nem a pék jóindulatától

Hayek könyvének (The Road to Serfdom) újraéledő sikere ösztönözte a New York Times vasárnapi könyvrovatának szerzőjét arra, hogy áttekintse a mű karrierjét születésétől napjainkig. A kérdés persze örök: vajon hol húzódik az igazi határvonal? A zsarnokság és a nem zsarnokság, vagy a jó zsarnokság és a rossz zsarnokság között?

A New York Times infógrafikája szerint az értékesebb ingatlanok gazdái, akár első, akár második otthonra vettek fel kölcsönt, inkább adták fel a törlesztést, mint a szegények. A kauzalitás fogós kérdésére, hogy tényleg az-e a magyarázat, amit a cikk feltételez, hogy a gazdagok szégyentelenebbek, és könnyebben dobják oda a banknak ingatlanukat, amikor annak értéke már kisebb, mint a jelzálog ("strategic default"), vagy más, arra persze ne az újságíróktól várjuk a tudományos igényű választ.

De vajon hogy alakul a nemfizetők megoszlása az ingatlan értéke szerint Magyarországon?

Cikkem a mai Figyelőben.

Na milyen megoldást lát a fafejű, komparatív előnyökben és a nemzetközi munkamegosztásban hívő közgazdász a világ bajaira? Forradalmat? Bioháztájit? Bankadót?

Hát nem, a nyavalyás csak a protekcionizmus további leépítésében tud gondolkodni. A WTO legutóbbi tárgyalási körét kellene sikeresen lezárni szerinte, a megváltozott feltételek között talán lehetséges kölcsönös amerikai és kínai koncessziókkal.

Népszerű javaslat? Nem.

Időszerű? Hát elsietettségről biztos nincs szó: a tárgyalások dohai körének lezárására a határidő, hm, 2005 volt.

Több hasznot igér a világnak, mint sok más, a gazdasági világrendet érintő javaslat? Döntse el az Olvasó.

A "neoliberális" a hazai közbeszédben szitokszó, azokból a szövegekből, nyilatkozatokból, amelyekben elhangzik, általában csak a negatív, ellenséges érzület derül ki, más nem. Nem utal koherens filozófiai, világnézeti vagy közgazdasági iskolára, a legtöbb megnyilatkozásban nyugodtan kicserélhetnénk mondjuk a gazember vagy a görény szavakkal anélkül, hogy az üzenet változna. Mondjuk Hayek - akitől a görényért bocsánatot kérek - biztosan hevesen elutasította volna azon álláspontok zömét, amelyeket ma Magyarországon kritikusai neoliberális eszmékként azonosítanak. Nem is találkozunk soha senkivel, aki a közéletben, médiában magát neoliberálisnak nevezné, pedig mondjuk Hayek gondolataival sokan szimpatizálnak.

Nem mindenhol romlott ez el ennyire. Scott Sumnertől legalább megtudhatjuk, hogy mi is az a neoliberalizmus, és hogy - szerinte - mik a méltánylandó eredményei.

A Stanford professzorával a Federal Reserve Bank of Minneapolis lapja készített interjút.

Továbbra sem csitul a vita arról, hogy a még mindig lanyha világgazdasági növekedési teljesítmény miatt aggódva a kormányoknak további költségvetési kiadási programokkal kéne-e felpumpálni az aggregált keresletet, vagy a korábbi programok adósságnövelő hatásától megrettenve a deficit leszorítására kellene-e törekedniük. Idéztünk már nagy költekezőket, Krugmant, DeLongot és az óvatosságra intő Mankiw-t is. 

Van, aki megint az 1930-as helyzet megismétlődésének rémét idézi fel, hogy vélhetőleg akkor is túl korán következett be a fiskális politika expanzívból restriktívvé fordulása. Most jöjjön egy határozott - s az eddigieknél nem kevésbé híres - ellenlábas, Alberto Alesina. Az ő elemzései a gazdag országokban a 80-as évek óta végrehajtott fiskális stabilizációkról azt mutatják, hogy azok nem szükségszerűen vetik vissza a rövid távú gazdasági aktivitást, sőt! Akinek több ideje van, Alesina véleményét részletesen is megismerheti abból az előadásból, amit áprilisban tarott az EU pénzügy- és gazdasági minisztereinek. Vagy a Perottival közösen írt, speciálisan a német költségvetési politikáról a VOX-ban megjelent elemzéséből is kiderül, ő mit gondol.

A pokolba vezető útra gondolunk, természetesen. A káros jelenségeket  korlátozó, üdvösnek tekintetteket ösztönző szabályok, törvények gyakran visszafelé sülnek el egyszerűen azért, mert a szabályalkotó csak a közvetlen (várt) következményekre koncentrál, s figyelmen kívül hagyja a szabályozottak viselkedésének megváltozásából származó áttételes (néha sokszoros áttételen át jelentkező) hatásokat. A CRACKED hat példája nem gazdasági ugyan, mégis jó közgazdaságtan, az általános egyensúlyi következmények figyelembe vételére ösztönzi az elemzőt. Tudtok hasonlókat itthonról?

Tegnap volt Frédéric Bastiat születésének 209-ik évfordulója. Életéről, munkáiról itt olvashatsz.

Az emberek többsége biztosan nem tudná megjavítani a saját autóját, és legtöbbünknek - noha egész nap előtte ülünk és vele keressük a kenyerünket - fogalmunk sincs arról, hogyan működik a számítógépünk. Az ismeretek ilyen hiánya egészen biztosan sok rossz döntéshez vezet, és kiszolgáltat bennünket  a szakértőknek, szerelőknek és bolti eladóknak. Ám az ebből fakadó veszteségek felvállalása még mindig sokkal kevesebbe kerül nekünk, mintha megpróbálnánk megszerezni mindazt a szakmai ismeretet, ami felvértezne bennünket a tudatlanságunkból fakadó veszteségekkel szemben.

Tartós házasságban akarsz élni? Barátkozz olyanokkal, akik stabil és boldog párkapcsolatot tudhatnak magukénak. A válás ugyanis ragadós, a közvetlen környezet mintái nagyon hatnak a döntésre. Rose McDermott, Nicholas A. Christakis, és James H. Fowle 32 évre nyúló adatsorok vizsgálatával jutnak erre a következtetésre. Hogy ezt mi enélkül is tudtuk? Emlékezzünk azokra a bölcsességekre, amiket e blogban oly gyakran ismételgetünk a világban kerengő közhelyekről. Amelyeknek a fele nem igaz, s ezért azokat a szisztematikus vizsgálatokat, amelyek a másik felét megerősítik, célszerű lelkesen üdvözölnünk.

A Freakonomics is csak a figyelem felhívására elegendő posztot közöl a papírról, ám a kommentek viccesek.

Ez az, ami felé haladunk. Paul Krugman szerint legalábbis, akit szemmel láthatólag mélyen elkeserít az, hogy a G20 országok vezetői jobban látszanak aggódni az államadósságok elszállása, mint a folyó kibocsátás gyengélkedése miatt. Aki pedig birtokában van az igazság biztos tudásának, annak számára a másként gondolkodók csakis az ideológia megszállottjai lehetnek. A G20-akat egyszerűen rabul ejtette a fondorlatos ortodoxia.

Vannak szakmák - a gyakorló orvos és a gazdaságpolitikai tanácsadó biztosan ezek közé tartozik -, ahol nem is volna tanácsos, de általában nincs is lehetőség arra, hogy ellenőrzött kísérletek segítségével válasszuk ki a problémák megoldásának eszközét. Mit tegyen az orvos, ha a javasolt terápia után - egyelőre legalábbis - a beteg állapota nem javul, sőt, a vártnál súlyosabb tüneteket produkál? Gondolhatja azt, hogy a gyógyszer jó, csak a dózis kicsi, de azt is, hogy eddig félrekezelte a beteget.

Olivier Blanchard és Carlo Cottarelli tíz pontban foglalja össze azokat az alapelveket, amelyek követésével a fejlett országok fiskális politikája a mai válságos időkben elkerülheti a nagy megrázkódtatások Szkülláját és a gazdasági növekedés gúzsbakötésének Kharübdiszét. Az általánosságnak ezen a szintjén a legtöbben persze egyet fogunk érteni a parancsolatokkal, más kérdés, hogy szigorú betartásuk nehezebb, mint azoké, amelyeket kőtáblákra vésbe maga a Mindenható adott Mózesnek.

Válság és makroökonómia volt a címe annak a vitasorozatnak, amelyben a modern makroökonómiai modellezésben jártas felkért hozzászólóink fejtették ki állaspontjukat a makroökonómia tudomáynának állapotáról tavaly. Megfakult emlékek könnyen felfrissíthetők, ha valaki a jobb oldali cikkek valamelyikére kattint. James Morley írása akár ebbe a sorba is illeszthető. Morleyt Kocherlakota - általunk szintén idézett - írása ösztönözte vitára. Míg Kocherlakota a DSGE modellek pénzügyi-finanszírozási szektorral való kiegészítésében, vagyis a mikro alapú modellek még szofisztikáltabbá tételében látja a továbblépés útját, addig Morley szerint a mikro alapok további görcsös erőltetése helyett be kellene látni, hogy a király meztelen, s nyitni a hagyományos, aggregált, nagy makroökonometriai modellek irányába.

De hát ezek pont azok, amelyeket az akadémia részben a 70-es évek előrejelzési kudarcai, részben a Lucas-kritikából levezethető elméleti megfontolások miatt kidobott az ablakon. Nos, éppen ez az. Morley szerint ezt kellene újragondolni.  

Ahol a lanyha magánkezdeményezések piaci kudarchoz vezetnek, ott a kormányzatnak kell lépnie.

A többi ember közelsége viszont beteggé, de legalábbis megnő az egymásnak átadott betegségek esélye. A városi létnek betudható egészségügyi problémák megoldásának nem a laissez faire a legjobb eszköze, ehhez szabályozás és kormányzat kell. A történelem és számos nagyváros példája azt mutatja, hogy e téren komoly sikerek érhetők el.

A kereskedelempolitikák már csak ilyenek.

A kínai konkurrenciára kivetett 150%-os vám védernyője mögött a fair trade elvének nevében. David Ricardo nevű ember pedig nem élt ezen a földön.

A Rajk Szakollégium Neumann-díjasa (ja, és Nobel-díja is van) a bevándorlásról, nyugdíj-korhatár emeléséről, és más ügyekről beszél. Nem igazán mély interjú, olyan "nem szaklapba nyilatkozós", több benne az öregúr dícsérete, mint az érintett kérdések alapos taglalása.

Megtehetjük. És - Anatole Kaletsky javaslatát követve - kidobhatjuk azokat a matematikai modelleket is, amelyek ma jegybankelnökök és pénzügyminiszterek döntéseit támogatják, hiszen - amint azt a válság bebizonyította - irreális feltevéseik miatt teljesen alkalmatlanok a valóság leírására. (Bár aki már látott ilyeneket, nem biztos, hogy Kaletsky leírása alapján rájuk ismer.) Alkalmazhatjuk továbbá a racinális várakozások elve helyett a jövő előrejelezhetetlenségének axiómáját, továbbá helyettesíthetjük a racionális döntéshozó figuráját a Jin és jang erőivel. A kérdés az, hogy mindeme nagyívű újítások eredményeként javulni fog-e a gazdaságpolitika eredményessége?  Ne kapkodjuk el a választ. Az, hogy most mélyen elégedetlenek vagyunk vele, az még kevés egy ilyen reformhoz. Lehetne ez sokkal rosszabb is.

Németország-Görögország 0:1

Tegnap reggel örvendeztünk, hogy a jüan végre felértékelődhet. Tényleg olyan nagy ügy ez?

A nagy államadósság a pénzállomány alakulásától függetlenül is gerjeszthet inlációt, ha ez az egyetlen út marad az adósságállomány reálértékének csökkentésére. Cochrane tanulmánya szokatlan nézőpontból elemzi a válságot és a kezelésére használt monetáris és fiskális politikát az Egyesült Álamokban. Meglehetősen nehéz olvasmány, csak azoknak ajánljuk, akik otthonosan mozognak az infláció fiskális teóriájának modell irodalmában. 

Update:

Scott Sumner kommentje.

Az elmúlt években számos elemzés jutott arra a konklúzióra, hogy a 2000-es évtized középső harmadának olajárrobbanása - noha méretét tekintve vetekedett az 1973-assal - jóval kisebb megrázkódtatást okozott elődjénél. Olivier Blanchard például több tanulmányban is így vélekedett, a jobb monetáris politikának, a rugalmasabb munkaerőpiacnak és a nyersolaj gazdaságban betöltött kisebb szerepének tulajdonítva a tompított hatást.

Valerie A. Ramey és Daniel J. Vine tanulmánya újraértékeli az olajárak ingadozásának hatását, és jelentősen finomítja a korábbi eredményeket. Szerintük, bár a nominális változók (infláció) reakciója a legutóbbi olajárrobbanáskor kétségkívül kisebb volt, a reálgazdaság viselkedése érdemben nem különbözött. A hetvenes évek ársokkjai csak azért okoztak nagyobb felfordulást, mert akkor a kormányzat kiterjedt árszabályozással reagált az importált olaj árának emelkedésére, ami mennyiségi hiányokhoz és adminisztratív elosztási sémákhoz vezetett, s ezek valóban jelentős veszeségekkel jártak.

Az idő szűkös erőforrás, ezért igyekszünk gazdálkodni vele. Ha nő a munkával töltött idő díjazása, nő a nem fizetett munkával töltött idő (alternatív) költsége is. Azt várjuk tehát, hogy az emberek az utóbbi rovására módosítják idejük felhasználását. Például kevesebb időt töltenek a gyerekeikkel. Logikus? Igen, csak túl egyszerű.

Gyerek, boldogság, közgazdaságtan. Az első kettő viszonyát még értjük, de hogy jön ide a harmadik? Brian Caplan apák napjára időzítette azokat az érveit, amelyek szerinte önérdekből is a több gyerek vállalását támasztják alá. Persze nem a régi fajta, gazdasági előnyökről van itt szó, hanem boldogságról. Akkor is, ha a hivatásos boldogságkutatók éppen az ellenkező eredményre jutnak (a kikérdezéses felmérések szerint a modern világban a gyermekesek alacsonyabb boldogságszintről számolnak be). Caplan szerint a vállalt áldozat sokkal kisebb, mint amekkorának látszik, s némi ügyességgel még sokkal kisebb is lehetne, mint amekkora ténylegesen.

Európában már hozzáláttak a költségvetési deficit lefaragásához, Amerikában pedig egyre többen ajánlják ezt. Eközben sokan példálóznak azzal, hogy a 90-es években Kanadában is sikerrel hajtottak végre egy gyors, és nagyméretű költségvetési stabilizációt. Egy kanadai blog szerint azonban, ha a minta a 90-es évek Kanadája, akkor a fiskális szigorítás még korai.

Blogunk általában nem versenyez a friss kormánydöntésekkel kapcsolatos híreket szolgáltató napilapokkal és hírportálokkal, de most kivételt kell tennünk.

Ahhoz a friss információhoz jutottunk ugyanis, hogy a gazdasági tárca a munkanélküliség elleni harcban a régióban merőben szokatlan harcmodorra készül: a munkavállalók bizonyos csoportjai esetén 20%-kal csökkenti a minimálbért, és könnyíti a vállalati munkaerő-leépítést.

Az itt meg nem nevezendő illetékesek elmagyarázták, hogy nem csak arról van szó, hogy az országtól ezt várja a hitelező IMF. Maguk is belátják, hogy a rugalmasabb munkaerőpiac, beleértve az egyszerűbb elbocsátást és az alacsony produktivitású, képzetlen dolgozók felvételét megkönnyítő bérminimum-csökkentést is, magasabb foglalkoztatáshoz vezet, ami pedig elsőrendű gazdaságpolitikai cél. Ezért a szakszervezetek várható ellenállása dacára is készek bártan meghozni a tervezett intézkedeseket.

Hogy történhetett meg, hogy az eurozóna GPD-jéből alig 2%-kal részesedő Görögország államadósság-problémája alapjaiban rázza meg az integráció egészét, szinte megkérdőjelezve az eddigi eredményeket? Kellett persze ehhez egy világgazdasági válság, de hát akkor is. Mindenesetre megtörtént. Az összeomlást elkerültük, de a válságnak korántsincs vége. A kérdés az, melyek a legsürgősebb teendők, amelyek a brüsszeli döntéshozókra várnak?

A VoxEU.org tucatnyi világhírű közgazdász elemzőt kérdezett meg erről, s ők (mások mellett Barry Eichengreen, Charles Wyplosz, Michael C. Burda, Alberto Alesina) egyenként négy-hat oldalas esszében mondják el a tutit nekünk, valójában a magasságos döntéshozóknak címezve ajánlásaikat. Szó esik arról, hogy az eddigi szabályok miért is nem biztosítottak védelmet az ilyen válsággal szemben, mit kell tenni a pénzügyi és a bankrendszer megerősítéséért, a fiskális fegyelem és a fiskális politikák összehangolásának érdekében, s arról is, hogyan lehet tovább lépni a szorosabb politikai unió irányába. Megéri elolvasni, ritkán fordul elő, hogy kevesebb mint 100 oldalon ilyen lényeglátó összefoglalóját kapjuk annak a tenger problémának, amiről hónapok óta zeng az egész média.