nem a pék jóindulatától

A makromodellek szokásos feltevése szerint a fogyasztási pályánk nem követi jövedelmünk rendkívüli ingadozásait, hanem a fogyasztást simítani szeretjük. Persze mindig vannak kivételek.

Aki azt hiszi, a járadékvadászat, a kormányzat foglyul ejtése csak absztrakció, Olson és Stigler által félévszázados, poros példákkal és elavult ökonometriával alátámasztott, irreleváns vizsgatétel, annak ajánljuk a Corvinus Egyetem Korrupciókutató-központjának a magyar villamosenergia-szektor szabályzásáról készült, frissen nyilvánosságra hozott tanulmányát.
A nemrég egy előadás erejéig nálunk, a tanszéken vendégeskedő Tóth István János által szerkesztett, dokumentumelemzésen és interjúkon alapuló, tehát inkább gazdaságszociológiai, mint közgazdaságtani eszközökkel operáló remek tanulmányból csak egy, mottóként is használt, az egyik anonim interúból vett idézet, kedvcsinálóul:
„…a törvény-előkészítés folyamata annyit tesz, hogy a törvényt a piaci szereplők megírják.”
Lehet, hogy érdemes azokra hallgatni, akik a piaci kudarcok láttán az állami beavatkozás után kiáltóknak unos-untalan az ilyesfajta kormányzati kudarcok meglétét idézik emlékezetükbe?

Mielőtt túlságosan beleszeretnénk az ötletbe, esetleg rózsaszínű illúziókat táplálnánk a témában, érdemes megnázni mások hogy jártak vele. Az erőforrások gazdasági racionalitást (hatékonyságot) ignoráló terelése több munkahelyet szüntet meg máshol, mint amennyi zöldet teremt. Szóval: csak óvatosan!

A piacok hatékonyságáról, kapitalizmusról, regulációról beszél. Greg Mankiw blogján találtuk.

Angela Merkel a múlt héten betiltotta bizonyos eszközök short eladását, másokra CDS-ek kibocsátását. Szerzőnket (aki amúgy professzor a Princeton egyetemen) az amerikai újságok emiatti felhörrenése indította morfondírozásra arról, hogy kinek is vn joga esetleg alapja kioktatni a másikat. Ha ebben a kérdésben nem is tudunk határozott véleményt alkotni, az írás a pénzügyi piacokon teljesen járatlanok számára is egyszerűen elmagyarázza e vicces pénzügyi eszközök lényegét és természetét.

Az állam elveszi a pénzünket, háborúban véradót szed, parancsol ügyésznek és rendőrnek, iskoláiba kényszeríti gyermekeinket, börtöneibe, aki ellenáll neki, élet és halál legitim ura. Hobbes-tól tudjuk, a szörnyű óriás tengeri szörny ő, Leviáthán, a bestia, akinek „(…) puszta látása is halálra ijeszt” (Jób 41:9). Baj-e, ha nagyra nő, és ha baj, lehet-e adócsökkentéssel fogyókúrára fogni?

Bizony, bizony, a minneapolisi Fed-elnök is megerősíti, amit blogunk makrovitájából mi is leszűrtünk: nincs igazi sósvízi-édesvízi megosztottság a modern makroökonómiában. (Csak mi érezzük úgy, hogy azok, akiket kapásból édesvízinek sorolnánk be, tagadják, hogy értelmes a kategória, az meg, akit simán lesósvíziznénk, szeret tetszelegni benne?) Minneapolisból mindenesetre úgy látszik, hogy az igazi konfliktus nem a piacpártiak és az állami beavatkozást sürgetők (vagy ha tetszik: a hayekisták és a keynesiták) között van, ezeket a bombasztikus törésvonalakat hagyjuk meg a laikus publicistáknak és a, hm, közéleti blogoknak. Vagy a rappereknek.

Megint konfliktus van a rövid távú én meg a hosszú távú én között. Segíthet-e a nudge az önnevelésben a bérszerződések alakításával?

Az óriási bankokról szól a történet, természetesen. A pénzügyi válságot elemző írásokban sokat bántották már őket, mi is idéztünk belőlük. Eheti szerzőink azonban pont az ellenkezőjét állítják: a helyi érdekeltségű kis szereplőkből álló bankrendszer korántsem feltétlenül biztonságosabb. A nagy, multinacionális szereplők ugyanis pont arra képesek, amire a kicsi helyiek nem: szabad források mobilizálására és a vállalaton belüli átcsoportosítására (vagy ha tetszik, vállalaton belüli tőkepiacok megnyitására) olyankor, amikor a források úgy általában nem nagyon akarnak mozogni. Pontosan azért, mert a vállalaton belül könnyebben leküzdhetők az információs problémák, amelyek nagyon is élesek lehetnek a bizalom általános megcsappanásakor. Különösen igaz mindez a mi régiónkra, ahol az ún. "anyabanki elkötelezettség" tompította a külső finanszírozás elapadásából eredő gondokat. Ha ez igaz, akkor ebból az is következik, hogy a szabályozás harmonizálásával és a felügyelet koordinálásával érdemes szabaddá tenni az utat az ilyesféle belső tőkepiacok előtt. 

Abban ugyan nem vagyunk biztosak, hogy az itt felsorolt okok izolálhatóak-e egymástól, vagy együttesen hatnak, egyesek akár páronként ki is zárhatják egymást. De abban igen, hogy aki itt sem találja meg a bűnbakot, annak valami nagyon újat kell mondania. Táblázatosított bűnbakgyűjtemény irodalmi hivatkozásokkal.

Rossz, rossz, rossz ez mindenkinek. Az Economist csokorba gyűjti a levonandó tanulságokat, kinek, kinek a speciálisan az övét. Külön a görögöknek maguknak, Európának, Kínának, a többi feltörekvő országnak és az egész világnak. Csak remélhetjük, hogy a megoldás nem korlátozódik az azonnali kárelhárításra, hanem a probléma gyökeréig ér majd, mert ha nem, úgy a baj a nemzetközi pénzügyi rendszer egészét fenyegető módon térhet vissza a jövőben.

Vajon miért csökken a bűnözés recesszió idején? (Legalábbis az Egyesült Államokban biztosan.) Mert sokan vannak börtönben, akik így már nem veszélyesek a társadalomra, vagy mert sokan vannak otthon, munka nélkül, akik figyelnek a szomszéd lakásra is? Vagy mert a túlfűtött és agresszív fiatalok inkább a videójátékaikkal lövöldöznek? És vannak irodalmi előzmények is az akciófilmek jótékony hatásáról (tudományosabban ugyanez itt).

Pedig milyen sokszor lehet hallani mindezek ellenkezőjét a hazai közbeszédben! Pedig úgy látszik, ez a bűnözés dolog sem annyira egyszerű.

Apropó: nálunk hogy alakultak a bűnözési statisztikák? 

Az 1970-es években születettek többségét hason altatták, mert Benjamin Spock akkor divatos útmutatásai szerint ez így volt helyes. Többségük megúszta. Mintegy hatvanezer csecsemő bölcsőhaláláért viszont pont ez a bölcs tanács a felelős. Rettenetes? Szerintünk is. Pedig nagyon hasonló az, ami újra és újra velünk is megtörténik, amikor kipróbálatlan és ellenőrizetlen agyszülemények (nevezzük őket politikai elképzeléseknek) tárgyai vagyunk - érvel Tim Harford, és csak mélyen egyetérteni tudunk.

Nem a gaz spekulánsok, nem a gátlástalanul túlfogyasztó amerikai háztartások, a házasodni akaró kínai férfiak okolhatóak a globális egyensúlytalanságért. Ezt persze már korábban is sejtettük, de komoly empíria, meg modell eddig nem volt. Most már van.

A populációban erősen túlreprezentált házasulandó férfiak úgy próbálják magukat vonzóbbá tenni a kínai házassági piacon, hogy többet takarítanak meg. Ez a hatás a szerzők kalibrálásában akár a megfigyelt külső egyensúlytalanságok feléért is felelős lehet.

Greg Mankiw moralizál.

PS: Amúgy már fordítjuk a könyvét, az ELTECON-könyvek sorozatban várhatóan jövő tavaszra meg is lesz.

Az 1950-es években a fejlett országok átlagában 7 aktív keresőre jutott egy nyugdíjas. 2050-ig az Európai Unióban ez az arány 1.3:1-re fog romlani. A mai intézmények mellett ez teljes egészében fenntarthatatlan költségvetési helyzethez vezet. A New York Times aggódik Európáért.

Egy újab közhely útban a szemétdomb felé. Hiszen mindenki tudja, s mert mindenki mindig elmondja ezért mindenki mindig meg is erősödik abban, hogy Skandináviában szociálisan érzékeny, a piaci jövedelmeket szociális szempontok alapján masszívan újraosztó kapitalizmus van, ami jó és követendő, Amerikában meg a ki-ki magának gyilkos inividualizmusa, minimális szociális hálóval és támogatással, s ettől mentsen az Isten. Mindennek legfőbb bizonyítéka a statisztika, a mindenki által idézett, a bruttó szociális köz- (állami költségvetési) kiadások OECD által rendszeresen publikált adatsora. Ezek az adatok tényleg nagy előnyt mutatnak az északi országok javára. A probléma az, hogy ezek az adatok nem mutatják a tényleges szociális célú kiadások nagyságát, ezért nem bizonyítják az északi meg az amerikai típusú különbségével kapcsolatos közmeggyőződést.

Hogyan érhetjük el, hogy a háztartások csökkentsék az energiafelhasználásukat, jót téve ezzel mind a saját zsebüknek, mind a környezetnek? Ha - mondjuk - a helyi áramszolgáltató levélben tájékoztatja fogyasztóit a legkézenfekvőbb energiamegtakarítási módszerekről, a környezettudatos (LMP-szavazó) fogyasztók feltehetően azonnal a tettek mezejére lépnek, és követik az ajánlásokat. A behavioristák rámutathatnak a nudge hasznára és értelmére. Ám korántsem biztos, hogy a terelés azonos reakciókat fog kiváltani a szoci, fideszes vagy akár a jobbikos érzelmű kuncsaftokból.

Standard nemzetközi gazdaságtan kurzusok vége felé - mintegy általános tanulságként - szokott szó esni a Maurice Obsfeld (igen, a Rajk Szakkollégium Neumann-díjának birtokosa) által népszerűsített gazdaságpolitikai trilemmáról, miszerint a gazdaságpolitika szokásos három céljából - árfolyamstabilitás, saját monetáris politika és a szabad tőkeáramlás biztosítása - egyszerre csak kettő valósítható meg, a három együtt nem.

Úgy látszik Dani Rodrik megirigyelte a formulát, őt a görög válság és annak megoldási módja "a világgazdaság politikai trilemmájára" emlékezteti. Eszerint: a gazdasági globalizáció, a politikai demokrácia és a nemzetállam együttesen kizárják egymást, közülük legfeljebb kettő létezhet egyszerre. Obsfeld trilemmájának formállogikai bizonyításával mindenesetre kevesebb gondunk akad.

Edward Glaeser (Harvard) lesujtó véleménye az amerikai törvényhozás által éppen most vitatott energiatörvényről. Talán ha a szenátorok is olvasták volna Pigou munkáit, tudnák, hogy ezt a dolgot sokkal egyszerűbben és főleg sokkal hatékonyabban is lehet kezelni. És semmiképp sem kell hozzá 987 oldal törvényszöveg.

Sokszor soroltuk már a hasonlóságokat és a különbségeket a mostani és a harmincas évek világgazdasági válsága között. Most egy újabb szempontról lesz szó, és ez sem lesz vidám. A harmincas évek gazdasági bajaival együtt a politikai problémák is megszaporodtak, ez a szélsőségek előretörésének időszaka még az ilyen elhajlásoktól védettnek gondolt Nyugat-Európában is. Adódik a kérdés: most is így lesz?

A rendszertagadó, alapvető változást követelő  populista mozgalmaknak semmi esélyük, ehhez már túl bonyolultak a rendszereink. Ha egy rendszer elegendően bonyolulttá válik, szinte mindegy, hogy a vezénylő elit mennyire szúrja el a dolgokat. Minden következő krízis csak növeli hatalmukat, hiszen csak ők látszanak érteni a bonyolult rendszer egészét ahhoz, hogy úrrá legyenek a válságon. Ám minden újabb megoldásuk még bonyolultabbá, s ezért még sebezhetővé teszi a rendszert, így teremtve keresletet az újabb megoldásra.

Ross Douthat persze nem rólunk, hanem a világról, Amerikáról és Európáról beszél, de ilyen érzéseink helyben is lehetnek. Legfeljebb azon morfondírozhatunk, hogy ha ez így van, akkor már nagyon régóta így van, a társadalom rendszerei már régóta sokkal bonyolultabbak annál, semmint hogy a laikus állampolgár tisztában lehessen működésükkel. Mi több, a CD lejátszónkkal ugyanez a helyzet, ám ez mégsem avatja a szerelőjét a kiváltságos elit tagjává.

Ha már Bernankénak elhittük, hogy nem a pénzben, most Dan Gilbert harvardi pszichológustól azt is megtudjuk, hogy bizony, belül van. (Húsz perc, és nagyon vicces, tessék meghallgatni!) Pszichológiai immunrendszerünk sokszor mesterségesen állítja elő a boldogságélményt, ezért mondják magukat boldognak azok is, akiket kívülről a legszerencsétlenebb lúzereknek látunk. És igaznak tűnik, amit a behavioristák régóta tudnak, hogy a túl sok választási lehetőség bizony rossz lehet, mert nem engedi működésbe lépni az egészséges beletörődés-ösztönt. És ha már a választás ellentmondásossága szóba került, egy újabb húszperces előadás a szintén pszichológus Barry Schwartztól, aki szerint a lehetőségek számtalansága nem felszabadító, hanem legtöbbünknek teljesen bénító, és még attól a kellemes önfelmentéstől is megfoszt, hogy másra kenjük, ha hibázunk. Így aztán állandóan azt érezzük, hogy rossz döntést hoztunk, bűntudatunk van, szenvedünk. Pedig ők nem is ismerik a posztszocialista nosztalgiát.

Esther Duflo előadását ajánlottuk először erről az oldalról, de érdemes szétnézni, nagyon jó szórakozás. (A pszichológusokról magyar felirat is van.) 

Ami nekünk a korrupció, az Dél-Karolinában a boldogság. Nem visszük tovább a párhuzamot, mindazonáltal íme az ő évzáró beszédük a Fed-elnök Ben Bernankétól, aki szerint szüleinknek nagyrészt igaza volt: a pénz - legalábbis egy szinten túl - tényleg nem boldogít. 

A magyar közbeszéd, de legalábbis a késő esti közszolgálati beszélgetőműsorok egyik kedvenc toposza, hogy vajon miért sikeresebbek egyes volt szocialista országok, mint mások. A sikerkritériumok sokfélék lehetnek, a politikai intézményrendszer milyenségétől a gazdasági mutatókig. Bármiről is van azonban szó, ugyanaz a reflexszerű csoportosítás: vannak jó és rossz országok. Mi, magyarok általában rossznak, az elbukott nagy ígéretnek látjuk magunkat, és mindig igen határozottan megtaláljuk az éppen aktuális bezzegországot, a liberális cseheket, a birkatürelmű románokat vagy az eurózónás szlovákokat. 

Némiképp hatásvadász felütés, de igaz, akár találós kérdésként is feltehetjük. Ki az a Clark-medálos és Neumann-díjas közgazdász-szupersztár, akinek vannak kamaszkori élményei rendőri túlkapásokról és böntöncellában töltött éjszakáról? Segítünk, nem magyar. Viszont sokszor szemléztük, és a legidézettebbek listáján is sokszor találkozhatunk a nevével.

A kisegyházak és különös szekták mintájára azt gondolhatnánk, hogy a csoporton belüli szolidaritás annál erősebb, minél kevesebben tartoznak a csoporthoz. Vajon hogy van ez a nőkkel mint kisebbséggel az elitközgazdászok szuperkompetitív társadalmában?

Ilyen trendek látszódnak a legtöbbet idézett cikkekből az 1995 és 2008 közötti időszak alapján. Bónuszként némi töprengés a közgazdaságtan divatjairól és trendjeiről Andrew Oswaldtól, aki (hm, sokunkkal együtt) az iskolában még azt tanulta, hogy a közgazdaságtan a fixponttételek bizonyításában kicsúcsosodó alkalmazott matematika. 

Vajon miért van olyan sok kereskedelemelméleti cikk a listán? És miért van olyan kevés klasszikus makroökonómia? Ki a legtöbbet hivatkozott magyar az utóbbi 15 évben? Szerintetek? 

Pontosabban nem a válásoké, hanem azoknak a szakmáknak és szolgáltatásoknak a vására, amelyeket a válófélben lévőknek igénybe kell venniük e bonyolult művelet végrehajtásához. Kellhet hozzá ügyvéd, ingatlanközvetítő, apaságiteszt-központ, válási tanácsadó és - gondoljunk a jövőre - társkereső szolgálat. Úgy kell elképzelni, mint egy utazási kiállítást, ahol egy nagy hodályban utazási irodák, biztosítók, sportszer- és utikönyvárusok, légitársaságok külön bodegákban kínálják a maguk portékáját, csak a központi téma nem az utazás, hanem a válás. Mindent egy helyen, így radikálisan csökkenthetők a keresési és egyéb tranzakciós költségek. És most jön a csattanó: mindez hol? A katolikus, családközpontú Olaszországban, Milánóban. A holtomiglan-holtodiglannak tényleg annyi? 

A rossz hír az, hogy semmi igazán különleges nincs a görög válságban, sok ilyen volt már, és senki sincs beoltva ellene - állítják Reinharték, Carmen és Vincent. Mítoszrombolás öt pontban, a pénzügyi válságok hosszú és zajos története alapján.