nem a pék jóindulatától

Meglepő? Első hallásra feltétlenül, hiszen a szokásos narratíva úgy tudja, hogy az utcai gengek arra szerveződnek, hogy bűntényeket kövessenek el. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Az erőszakos cselekmények által sújtott körzetekben a fiatalok valójában mindenekelőtt azért tömörülnek bandákba, mert ezek a szervezetek nagyobb védelmet nyújtanak nekik attól, hogy erőszakos cselekmény áldozatául essenek. Olyan védelmet, amit az erre hivatott rendőrségtől nem kapnak meg. A bandák spontán hatalmi rendszerként működnek egy olyan környezetben, ahol az államhatalom hiányzik. Ezért korántsem nyílvánvaló, hogy a szervezett bandák felszámolása után keletkező űr - anarchia - kevesebb erőszakkal járna.

Nem elég neggyőző? Russell S. Sobel írása elég hathatósan érvel az ötlet mellett. Nohát, mi mindenre jó a közgazdaságtan!

Írországból nézve semmiképp.

Az ember azt gondolná, hogy az elmúlt évek hitelpiaci válságában az amerikai ingatlanfinanszírozási piac valmennyi szereplője eléggé megégette magát ahhoz, hogy sokkal óvatosabban közelítsen a lehetséges kockázatokhoz. És ha az ember ezt gondolná, akkor tévedne, legalábbis ami az állami lakásfinanszírozási programokat illeti. Úristen! Ha ez így megy a világkapitalizmus központjában, akkor mire számítsunk mi?

Gary Gordon szerint a sub-prime ingatlanhitelek ügye fontos eleme, de semmiképp sem a teljes magyarázata vagy végső oka a pénzügyi válságnak. Az ok strukturális, a pénzügyi rendszer működésének immanens velejárója. Lényegileg ugyanolyan bankpánikot éltünk át, mint korábban már annyiszor, csak ez nem a bankbetétek visszavonási pánikja volt - ez ellen már véd a betétbiztosítás intézménye -, hanem a bankszabályozás által nem érintett repo piacot sújtotta.

A kérdezz-felelek formában előadott elemzést nem mi találtuk, Ben Bernanke hívta fel rá a figyelmünket.

Greg Mankiw tanévnyitó tanácsai gólyáknak.

Az expanzív költségvetési akciók outputra gyakorolt hatásának mértékéről soha nem volt egyetértés a közgazdászok körében. A válság idején végrehajtott kormányzati kiadási csomagokról folyó vita mintha azt mutatná, a nézetkülönbségek inkább fokozódtak, semmint csitultak az utóbbi években.

Intuitíve logikusnak hangzik, hogy a multiplikátor (az élénkítés egységére eső outputnövekmény) függ attól, hogy a gazdaság a konjunktúraciklus melyik fázisában van. Recesszió idején, amikor az erőforrások kihasználtsága viszonylag alacsony, a multiplikátor nagyobb, hiszen van mit mobilizálni a kereslet kielégítésére. A standard VAR vagy DSGE modellek ugyanakkor - technikai okokból - a potenciális outut körül linearizált alkalmazkodási reakciókkal operálnak, ami persze nem veszi figyelembe, hogy a fiskális multiplikátorok állapotfüggőek lehetnek. Alan J Auerbach és Yuriy Gorodnichenko ennek a problémának járt utána.

A rövid táv rendben lévőnek látszik, a világ gazdasági növekedése - ha bizonytalanul is - megindult. De mi várható a következő tíz évben? Carmen és Vincent Reinhart 15 jelentősebb pénzügyi válság adatainak áttanulmányozásával meglehetősen borús képet fest a középtávú jövőre nézve. A pénzügyi válságok után vagy tíz évig az ilyen krízisen átesett gazdaságok jóval lassabban növekedtek, és a munkanélküliségi rátájuk is nagyobb volt, mint a válságot megelőző évtized alatt. Vagyis az évtized első felének jó évei aligha térnek gyorsan vissza.

A hosszú interjúban a racionális várakozások feltevésének egyik legtekintélyesebb képviselője indításként kerek perec visszautasítja a modern makroökonómiát ért, a válság kapcsán különösen felerősörött kritikákat. Aztán részletesen értekezik a pénzügyi intézmények szabályozását megalapozó elméleti modellekről, a munkanélküliség növekedéséről, Európa problémáiról, s még számos kérdésről, amelyek a legtöbbünket érdekelnek.

Sokan vélik úgy, hogy a terrorista akciókba a szegénység és rossz gazdasági körülmények okozta stressz hajszol embereket. A probléma csak az, hogy a jólét mértéke és a terrorista akciók mennyisége között nincs kimutatható összefüggés.

Efraim Benmelech, Claude Berrebi és Esteban F. Klor műhelytanulmánya ugyanakkor arra a következtetésre jut, hogy a terrorizmus minősége (az öngyilkos akciók szervezettsége, végrehajtásuk módja, pontossága stb.) igenis kapcsolatban állhat a gazdasági nehézségekkel. Legyenek bármennyire is megszállottak, az öngyilkos merénylők éppúgy választanak, mint bárki más. Választanak a piacgazdaság nyújtotta elfoglaltságok és a merénylés között. Gazdasági fellendülés idején a tehetséges és alkalmas emberek előtt sokkal több lehetőség tárul fel a kielégítő polgári elfoglaltságok közül, válság idején a jobban képzettek, tehetségesebbek között is több a munkanélküli. Így bizony sokkal több magasan képzett és tehetséges embert tartalmaz az a kör, amelyből a szélsőséges csoportok toborozhatnak. Persze - ahogy máskor is - nem egyszerűen ez az ötlet a tuti. A tuti az, amikor a megfelelő statisztikai apparátussal megpróbálunk empirikus bizonyítékokat szolgáltatni a hipotézis mellett. Ezt teszi a tanulmány.

Miért is akarhatják a cégek megvesztegetni az állami tisztviselőket? Vélhetően azért, mert a csikorgó állami fogaskerekek ilyen "megzsírozásával" gyorsíthatják az állami engedélyezések ügymenetét, végső soron növelik a cég szélesebb értelemben vett termelékenységét.

Nos, Donato de Rosa, Nishaal Gooroochurn és Holger Görg kutatásai arra az érdekes konklúzióra vezettek, hogy azokban az országokban, ahol a korrupció szintje a gyenge intézmények, jogrendszer stb. miatt általában magas, ott a megvesztegetési pénzek és a cégek termelékenysége közti kapcsolat negatív!  Vagyis a fenti logikának éppen az ellentéte működik. Ott viszont, ahol a korrupció ritka és az intézményi rendszer általában jól működik, ott a megvesztegetési pénzek inkább nyithatnak olyan ajtókat, amelyek a nem fizetők előtt zárva vannak. Vagyis a cégszintű termelékenység és a vesztegetési pénzek közti kapcsolat pozitív.

Noha lehetnek kétségeink az alkalmazott módszertannal kapcsolatban, a korrupció vállalati szintű vizsgálata akkor is érdekes és üdvözlendő. A fenti paradoxonra pedig a következő magyarázat végiggondolását ajánljuk. Lehet, hogy azokban az országokban, ahol a korrupció mélyen áthtja a gazdasági-társadalmi élet minden területét, a megvesztegetők nem annyira a cégük érdekei (termelékenység fokozása), mint a saját személyes céljaik elérésére használják a megvesztegetés eszközét.

Bjorn Lomborg - ahogy szokta - nem a probléma létét kérdőjelezi meg, hanem a hisztérikus, elhamarkodott reakciótól óv. Friss kommentár Kevin Drumtól.

Miért kell csökkentenünk a költségvetési hiányt és az államadósságot? Vajon azért-e, mert az adósság jelenlegi magas szintje (a GDP több mint 80 százaléka) és más gazdasági problémáink miatt a nekünk hitelező befektetők már nagyon kockázatos adósnak tekintenek bennünket, s ezért csak nagyon drágán újítják meg a lejáró hiteleinket? Mi több, annak is reális kockázata van, hogy egy esetleges újabb hitelpiaci turbulencia esetén egyáltalán nem adnak hitelt, s akkor vagy csődöt jelentünk, vagy szaladhatunk vissza pénzért kuncsorogni ahhoz az IMF-hez, akinek csak a minap mutattuk meg merre van az ajtó? Márpedig – érdemi privatizálható vagyon híján – az államadósság növekedése csak a folyó költségvetési hiány kordában tartásával fékezhető meg. Relatív, a GDP-hez viszonyított nagysága meg csak akkor csökkenhet, ha a gazdasági növekedés elindul. Erre pedig minden jel szerint még várnunk kell.

Márpedig a köznapi gazdaságpolitikai viták során gakran alkalmaznak ilyen egyszerű csoportképző ismérveket. Aztán magyarázkodhatsz, hogy te nem általában ellenzel mindenféle állami gazdasági beavatkozást, hanem úgy véled, hogy ez és ez a konkrét akció a közgazdaságtudomány eszközeivel elemezve haszontalan lesz, vagy akár károsnak is bizonyulhat.

Kerültél már olyan helyzetbe, hogy leszélsőjobboldaliztak (itthon inkább leneoliberálisoztak) csak azért, mert felmondtad a közgazdaságtan logikai alapigazságait? Ha igen, akkor szimpatizálni fogsz a Free Exchange bloggerével, aki ugyanezzel küszködik.

Néha a legjobb szándékkal megalkotott szabályozás is a szándékolttól eltérő, akár azzal ellentétes következménnyel jár, a pokolba vezető út és a jószándék kapcsolatáról nekünk is vannak tapasztalataink. Edward Glaesernek minderről William Stanley Jevons, a marginalista forradalom egyik atyja, és a Jevons paradoxon jutott eszébe. Okkal.

Már közel a vége, de azért még nyár van. Greg Mankiw honlapján találtuk.

Igazi uborkaszezonra való könnyed közgazdaságtan nyolcvan évesen is vidáman blogoló Gary Beckerünk iskolájából, Ben Vollaard-tól, a Vox-on:  hogyan hat az autók színe az ellopásuk valószínűségére? Mennyivel kell kevésbé irtózni a sárgától, mint mások, hogy várható értékben már megérje ezüst helyett sárga kocsit venni? - Avagy biciklit, bár ezt még meg kell kutatni. (Találta: B.A., köszönjük!)

A válságról szóló elmélkedések bőségesen foglalkoztak a jövővel kapcsolatos és utólagosan túlzottan optimistának bizonyult várakozások szerepével, úgy is, mint a krízishez vezető út egyik fontos elemével. Arról kevesebb szó esett, hogy az ilyen túlzott optimizmus az emberi psziché olyan sajátossága, amelyet a viselkedési közgazdaságtan már régóta azonosított mint a racionalitási posztulátumtól szisztematikusan eltérő magatartásmintát. Richard Thaler cikkében olyan empirikus vizsgálatok eredményét idézi, amelyek azt mutatják meg, hogy a túlzott optimizmus, a jövő eltalálásának hamis biztonságérzete az üzlezti élet vezetőit talán méginkább jellemezheti, mint a többieket. Márpedig - ahogy cikke végén Mark Twaint idézi - "Nem amiatt kerülsz bajba, amit nem tudsz, sokkal inkább amiatt, amiben egészen biztos vagy, de valójában nem úgy van."

Interjú a Hvg.hu-n Scharle Ágotával arról, hogy mi is kellene hozzá.

Aki többet szeretne tudni a témáról, annak ajánljuk az (különben az Eltecon-nal közösen tananyagfejlesztő) MTA-KTI-nek a Munkaerőpiaci Tükör c. éves kiadványsorozatát, melynek kötetei az internetről ingyen letölthetők.

Ahogy az már csak lenni szokott; egyesek szerint igen, mások szerint nem.

Nehogy elkerülje bárki figyelmét: aki Olvasóink közül nem csak a nyelvét akarja köszörülni a gazdaságpolitika alakulásán, hanem be is szállna, most megteheti: Augusztus 25-i határidővel a Nemzetgazdasági Minisztériumba (aminek új honlapjának "foglalkoztatás" füléről nem vezet link a volt Munkaügyi minisztérium különben még élő honlapjára, no de ez mellékszál) 44 új főosztályvezetőt keresnek, nyilvános pályázattal.

A Közpénzügyi Füzetek legfrissebb száma segít eligazodni. Szerzői (Scharle Ágota, Benczúr Péter, Kátay Gábor és Váradi Balázs) hasznos kiskátét gyúrtak össze az elméleti irodalomból, a magyarországi tapasztalatokból és a nemzetközi empirikus vizsgálatokból. Abból indulnak ki, hogy az adóreform mindig és szükségszerűen értékválasztás kérdése, ezért nincs úgy általában "jó" adórendszer. Van viszont hatékony rendszer: olyan, amely a legkevésbé torzítja a gazdasági szereplők döntéseit, amely adott bevétel mellett a legkevesebb adminisztrációs teherrel és elkerüléssel jár, és amelyben az áttételes hatások a legkevésbé hatnak az eredeti cél ellenében. Így aztán a szerzők arra tesznek kísérletet, hogy a közgazdászok kedvenc célját, az ún. hatékonyságot próbálják számon kérhetővé tenni a különböző javaslatokon.

Az eddig forgalomba került elképzelésekről a tanulmány szerzőinek az a véleménye, hogy túlteng bennük az adócsalás visszaszorításának szándéka a foglalkoztatást ösztönző elemekhez képest. Ilyen például a minimálbér adózás alá vonásának a minimálbér összegének emelésével kompenzált ötlete. Az adócsalás természetesen rossz és káros dolog, de a szerzők a minimálbérrel kapcsolatos adócsalás mértékéről közszájon forgó becsléseket eltúlzottnak tartják, ugyanakkor rámutatnak a fogalakoztatás megdrágításából fakadó káros következményekre.

Az alapos előkészítés fontos volna, vannak tapasztalataink a hebehurgya módon megváltoztatott adókulcsok utólagos korrekcióinak szükségességéről. Márpedig az adórendszer kiszámíthatósága és stabilitása nagy érték, amiben ráadásul az elmúlt húsz évben egyáltalán nem volt részünk.

A New York Times felkapta Raj Chetty (nem álljuk meg: a magyar Szeidl Ádám QJE-beli szerzőtársa) és társai készülő tanulmányát amely egy egyedulálló longitudinális adatbázison (nyolcvanas évékben jártak óvodába, mostani keresetüket és vagyonukat is ismerjük) igyekszik megmérni a kisebb csoport és a jobb/gyakorlottabb óvónéni (-bácsi) fizetésben megjelenő társadalmi hasznát. Még költség-hasznot is számolnak. Mankiw blogjára írt emailjében az egyik szerző megnyugtat: a család is számít. Kb. háromszor akkora a hatása, mint az óvódának.

Aki kíváncsi arra, hogy a külföldön dolgozó ifjú magyar közgazdászok min dolgoznak, és szerencsétlenségére az augusztus eleje Budapesten éri, mától szerdáig (aug 2-4) szeretettel van látva a KTI 807-es termében. Részletes program.

A mai Indexen az Eltecon két tanára a magyar iparpolitika lehetőségéről és veszélyeiről elmélkedik.

A közösségi szájtok a népi politikai kezdeményezések nagyszerű terepei (grassroots: az angol kifejezés a mindenütt feltörő fűhöz/gyomhoz hasonlítja az ilyet). Sok-sok jóérzésű ismerősöm, köztük két Angliában, egy Kanadában és egy Amerikában élő is csatlakozott az egyik ilyenhez, a „Mondjunk le az aug. 20-i tűzijáték élményéről az árvízkárosultak javára!!!” facebook-csoporthoz, melynek hamarjában nem kevesebb, mint kétszázötvenezer tagja került, így a sajtó és maga a kormány is reagált reá.

A csoport célja olvastán bennem feltoluló felháborodást nem tudom az illető csoport üzenőfalán bejegyzésként kiadni magamból, mert ahhoz be kellene lépnem a csoportba. Az ellencsoport („Mondjunk le az árvízkárosultak segítéséről az aug. 20-i tűzijáték élményéért!!!”) inkább csak arra jó, hogy tesztelje az olvasók képességét az értő olvasásra (csekély) és a virtuális kiabálásra (jelentős). Muszáj tehát a dühömet szétszálaznom és blogposzttá szublimálnom. Elnézést.

Mégsem olyan hasznos a Behavioral Economics?

A nyárközepi uborkaszezonban blogunk olvasóinak, de szerkesztőinek napirendje is eltér a szokásostól, nyári szabadságunk alatt mindnyájan kevésbé vagyunk fogékonyak szakmai hírekre. A kereslet és kínálat párhuzamos csökkenése - ha teljes leállásukat nem is - a posztok ritkább megjelenését eredményezi. Olvasóink augusztus közepétől számíthatnak ismét a szokásos, átlagosan napi egy-két friss bejegyzést jelentő. ütem visszatértére.

Mohó bankárok, rossz szabályozás és felelőtlen politikusok? Persze. Ám Raghuram Rajan hoszabban ható és mélyebb okokra világít rá.

A hozamgörbe legalábbis ezt valószínűsíti.

Mankiw cikkében arról értekezik, hogy az USA, Kína és Európa három különböző megoldását választotta a "lehetetlen hármasság" kezelésének. Lám, érdemes volt átrágni magunkat a nemzetközi gazdaságtan kurzuson, így valamivel jobban értjük a minket körülvevő világot, mint nélküle.