nem a pék jóindulatától

Az Egyesült Államok kormányzata, természetesen. Az elnökök, a Kongresszus, és persze a FED. BRUCE YANDLE szerint legalábbis. Azok a mechanizmusok és eszközök - hitelminősítések, számviteli szabályok, CDS-ek és hasonlók, amelyeket manapság szokás a kudarc okaiként emlegetni, valójában a hiteleszközök iránti bizalom fenntartására szolgálnak. És be is töltötték volna a funkciójukat, ha maga a kormányzat nem él vissza ezzel a bizalommal. De megtette akkor, amikor a hitalpiaci szereplőket arra szorította-ösztönözte, hogy hitelképtelen adósoknak politikai célokból nyújtsanak hitelt. Mindez - párosulva a FED hosszú időn át kövedtett laza monetáris politikájával - idővel a bizalom összeomlásához vezetett, s ez a válság lényege.

Az inflációs célkövetés rendszeréről van szó, természetesen. A Finance & Development cikke röviden összefoglalja, hogyan látja az IMF a válság után a monetáris politika legfontosabb kérdéseit. (Olvastunk már ilyet Blanchardtól, ez mintha csiszoltabb és kevésbé önkritikus lenne). Rendkívüli időszakokban a pragmatizmus megfelelő gyakorlat lehet, ám a normális időszakokban csak egyértelmű szabály követése segítheti elő a monetáris stabilitást. Van rajta igazítani való, de a legutóbbi kemény kritikák ellenére még mindig ez tűnik a legjobbnak.

A cikkből azt is megtudjuk, hogy a jegybanki függetlenség elleni támadások máshol is divatba jöttek, amit az IMF aggodalommal szemlél. Argentínában például kirúgták a jegybank elnökét, mert a devizatartalékot nem akarta az adósság törlesztésére fordítani. Mit mondjunk, ott ezek szerint legalább pontosan lehetett tudni, hogy mi is a bajuk vele.

Korábban már idéztünk olyan vizsgálatokat, amelyek a globális egyensúlytalanságot egyszerűen a kínai férfiak házasodási vágyával hozták kapcsolatba. A BIS kínai megtakarításokkal foglalkozó műhelytanulmánya szerint a kérdés azért ennél jóval bonyolultabb, hiszen a 2000-es években nemcsak a kínai háztartások, hanem a másik két nagy gazdasági szektor, a vállalatok és a kormányzat is erőteljesen spórolt, s a szélsőséges eredmény e három szektor viselkedésének eredője. Talán nem túlzás szélsőségesnek nevezni egy olyan makroökonómiai helyzetet, amelyben egy óriási méretű gazdaság polgárai a GDP felét (!!!!!!!) megtakarítják, és az aggregált marginális megtakarítási hajlandóság 60% körül van.

Gondolom másnak is feltűnt, hogy új parlamentünkben egy olyan párt sincs, amelyik magát liberálisnak nevezné, ahogy programjaikban sincs nyoma olyan elemeknek, amelyek problémáinkat akár csak részben is az állam túlhatalmának tulajdonítanák, s ennek csökkentésével próbálnának valamire jutni. Az elmúlt évek zűrzavarai, fokozódó válsághangulata nálunk a határozott, erős, aktív állam igényét keltette fel a választókban. Érdekes, hogy az Egyesült Államokban ennek éppen az ellenkezőjét látjuk, határozottan divatba jött a libertarianizmus, a Tea Party mozgalom és a hasonló eszmeáramlatok.

Edward L. Glaeser a Harvard professzora Jeffrey Miron: Libertarianizmus A-tól Z-ig című, frissen megjelent könyve felett mélázik a témáról. A libertariánusok szerint az elmúlt évtized tanulsága az, hogy minden kormányzat gyanús, nem pedig az, hogy kell egy új vezér, aki majd jobban fog kormányozni.

Matt Ridley számos "népszerű-tudományos" ismeretterjesztő könyv szerzője, egymástól meglehetősen távol eső tudományágak felettébb bonyolult kérdéseit volt képes sikeresen és főleg érdekfeszítően egyszerűsíteni a laikus közönség számára megrágható szintre. Legutóbbi könyve - The Rational Optimist: How Prosperity Evolves -a szakosodáson és cserén alapuló gazdasági intézményrendszer, a piac szinte feltétel nélküli dícsérete, olyannyira, hogy interpretációjában szinte az emberi társadalom egész gazdasági prosperitása kizárólag ennek köszönhető.

Kedves szülők! Aggódtok, hogy kiskamasz gyereketek órákat tölt naponta a képernyőre meredve kezében játékkonzollal? Féltitek, hogy ez elvonja érdeklődését és energiáját az iskolai tennivalóktól, amelyek elvégzése az életre készít fel? Ha hisztek Jane McGonigal előadásának megnyugodhattok, a játék a világ igazi nagy problémáinak megoldására készít fel. De ha nem hisztek neki, akkor is kevés esélyetek van, a játék érdekesebb, mint az iskola.

Szponzorok, költségek és bevételek, meg némi összehasonlítás a korábbiakkal.

Sydney egyik japán éttermének tulajdonosa 30% diszkontot kínál azoknak a vendégeknek, akik a rendelt ételből semmit sem hagynak a tányérjukon. Mi több, azokat, akik maradékot hagynak, megkérik, hogy ezentúl máshol étkezzenek. A cél a fenntartható környezethez való hozzájárulás azáltal, hogy a maradékokkal ne súlyosbítsuk a szemét okozta környezeti terhelést.

Nem kétséges, hogy a környezet megóvásához az emberek viselkedését terelő szabályokon kívül a belső meggyőződés is jelentősen hozzájárulhat. Ám ekkor is célszerű racionálisan, és nem hitbéli buzgósággal közelíteni a kérdéshez. Úgy értem: ha már, akkor célszerű előzetesen eldönteni, miért is járunk étterembe. Azért-e hogy az ott megszerezhető örömökért áldozzunk anyagiakat, vagy azért, hogy büszkén tekinthessünk magunkra, mint a környezetvédelem bajnokaira. A környezet ugyanis valószínűleg akkor jár a legjobban, ha egyáltalán nem járunk étterembe.

A Columbia egyetem oktatójának vizsgálata szerint azok, akik nagyon hadilábon állnak a matematikával, háromszor nagyobb eséllyel bukják el a lakáshitelület, mint a többiek. Ne valami integrálszámításos matekra tessék gondolni, hanem olyan alapokra, mint mondjuk mennyi 1000 tíz százaléka. Persze nem mondhatnánk, hogy meg vagyunk lepve, és a konkrét vizsgálat esetszáma sem akkora, hogy az arányokat bizonyítottnak tekinthessük. Mégis, a probléma létezik. Jó, az autónkról és a tévénkről se tudjuk, hogy hogy működik, de ezek vásárlásánál valahogy mégis kisebb az a kockázat, amit vállalunk.

A magyar hitelfelvevőkről is azt szokták mondani, hogy a havi törlesztőrészlet összegén kívül semmi sem érdekli őket a sok oldalra rúgó hitelszerződésükben, ám aki - mondjuk - még százalékot számítni sem tud, annak esélye sincs arra, hogy megértse, ténylegesen milyen kötelezettséget vállat. (A devizakockázat felmérésének képességét ne is említsük.) A probléma létezik, és nagy. De mit lehet csinálni? Mégsem köthetjük matekvizsgához a hitelfelvételt. Mit szólna az ombudsman?

Nem kétséges, hogy Oroszország gazdasági bajai legalábbis részben a minden terüketen fellelhető korrupcióval függenek össze. Ám Kína sem arról híres, hogy e téren patyolattiszta volna. Kína gazdasága huzamosabb ideje gyorsan növekszik, Oroszországé vergődik. Ezek szerint vagy az van, hogy ez a korrupció dolog mégsem olyan döntő jelentőségű a gazdasági növekedés szempontjából, vagy az, hogy a korrupció sem egyforma. A Money illusion blog az utóbbi lehetőségét latolgatja.

Dohányzás, iszákosság, egészségtelen életmód mind olyan dolgok, amelyeknek az egészségre ártalmas, de csak a jövőben jelentkező következményeivel ma már mindenki tisztában van. Kézenfekvőnek látszik, hogy akik mégis hódolnak az ilyesminek, azoknak a kockázathoz való viszonya más, mint egészségtudatosabb társaiké.  Lévén a baj csak meghatározott statisztikai gyakorisággal csap le - lám Churchill is sokáig élt, pedig vedelt és szivarozott -, ők egyszerűen nagyobb kockázatot vállalnak, mert ilyen a kockázati preferenciájuk.

Matteo M. Galizzi és Marisa Miraldo vizgálata azonban azt mutatja, hogy az egészségtelen vagy egészséges életmódot folytató vizsgálati alanyoknak nem annyira a kockázati attitűdje, mint inkább az időpreferenciája különbözött. Vagyis nem a negatív esemény kockázatértékelése, henem az számít, hogy elég sokára következik be ahhoz, hogy a jelent kedvelő türelmetlenek figyelmen kívül hagyják.

Miközben a BP küzd a floridai olajszennyezéssel és a belőle fakadó presztízsveszteséggel, statisztikusai a szokásos ütemezésben hozzák nyilvánosságra a világ olajfelhasználásáról, termeléséről és az ismert készletekről szóló adataikat. Az adattáblák részletei valószínűleg csak a specialistákat érdeklik, de az összefoglaló grafikonok jópofák.

Azok, akik túl szeretnének lépni Hajdú B. István olyan statisztikáin, hogy ha mind a két partjelző balkezes volt, akkor még soha nem lőtt mesterhármast a hetes mezben játszó játékos, a többváltozós statisztikai foci modelleknek fognak örülni.
Azok, akik arra kíváncsiak, hogy egy budapesti világesemény hatására hogy irányulna Magyarországra a pénzpiac figyelme, gyönyörködhetnek az országelemzésekben.
Azok, akik már rég tudják, hogy a foci a pénzről szól, bólogathatnak a FIFA ranglista-helyezés és az országok GDP-je közti összefüggést ábrázoló regressziós egyenesre.

De vajon az angol elemzőpárosnak (HarperSport) van igaza, akik szerint egy ország népessége (a pool, ahonnan a tehetségeket lehet kiválasztani) fontos magyarázó változó a foci válogatott eredményességében vagy a UBS elemzőinek, akik szerint nem szignifikáns az összefüggés?

worldcupeconomics.blogspot.com
 

Lehet, hogy eltart egy darabig, de a jószágarbitrázs működik. A font konok gyengélkedése az euróhoz képest arra ösztönzi a Franciaországban élő briteket, hogy Angliából hozassanak francia bort. Az a benyomásunk, hogy amíg az emberek árérzékenyek - és lehet, hogy mindig azok lesznek -, addig a "Légy jó, és vásárolj helyi élelmiszert!" mozgalomnak nem lesz nagyobb gyakorlati hatása, mint a többi vasárnapi prédikációnak.

Japán államadóssága a GDP 218%-ára rúg. Ez majdnem háromszor akkora, mint a magyarországi arány. Ennek ellenére a japán államkincstárnak mindmáig nemigen voltak gondjai azzal, hogy kötvényeiit értékesítse. Nálunk meg időről-időre eltünedeznek a vevők, és akkor mehetünk szégyenszemre az IMF-hez. Miért van ez így?

Lehet, hogy rossz a reklámstratégia? A Magyar Államkincstár kifejezetten konzervatív hangulatú reklámokban igyekszik rávenni bennünket papírjainak vásárlására, meg volnánk lepve, ha egy ilyen reklám láttán bárki is azonnal otthagyna csapot-papot, és rohanna a pénztárba. Japánban ez másként van.

Update:

Hm. A vicc az, hogy nem vicc.

Valaha az állami költségvetés mindenütt pusztán az erőforrások állami intézmények közötti elosztásáról szólt: ennyit kap az oktatás, annyit a szociális szolgálatok, amannyit a rendőrség, a börtönök, a kultúra.
Ha valakit az is érdekelt, mi is jön ki ezekből a pénzekből, az jó esetben a szakminiszter, a miniszterelnök volt, semmiképp sem a költségvetésért felelős pénzügyminisztérium.

Időközben a világ számos országában rájöttek, hogy a költségvetésből allokált pénzt jobb ötlet lehet kvantitatíve is mért szakpolitikai célokhoz rendelni.

Mármint egy megasportesemény megrendezése. Részletesebben az IMF legutóbbi kiadványából.

És egy remek videó a dél-afrikai felkészülésről, ultramodern vasúttal, szuperügyetlen Strauss-Kahnnal és elnézően passzolgató mezítlábas feketékkel:

Sok sikert, Dél-Afrika!

Az Economist bloggerét a mai európai adósságválság az 1992-es valutaválság helyzetére emlékezteti. Persze akkor nem volt euró, rögzített, de módosítható árfolyamok alkották az ERM-et. Ez adott módot Soros fundjának a sikeres támadásra. Valutakrízis ide, valutakrízis oda, a nominális árfolyamok igazodása akkor mégiscsak alkalmat adott a kevésbé fájdalmas igazodásra. Ma a zónán belül nincs saját valuta, ami leértékelődhetne, marad a fájdalmas belső alkalmazkodás, kényszerű spórolás.

Vásárolj ma, fizess később! Ha valami, a hitelkártya népszerűsége bizonyíték az időpreferencia létezésére. Az egyéni döntéshozót ugyanakkor fogyasztásának elhalasztására ösztönzi a jövő bizonytalansága (óvatosság) és az a tény, hogy a felhalmozásnak hozama van. A piaci mechanizmus teremt valamiféle egyensúlyt a sokféle egyén e két döntési motívuma között. A nagy, kollektív hitelkártya azonban szinte felszólítás a tudatos vagy tudattalan potyautazásra.

Anthony de Jasay Bastiatot idézi, miszerint: "Az állam olyan intézmény, amelynek segítségével mindenki megpróbál a többiek pénzéből élni." A kétrészes, könnyed, filozofikus esszé jól illik a válság utáni spórolást szorgalmazó hangulatba.

Nem tévedés! Brad DeLong az, aki - egyre inkább szemben a vélemények árjával - azt mondja, hogy az Amerikai Államkincstár ma olyan elképesztően alacsony kamattal tud hosszú távú államkötvényeket eladni (a harminc éves inflációval indexált államkötvény - TIPS - kamata 1,83%), hogy az ilyen olcsó hitellel finanszírozott fiskális expnazió munkanélküliséget csökkentő hatásából származó hasznok messze meghaladják a költségeket. Normális időkben szerinte sem igazán jó ötlet az ilyesmi. De ezek most nem normális idők.

Tim Duy egészen másként látja. Szerinte Amerika adósságból finanszírozott keresleti expanziója fenntartja a világ gazdasági növekedésének azt az egyensúlytalanságát, amin a többiek - mindenekelőtt Európa - csak potyautazni akarnak. Ők ugyanis éppen spórolnak, a növekedést pedig mindenekelőtt az amerikai fellendülés számukra exportbővülést jelentő hatásától várják. Egészen a következő hitelválságig.

Ha példa kell a világ olyan részére, ahol a jövedelmek egyenlőtlensége kirívóan nagy, akkor Latin-Amerika szokott szóba jönni. Nos, az elmúlt évtizedben a jövedelem-egyenlőtlenség érezhetően csökkent e régióban. Szerzőink szerint e változásban mindenekelőtt a szegény népesség iskolázottságának emelkedése és a kormányzati redisztribúciós programok játszottak szerepet.

Amerikában legalábbis. És a közgazdaságtanon economicsot kell érteni, merthogy az összehasonlítás éppenhogy economics és business programok diákjainak attitűdjét vetette össze egymással. S az eredmény: minél több economics kurzust hallgatott valaki, annál közelebb volt ahhoz a gazdaságpolitikai vonalhoz, amit Amerikában a republikánusok szoktak képviselni. Inkább ellenezte, mint pártolta az ár- és bérmeghatározás piaci folyamataiba való specifikus állami beavatkozásokat (vámok, minimálbér stb.).

Két apró kommentünk van. Az első az, hogy ezt akár fel is vállalhatjuk. Sokkal inkább, mint azt a jóval nagyobb számú vizsgálatban megjelenő butaságot, hogy a közgazdaságtan tanulmányozása önzővé tesz. A másik az, hogy vajon Magyarországon hogy lehetne ezt a kérdést vizsgálni? Kétféle nehézség is akadna. Az első az, hogy nehezebb volna pontosan elhatárolni az economics és a business szakos diákokat, mint Amerikában. (Magyarul mindenki közgazdász, bár a Bologna-zsargonban van némi megkülönböztetés a közgazdasági és az üzleti képzések között, de valójában mindenki közgazdászként végez.) A második az, hogy egyáltalán nem lehetne olyan politikai pártot találni, amelyik ellenzi az ár- és bérmeghatározás piaci folyamataiba való erőteljes állami beavatkozást.

Arra a kérdésre, hogy támogassa-e a kormányzat a "jó" dolgokat, és igyekezzen-e visszaszorítani a "rosszakat" - legalábbis az általánosságnak ezen a szintjén - valószínűleg mindenki határozott igennel válaszol. Nézeteltérés akkor keletkezik, amikor a fenti igényt konkrét kérdésekben vizsgáljuk. Abban például a közgazdászok elsöprő többsége is egyetért, hogy ha egy döntés következményei azokra hullanak, akik semmilyen formában nem vettek részt a meghozataukban (az ilyen eseteket hívják a közgazdászok externnalitásoknak), akkor van szerepe a hatósági korrekciónak. De mi van akkor, ha a kellően informált döntéshozó csak saját magának okoz rosszat, amit - ha akarna - el is kerülhetne?

Legközelebb talán jobban sikerül.

Az amerikai baby-boom generáció a 70-es években házasodott, e boldogító igenek fele végződött azóta válással. A következő generációk kevésbé válósak, ám a baby-boomerek időskorukra is megmaradtak jó szokásuknál.

Persze, minden házasság véget ér egyszer, vagy halállal, vagy válással. S ha nő a várható élettartam.... Ha 35 éves vagy, és válnak a szüleid, nem biztos, hogy aggódnod kell. Lehet mindez csak azt mutatja, hogy élnek, és egészségesek, mi több: jó eséllyel ismét meg fognak házasodni.

Újabb provokáció a Frekononomicstól.

A RSA (egy kétszázötvenéves brit TIT-et kéretik elképzelni) remek youtube-os sorozata t tudományos ismeretterjesztő előadásokhoz szellemes rajzok sorát, egyfajta eleven képregényt biggyeszt.

Ebben a sorozatban ajánjluk a (super)freakonomics-os Levitt-Dubner páros ultimátum- és diktátor-játékról, az altruizmusról és az ösztönzőkről szóló előadásához illesztett szellemes képregényt. Aki fellelkesült, megnézheti John List eredeti cikkét is.

Nem az Adam Smith féléről beszélünk, hanem rasszizmusról, illetve diszkiriminációról. Meg arról, hogy hogyan lehet az ilyesmit kísérletileg mérni. Mondjuk úgy, hogy megvizsgáljuk, hogy többen vagy kevesebben vesznek-e meg egy iPod-ot, ha a hirdetésen egy fekete kéz tartja a készüléket? Eltaláltátok, a Freakonomics által idézett vizsgálat tanúsága szerint kevesebben. Ami igazán fontos az az, hogy miért. Azért-e mert a többségi fehér vásárlók egy része egyszerűen idegenkedik mindentől, ami a feketékhez kötődik? Vagy azért-e, mert a feketék köztudottan átlagosan alacsonyabb társadalmi státusa miatt a tipikus vásárló a feketékhez köthető dolgokhoz alacsonyabb minőséget társít?

Szociológusok és hasonló jótét lelkek magyarázzák meg, hogy az utóbbi hogyan viszonyul a rasszizmus tradicionális értelmezéséhez. Mondjuk van két brókerház, egyikről sem tudunk semmi speciálisat. Az egyik kirakatában egy jól azonosíthatóan roma származású férfibróker kínálja a szolgáltatáokat, a másikban egy platinaszőke szépség menedzserkosztümben. Melyikbe megyünk részvényt venni? Ha viszont a diszkriminációt így értelmezzük, akkor semmi esély az ellene való harcra, hiszen mindig minden reklám tekinthető úgy, mint ami diszkriminál valakivel szemben.

Nem, nem, most nem azt. Nem a londoni metro vonatja és a peron széle közti résről beszélünk, hanem a GDP gapről.

Az infláció a 60-as évek óta nem volt olyan alacsony az USA-ban mint manapság, ezzel együtt egyre töben szólítják fel a FED-et a kamatemelési ciklus megkezdésére aggódván a jövőbeli infláció miatt. Az inflációs nyomásra az output gap méretéből lehet következtetni, leginkább persze akkor, ha meg tudunk egyezni abban, hogy utóbbit hogyan is kell mérni. Ez - no meg bizonyos emlékek a Bank of Japan küzdelméről a defláció ellen a 2000-es évek elején - indította az Econbrowser szerzőjét arra, hogy áttekintse a lehetésges output gap koncepciókat. Tanulságos.

Az interneten mindenféle megjelenik. Ha egy portálon azt olvassuk, hogy a föld lapos, és az emberek a szélén ülve a semmibe lógatják a lábukat, akkor vigyorgunk, és továbbklikkelünk. Ám nem érthetünk mindenhez, a legtöbben például híján vannak a pénzelméleti és a pénzügyi rendszer működésére vonatkozó alapismereteknek. Ha ugyanazon a portálon találunk a pénzügyi rendszer alapvető átalakítását javasoló és számunkra hihetetlen megtakarításokat ígérő írásművet, ahol a föld laposságára vonatkozó fejtegetéseket is olvashattuk, akkor persze elég óvatosak leszünk ahhoz, hogy ne vegyünk készpénznek hülyeségeket. Az ország talán legnépszerűbb internetes újságáról okkal tételezzük fel, hogy szakértőkkel ellenőriztet valamit, amihez saját szerkesztői nem értenek, és amíg ezt gondoljuk, kevésbé vagyunk óvatosak. Milyen hitelt adhatunk a szakmánkba nem vágó híradásainak, ha egyszer azon kapjuk, hogy nem teszi?

A válság után másoknak is eszébe jutott, hogy valamit a központi bankokon is jó volna már megreformálni, amire az érintett jegybankárok bizony máshol is összerezzennek. Ezúttal az amerikaijegybankszerepétbeltöltő Fed elnöke mondja fel a leckét arról, hogy mit jelent, és miért hasznos a jegybanki függetlenség, no és persze mi jár érte cserébe: kiszámíthatóság és átláthatóság.