nem a pék jóindulatától

A foglalkoztatási ráta Európában az elmúlt évtizedekben jó tíz százalékponttal alacsonyabb volt, mint Amerikában. Vajon miért? Van, aki szerint bizonyos adók okozzák, mások a munkaerőpiaci szabályok merevségét szokták emlegetni. Az biztos, hogy a kormányzati politikák eltérései fontos szerepet játszanak.

A monetáris politika számos országban szakértőkből álló testületek döntésein keresztül érvényesül. Vannak esetek, ahol az ilyen döntéshozó testület kizárólag a jegybank tisztségviselőiből áll (FED, Riksbank), ám Nagy Britanniában a Bank of England Monetáris Politikai Bizottságában például vannak külsős tagok, és ugyanez a helyzet a mi Monetáris Tanácsunkkal is.

Egyes vizsgálatok szerint az így definiált külsős és belsős tagok döntéseiben szisztematikus eltérés fedezhető fel. Nem mindegy azonban, hogy ez az eltérés információiknak vagy gazdaságfilozófiájuknak a különbségével magyarázható. Stephen Hansen és Michael McMahon elemzése szerint a két eset ugyancsak eltérő megítélést érdemel a döntéshozatal  eredményessége szempontjából.
 

A közgazdaságtudomány köszöni szépen, jól van. Nem a tudomány, hanem annak alkalmazása volt az, ami alkalmatlannak bizonyult. Így látta a pénzügyi válság tanulságait Ben Bernanke a Princeton egyetemen tartott beszédében.

Sokan a közgazdaságtan imperializmusaként emlegetik azt a jelenséget, ami miatt Justin Wolfers (a Freakonomics blog rendszeres szerzője) egy vele készült interjúban a közgazdaságtant a társadalomtudományok királynőjének nevezi. Arról van szó, hogy a közgazdászok szerint az általuk kedvelt logika és zárt elméleti rendszer a társadalmi jelenségek sokkal széresebb körének elemzésére alkalmazható kiválóan, mint a közvetlen gazdasági események világa. Van, aki örül ennek, maga Wolfers például, és van, aki nem.

Ha valakinek nincs ideje arra, hogy az egész beszélgetést végigolvassa, Wolfers a Freakonomics blogon is kínálja ars poeticáját. Meg kell hagyni: önbizalomhiányban nem szenved.

Valaha a fogyasztóvédelem nagyrésze  a mainstream közgazdászoknak gyanús paternalista eltévelyedésnek tűnt. Vegyen a homo oeconomicusnak gondolt fogyasztó a piacon, amit akar, és ha nem tartották be a szerződésben ígérteket, ott a bíróság, az állami szabályozgatásra semmi szükség! - gondoltuk. Az első lékeket ezen a valóban kissé drákói-szociáldarvinista világnézeten az információ közgazdaságtana ütötte: aszimmetrikus információs helyzetben a piac becsődölhet, tanította Akerlof, legalábbis informálás kikényszerítésére tehát hasznos lehet az állami szabályozás.

Ha valaki elmulasztotta volna az ezzel foglalkozó mikroökonómia-előadást: két jószágot akkor tekintünk egymás helyettesítőjének, ha az egyik árának csökkenésekor a másik keresett mennyisége csökken - kereszt-árrugalmasságuk pozitív -, vagyis a racionális fogyasztók a csökkenő árú termékkel helyettesítik azt, amelynek ára nem változott. Nos, ezek szerint a sör és a marihuána helyettesítők. Mi mással magyarázhatnánk, hogy - a rendőrök mellett - a sörlobbi az egyik legerősebb ellenzője a marihuána legalizálásának Kaliforniában. Ami illegális, az kockázatos, s ezért drága. A legalizálás hatására a fű ára feltehetően csökkenne, és... hát igen.

És miért támogatja a tanárok lobbija a liberalizálást? Nos, ez is kenyérkérdés. Ha a cucc legális, akkor forgalmi adója növeli az állami bevételeket. A tanárok pedig állami alkalmazottak. Úgysem hinnétek el, hogy a Huffington Post napi olvasmányaink közé tartozik, ezért inkább bevalljuk, az ügyre a Marginal Revolution hívta fel a figyelmünket.

Az elmúlt két évtized Japán számára főleg kudarcokat, lassú növekedést, a korábban megszokott dinamika helyett vergődést hozott. Martin Feldstein szerint a nagy bukta még hátra van, mégpedig a megtakarítási válság képében. Az országnak hatalmas államadóssága van, és folyó költségvetése ismétlődően jelentős hiányt mutat. Mindeddig azonban az állam túlköltekezését annak ellenére belföldi megtakarítás finanszírozta, hogy a háztartások megtakarítása folyamatosan csökkent. Nincs csoda, a krónikusan alacsony belföldi beruházási kereslet a magyarázat, ami a legutóbbi időkig még így is a belföldi megtakarítások egy részének külföldre áramlását, pozitív folyó fizetési mérleget eredményezet. Ennek megváltozása azonban csak idő kérdése. És Japán nagy ország, ha ez az ország külföldi finanszírozásra szorul, az a globális hitelpiacokon is azonnal meglátszik majd.

Nem valami kiszavazó show-ról beszélünk persze, hanem a Nobel-díjról. A közgazdaságiról. Október 11-én döntenek róla. Van kedvetek találgatni? A Thomson-Reutersnek már van egy szűk listája. Alesina, Kiyotaki, Moore, Murphy.

A hazafias érzelmektől jobban áthatott emberek hajlamosabbak arra, hogy becsületesen, a szabályokat betartva fizessék adóterheiket. Ez nem egy jámbor óhaj, sőt, nem is az adóhivatal hazfiasságra apelláló felszólítása, hanem alapos vizsgálat eredménye. Mielőtt felhörrennénk, hogy ezek szerint a jó magyarok csak szavakban patrióták, siessünk leszögezni, hogy a hon iránti érzelmek nem kizárólagos meghatározói az adószabályok követésének vagy megszegésének, más tényezők ennél súlyosabbak is lehetnek. Vagyis a tétel - ahogy máskor is - ceteris paribus értendő, minden egyébb azonossága mellett a hazafiasabb érzelműek stb. stb.

A témáról nyilván rögtön van mindenkinek határozott véleménye, ám mielőtt ezt eleresztjük, célszerű előbb elolvasni a papírt. Nem könnyű, kemény módszertant és komoly empirikus alátámasztást tartalmaz.

Ebben a blogban ritkán szemlézünk magyar nyelvű cikket. Ez nem szerkesztési elv, csak valahogy így alakult. Persze, ha valami nagyon megtetszik, azzal kivételt teszünk. Ráadásul Muraközy Balázs írása arról az iparpolitikai ötletről szól, ami a mi olvasóink közül is sokakat hozzászólásra késztetett. 

Az a gyakran heves ellenérzés, ami az ország termőföldjének külföldiek tulajdonába kerülését, vagy akár csak ennek lehetőségét kíséri, egyáltalán nem magyar sajátosság. A tiltakozás olyankor különosen erős szokott lenni, ha a potenciális vevő ráadásul még csak nem is magánszemély, hanem intézmény, a nemzetközi agrobiznisz vállalata, vagy - horribile dictu - valami befektetési alap. Szemlézett cikkünk Brazília, Argentína és más országok hatóságainak válaszlépéseit emlegeti a nemzetközi agrobiznisz utóbbi években tapasztalható felfokozott földvásárlási éhségére.

A legtöbben a legelső találkozón arra koncentrálunk, hogy "csak el ne szúrjuk".  Vagyis tartózkodóak vagyunk, igyekszünk megtudni sokat a partnerről, de óvatosan adagolni magunkat, hiszen nem tudjuk még, mi tetszhet neki és mi nem. És nem merünk igazán érdekes témákat felvetni, hiszen azok éles nézetkülönbségeket tárhatnak fel. Vagyis beszélünk a vacsoráról, az időjárásról meg ilyenekről. Miután mindketten ezt csináljuk, az este unalmas lesz neki is, nekünk is. Az ilyen összjáték eredményét nevezik a közgazdászok rossz egyensúlynak. A viselkedési közgazdaságtannal foglalkozó Dan Ariely szerint lehet ezt jobban is csinálni.

Az individualista és a kollektivista értékek eltérő arányban jutnak érvényre az egyes társadalmakban. Yuriy Gorodnichenko és Gérard Roland úgy találják, hogy az inkább individualista értékeket magukénak valló társadalmak hosszú távon gyorsabb gazdasági növekedést érnek el, mint erősebben kollektivista társaik. Attól azért óvnak, hog ebből valaki elhamarkodott gazdaságpolitikai következtetéseket vonjon le.

A Széchenyi István Szakkollégium tisztelettel meghív minden érdeklődőt a Fogyasztók a hitelpiacon: viselkedés és szabályozás című konferenciára, amely a Gazdasági Versenyhivatal támogatásával valósul meg. A konferenciát 2010. október 5-én tartják a Budapesti Corvinus Egyetem Rektori Tanácstermében (Főépület, E2001. terem). A részletes program itt.

Már akit érint - Krugman szerint.

Válságban minden a feje tetején áll. Hosszú sora van azoknak a gazdaságpolitikai értekezéseknek, amelyek szerint ami máskor áldás, az most átoknak tűnik, és fordítva.  Ehhez a sorhoz most Tyler Cowen, a Marginal Revolution bloggere is csatlakozik, amikor az amerikai monetáris politika tehetetlenségét elemzi. Úgy látja, hogy a likviditási csapda problémájával küszködve a FED azzal járulhatna hozzá az aggregált kereslet emelkedéséhez és ezáltal a gyenge fellendülés erősödéséhez, ha hitelesen el tudná kötelezni magát a jelenleginél magasabb, mondjuk, három százalékos inflációs cél mellett. Ám ezt most nem tudja megtenni. Nem a cél deklarálásával volna a gond, hanem azzal, hogy az elmúlt évek zavarai miatt senki sem hinné el, hogy komolyan gondolja, vagyis tényleg mindent meg is tenne azért, hogy ez a magasabb inflációs ráta teljesüljön. Cowen a blogján további pontokkal árnyalja és kiegészíti érvelését.

Mennyit kell tanulnia egy átlagos amerikai egyetemistának egy nap? Catherine Rampell kicsit bulváros írásában számos adattal örvendeztet meg bennünket az amerikai egytemek életéről. A mi figyelmünket nem a közgazdászprofesszorok évi keresete, hanem az a kördiagram keltette fel, amelyből megtudhatjuk, az átlagos amerikai egyetemista munkanapjából 3,6 órát tölt összesen tanulással (ebben minden, tehát az óralátogatás is benne van). Nos, a hazai átlagokról nem tudunk számot adni, de mi úgy tudjuk, hogy az ELTEcon diákjai ennek többszörösét töltik tanulással. Vagy tévednénk?

A jüan árfolyama továbbra is a gazdaságpolitikai viták középpontjában áll Amerikában. A Kínát agresszív merkantilizmussal, valutájának mesterséges manipulálásával vádolók egyik szócsöve Krugman, akinek ebbéli álláspontját már sokszor idéztük. Éppezért most olvassunk valakit az ellentáborból. Scott Grannis szerit ez marhaság, szó sincs arról, hogy Kína alulértékelné a jüant. Ha ezt tenné, annak - egyebek közt - látszania kellene Kína és az USA inflációjának különbségében. Márpedig ilyet ő nem lát.

Szokatlan szemszögből tárgyalja a jüan árfolyamának problémáját Dani Rodrik. Szerinte a kínai árfolyampolitikának nemcsak az USA-Kína relációban van kiemelt jelentősége, a jüan árfolyama érdemben befolyásolja a Kínával szorosabb gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokat ápoló szegény fejlődő országok sorsát is. Rodrik cikke érdekes olvasmány, bár az olvasónak időnként olyan érzése támad, mintha a 60-as években divatos fejlődésgazdaságtan irodalmát olvasna. Erőteljes aktív iparpolitikát, a belföldi ipar fejlesztése érdekében a valutaárfolyam manipulálását és más hasonló módszereket ajánl figyelmükbe. Jó, jó, szegény országok, fejlődő országok ezek, de azért piacgazdaságok. Kínában tényleg leginkább a hatóság dönt a valuta árfolyamáról, s az ország méretei miatt ennek a döntésnek a reálárfolyamra is lehet tartós hatása. Egy kis nyitott piacgazdaságban azonban a reálárfolyam még akkor sem az ország kormánya által szabadon megválasztható változó, ha az ország amúgy szegény és fejlődő.   

Az ELTEcon Ingatlanpiaci Kutatóközpontjából (az ELTINGÁból) jelentkeztünk egy lakáspolitikai kérdést feszegető írással.
Szerintünk nem minden közhely igaz. A cikk kevésbé szerkesztett formában letölthető innen is.

A Magyar Közgazdaságtudományi Egyesület (MKE) 2010. december 20-21-én, Budapesten tartja negyedik konferenciáját. Az évenként megrendezett konferencia célja az, hogy elősegítse a Magyarországon dolgozó, vagy Magyarországhoz egyéb módon kapcsolódó közgazdászok rendszeres találkozását, egymás új eredményeinek megismerését, színvonalas szakmai diskurzus kialakulását. Részletek itt.

A kikérdezéses vizsgálatok azt mutatják, hogy a feketék kevésbé boldogok, mint a fehérek. Vajon miért? Ám a boldogságérzet különbségének dinamikája még érdekesebb. A boldogság-index különbsége ugyanis csökken, a hetvenes évek óta jelentős mértékben. Történik mindez annak ellenére, hogy az objektív életkörülményeiket tekintve (anyagiak stb.) nem történt érdemi felzárkózás a fehérek csoportjához. A rejtély a Frakonomics blog érdeklődését is felkeltette.

Erős, prosperáló gazdaság nem támaszkodhat csupán holmi szolgáltatásokra. A feldolgozóipar egy nemzetgazdaságban elsődleges, mert... Miért is?

Az a meggyőződés, hogy a nemzetgazdasági ágak közül egyesek hasznosabbak, mint mások, és ezért a piaci jelzésekhez, komparatív előnyökhöz igazodó spontán szakosodás eredményeképp kialakuló ágazati szerkezet korrekcióra szorul, nagyon régi keletű. A vicc az, hogy a mi régi szocializmusunkban - ahol az ipar elsődlegessége holmi szolgáltatásokhoz vagy mezőgazdasághoz képest megkérdőjelezhetetlen politikai tételnek számított - még volt is ennek racionális tartalma. Tankot tényleg csak az ipar produkálhat, így az a gazdasági rendszer, amelyik - ha be nem is vallotta - a katonai felkészülést többre tartotta a polgárok életszínvonalánál, logikusan preferálta az ipart a többi ágazathoz képest.

A második negyedév adatai alapján Németország meglehetősen gyorsan látszik kijönni a recesszióból. A CATO Institute publicistáját - a részben gazdaságtörténettel is foglalkozó Lawrence H. White-ot - mindez a háború utáni német csodára emlékezteti. Noha a cikk tényleg az akkori eseményeket taglalja, a szerző szándéka szerinti üzenet nagyon is a mának szól. Szerinte nem az állami beavatkozás, fiskális stimulus meg hasonlók, hanem épp az ellenkezője vezet ki a válságból. Persze annak, aki ismeri a CATO-t, semmi meglepő sincs benne.

A ma induló szuveren.hu társadalmi- és jogi- mellett gazdasági elemzésekkel is igyekszik orientálni a liberális demokrácia elveit nem eleve elutasító, a közügyekben saját álláspontot kialakítani kívánó olvasókat. A böngésző a szerkesztők és szerzők között programunk néhány oktatóját, óraadóját is felfedezheti.

Sok sikert és sok olvasót kívánunk az új portálnak! 

A legtöbbet idézett magyar közgazdász abból a generációból, amelynek legjobbjai már a mindenséggel mérhették magukat: vezető amerikai egyetemeken szereztek doktori fokozatot, és nem a tranzitológiát vagy más közép-európai sajátosságokat választották kutatási területüknek. Botond matematikusnak tanult, a pesti Fazekas matektagozatáról a Harvardra került undergradnek, de megunta, hogy „nincsenek benne emberek”, így aztán 2000-ben már az igen jónevű Massachusets Institute of Technology-n (MIT) szerzett doktori fokozatot közgazdaságtanból. Témavezetője, Peter Diamond hatására viselkedési közgazdaságtanra szakosodott, akkoriban még szinte úttörőként, mára szűkebb területének igazi világsztárja. 2000 óta a kaliforniai Berkeley egyetem közgazdasági tanszékén dolgozik, június óta professzorként. Budapesten beszélgettünk vele elsősorban választott szakterületéről, a viselkedési közgazdaságtanról, arról, hogy mit tanulhatunk a behavioristáktól, és hogy miért nem kell félni tőlük.

A közgazdaságtan persze. Kérdés: hogyan lehetett rávenni a hajóskapitányokat arra, hogy megóvják a börtönszigetre (Ausztráliába) szállítandó fegyencek életét? Alex Tabarrok (George Mason Egyetem) története.

William Easterly évnyitója.

Nincs olyan érzésetek, hogy a fiskális politikáról szóló sosem csituló vitában ugyanazt a csontot rágjuk hosszú évtizedek óta? Azt ugyanis, hogy az egyensúlyi output kialakulásában a kínálat igazodik a kereslethez, vagy fordítva. Casey Mulligan már blogjának címével is a kínálati oldal mellett tör lándzsát, ostorozza is a stimulus hívőket rendesen.

Ne gyertek azzal, hogy a választ egy elsős diák is tudja, a neoklasszikus szintézismodell alapján már fújja is a rövid meg a hosszú táv különbségét. Abban ugyanis, hogy meddig rövid a rövid és mikor kezdődik a hosszú újratermelődik az eredeti kérdés.

Vezetői jogosítványt az kap, aki megtanult autót vezetni. Tanulni leginkább iskolában, szervezett kurzuson lehet. Vagyis logikus, hogy akik autóvezetői tanfolyamra jártak, azok jobban vezetnek, s átlagosan kevesebb balesetet okoznak azoknál, akik nem jártak ilyen iskolába. Ki más, mint a Freakonomics talált volna rá arra a hírre, hogy ez Indianában nem így van. Ott a 18 év alatti autóvezetők közül azok, akik iskolába jártak, négyszer annyi balesetet okoznak azokhoz képest, akik ilyen oktatásban nem részesültek.

Paradoxon? Ugyan. Csak egy vicces példa bevezető Ökonometria órára a statisztikai kapcsolat és az okság közti különbség érzékeltetésére.

Az IMF hisztéria-elhárítónak szánt összefoglalója szerint éppen hogy nem: a fejlett országokban az államcsőd szükségtelen, nemkívánatos és valószínűtlen (ráadásul angolul ez még alliterál is).

Az IMF stábja igyekszik józanul, az eddigi tapasztalatok alapján eloszlatni a kommentátorok egyes mítoszait. Nem igaz, hogy ilyen hiányszintről nincs visszaút, nem igaz, hogy a csőd jó, az átlagos államadósság-kamatszint nem szökik rögtön az égbe akkor se, ha az új adósságé igen, márpedig az országok nem a magas elsődleges hiány, hanem a kezelhetetlen kamatterhek miatt kényszerültek csődbe, írják.

A józan ész hangja? Motivációs szónoklat, à la IMF? Vagy füttyszó a sötétben?