gyakorolt hatásáról, a modellcsalád relevanciájáról és empirikus érvényéről szól. (Gondoltátok volna, hogy már BA szinten is szerepelnek az itteni fogalmak és modellek? Hol is? Bizony, bizony, a sokszor hivatkozott Williamson féle Makroökonómiában.)

A pénzügyi szektor stabilizálódott, az output biztatóan növekszik az USA-ban. Ám a foglalkoztatottsági/munkanélküliségi adatok továbbra is katasztrofálisak, legalábbis a többi makromutatóhoz képest. Christy Romer szerint még mindig az aggregált kereslet lanyhasága van a háttérben, vagyis a munkanélküliség továbbra is ciklikus, még akkor is, ha szokatlanul sokan léptek át a tartósan munkanélküliek táborába. Mások szerint ez nem ilyen egyszerű. A kormányzati keresletbővítő intézkedések helyénvalóak ugyan, de korai még kizárni a munkanélküliséget súlyosbító struktúrális okokat.

Ennek a GDP tényleges tartalmával és az igazán fontosnak tartott megmérendőkkel kapcsolatos vitának már mi is többször nekiszaladtunk. Most az Economist újabb vitafórumot nyitott a témának, s ebben természetesen visszautalnak a korábban általunk is idézettekre. Ne tessék reménykedni abban, hogy a vita hamarosan nyugvópontra jut! A figyelmesebb olvasónak feltűnhet, hogy az igazi nézetkülönbségek a GDP jelentésénél sokkal mélyebben húzódnak. Ott, hogy mivel is kell elsősorban foglalkoznia a közgazdaságtannak. Az emberek boldogságával, vagy pedig olyan megfigyelhető jelenségek leírásával és oksági magyarázatával, amelyeknek tulajdoníthatunk ugyan normatív értéktartalmat, de enélkül is elemezhetőek. Ismét lehet szavazni, bár abban lehetnek kétségeink, hogy tudományos kérdéseket szavazással a legcélszerűbb-e eldönteni.