nem a pék jóindulatától

Kevés olyan feltörekvő ország van, amely az elmúlt harminc évben bátrabban reformálta volna gazdaságát, mint Mexikó. Megnyitották országukat a nemzetközi kereskedelem és a külföldi beruházások előtt, fejlődő országban szokatlan fiskális fegyelmet értek el, és privatizálták az állami vállalatokat. Hogy lehet, hogy növekedési teljesítményük mégsem igazolta vissza ezeket a reformokat? Gordon Hanson foglalja össze a téma irodalmát.

(Ne kérjétek, hogy foglaljuk össze a fő konklúziókat, a tanulmány alig 25 oldal!) 

A válság következméyneként számos országban szaladt el a költségvetési deficit, a büdzsé alkalmazkodása elkerülhetetlen. Alberto Alessina megismétli sokszorosan hangoztatott álláspontját: a költségvetési stabilizáció kevésbé káros a rövid távú gazdasági teljesítményre, ha inkább a kiadások csökkentésével, mintha adóemeléssel operál.

...a mi esetünkben az Egyesült Királyság, ahol az adórendszer reformjának kívánatos irányán olyan nehézsúlyú közgazdászok dolgoznak, mint a Nobel-díjas James Mirrlees, a Neumann-díjas Timothy Besley vagy az NBER-elnök James Poterba. Immár nem csak egyes háttértanulmányok, hanem a brit adórendszert módszeresen újragondoló, az IFS égisze alatt született könyv, a Mirrlees-review egésze és az annak ajánlásait összefoglaló pamflet is nyilvános, letölthető. Talán a magyar gazdaságpolitikusok is találnak megfontolandót benne. Nem is annyira a konkrét megoldásokra, hanem inkább a tényalapú, az elméletet és az empirikus közgazdaságtani tudást integráló, alapos, józan, módszeres megközelítésre gondolunk...
(köszönjük, hogy szóltál, SL!)

A génátültetéssel módosított organizmusokkal (GMO) szembeni legáltalánosabb kritika az szokott lenni, hogy ez "természetellenes", értsd: a természetben nem fordul elő, s innen ered alapvető veszélyessége. Nos, azóta találtak olyan esetet, amikor ilyesmi az embertől független természeti környezetben ment végbe. Mindebből - James McWilliams szerint - nem az következik, hogy nem kell óvatosnak leni, az viszont biztosan, hogy az ellenzőknek alaposabban ár kell gondolniuk: egészen pontosan mit is elleneznek a genetikai módosítások koncepciójában.

Simon Johnson úgy látja, hogy a formálódóban lévő Bázel III., a bankreguláció nemzetközi rendszere a legkevésbé sem fogja megoldani a valódi problémát, a nagybankok túlzott kockázatvállalási hajlamát. Úgy tűnik, hogy a banklobbi kifejezetten megvezette az adminisztrátorokat és a politikusokat a tőkekövetelmények emelésének kérdésében.

Az idei Nobel-díj apropóján sokat beszéltünk a search and matching modellek széleskörű alkalmazási lehetőségeiről, így az emberek párválasztásának lehetséges modellezéséről is. Nos, három tudós - nem meglepő módon közgazdászok - egyensúlyi modellt készített, és adatokon tesztelte a kérdés vizsgálatára. Különösen izgalmasak azok a konklúziók, amelyek azt taglalják, hogyan reagálnak a párkeresők nemek közti arányok eltolódására. Vajon mit áldozunk be, ha sokkal többen vagyunk, mint a másik nem képviselői?

A Fidesz-kormány olyan radikális változtatásokat hajt végre az adórendszerünkben, amilyet a rendszerváltás óta nem láttunk. A főbb elemeket már ismeri az olvasó. A nyáron bejelentett, már az idei évvel kezdődő bank- és biztosítóadó (kb. 140 milliárd bevétel 2010-re) után a kormány hasonló struktúrában, idéntől kezdődően három évig a bolti kiskereskedelemmel foglalkozó, elsősorban a nagy és külföldi tulajdonban levő vállalatokra évi 40 milliárd, a távközléssel foglalkozókra 70 milliárd, az energetikával foglalkozókra 60 milliárd kérdéses alkotmányosságú ágazati sarcot vet ki.
 

Sokan élnek a világban szegénységben, helyenként egészen embertelen körülmények között. Vajon a gazdag országok részvétlensége, a szegények felé áramló segélyek szúkössége a probléma? Egyáltalán, mit lehet, és mit nem lehet elérni a segélyezéssel? Egy csokor a kérdés legtekintélyesebb szakértőinek véleményéből.

A közgazdászok másként gondolkodnak, mint a nem közgazdászok, alaptételeink közül jónéhány van, ami kifejezetten szembe megy a nem szakmabeliek intuíciójával. Aki már próbált laikus barátjának, barátnőjének a komparatív előnyök elvéről vagy a minimálbér emelésének várható következményeiről értekezni, minderről fájdalmas tapasztalatokkal rendelkezik. A másik emberek persze sokfélék - és sokkal többen vannak -, így érdekes lehet, hogy milyen tényezők hozzák a többiek gondokodását közelebb a közgazdászokéhoz. Bryan Caplan korábbi vizsgálatai szerint a képzettség szintje, az oktatásban eltöltött idő az, ami fogékonyabbá, megértőbbé teszi az embereket doktrínáink iránt. Újabb, Stephen Millerrel közösen végzett kutatásai viszont arra engednek következtetni, hogy az igazán fontos faktor az IQ, ha ezt is figyelembe vesszük, akkor az oktatás szerepe erősen csökken.

És ebből a legrosszabb az, amikor mások pénzét költöd másokra. Így látta ezt Milton Friedman.

Miközben a korrupció negatív gazdasági következményeiről a legtöbben szilárdan meg vagyunk győződve, abban messzemenően nincs egyetértés, hogy a káros következmények egészen pontosan milyen mechanizmusokon át jelentkeznek. Nauro F. Campos, Saul Estrin és Eugenio Proto empirikus elemzést végzett annak a hipotézisnek a vizsgálatára, miszerint a korrupció piaci belépési korlátként szerepel. A piacra való belépést, vagy új vállalatok alapítását érdemben korlátozhatja, hogy a potenciáis belépők nem rendelkeznek azokkal az információkkal, amikkel a bent lévők igen, vagyis bizonytalanok lehetnek abban, hogy kinek, mennyit és mikor kell fizetni. Ez a belépési korlát pedig fenntartja a már a piacon tevékenykedők esetleges monopolista pozícióit, és az általuk élvezhető járadékokat.

Szakmánk egyik közhelye, hogy az előre várt dolgok bekövetkezte - nem hordozván új információt - nem befolyásolja közgazdasági döntéseinket. A FED bejelntése után mégis esett a dollár. Vajon miért? Így látja az Econbrowser.

Emlékeztek a videóklippre? A rap folytatódik, most a színpadon. És egy kis háttér.

A Division of labour blogon találtuk.

Az, ami nincs? Egyről mégis sokan tudni vélnek, és ezt az USA eszi. A dollár világpénz funkciója Amerika számára rendkívül olcsó módon biztosít külső finansírozást. Ám - ahogy Daniel Gros írása bemutatja - ennek is ára van, csak másutt. Az a tény, hogy más országok dollárban halmoznak fel tartalékokat, e valuta árfolyamát az ilyen tartalékolási, felhalmozási gyakorlatnak szolgáltatja ki. Persze, hogy megint az amerikai-kínai egyensúlytlanságról van szó. Csak most egy másik szögből nézzük.

Elvitatkozgatunk itten azon, hogy mekkora a kormányzati áru- és szolgáltatásvásárlások multiplikatív hatása a GDP-re. Ez a téma blogunk olvasóit is érdekli, legalábbis erről tanúskodik a hozzászólások nagy száma az ilyen témájú posztokhoz. A kísérleti laboratórium leginkább az USA, részben az adatszolgáltatás minősége és az empirikus kutatások nagy száma, részben pedig ama csekélyke 862 milliárd dolláros válságkezelő csomag miatt, ami valóban szinte kínálja magát arra, hogy a multiplikátorhatást klinikailag teszteljék rajta.

A probléma csak az - ahogy John F. Cogan és John B. Taylor legújabb tanulmánya megvilágítja -, hogy ennek a pénznek elenyésző töredékét költötték áru- és szolgáltatásvásárlásra. A pénz túlnyomó részét az államok és helyi önkormányzatok kapták, amelyek elsősorban jóléti transzferekre és adósságleépítésre fordították a hozzájuk érkező összegeket. Vagyis lehet a multiplikátor nagy, vagy lehet kicsi, ha a vásárlások csak kicsit nőnek, akkor szorozhatjuk bármivel.

Német többlet jó, kínai többlet rossz.

Utoljára Krugmannal kapcsolatban viccelődtünk, ám az a kérdés, hogy van-e multiplikatív hatása a kormányzati kiadásoknak, az véresen komoly, nagyon aktuális, és tényleg erősen megosztja a közgazdászokat. Price V. Fishback műhelytanulmánya azt a városi legendát vizsgálja, hogy Amerikát a nagy (a régi) válságból valóban a háborús készülődéssel, illetve magával a háborúval kapcsolatos hatalmas fiskális költekezés vezette volna ki. Szerinte a háborús időszak fiskális politikája amúgy sem hordozhat tanulságokat a - mégoly válságos - békeidők számára, hiszen akkor az erőforrásokkal kapcsolatos döntéseket nem a piacok, hanem a tábornokok hozták, a GDP 40%-át hadianyagokra fordították, és a munkaerő 15%-a a hadseregben szolgált.

Ethan Ilzetzki, Enrique G. Mendoza és Carlos A. Végh tanulmánya pedig 44 ország friss adatainak elemzése alapján megerősíti azokat a - korábban is emlegetett - következtetéseket, miszerint a kormányzati kiadások outputra gyakorolt hatása helytől, időtől és országspecifikumoktól függően nagyon eltérő lehet. Így például a fiskális multiplikátor nagyobb a fejlett országokban, mint a fejlődőkben, jelentős lehet a fix árfolyamrezsimet futtató országokban, de zéró a lebegtetőknél, s hogy a nagyon eladósodott országok is csak nulla értékű multiplikátorra számíthatnak.

Köszönjük a Marginal Revolution blognak, hogy ezekre a fontos tanulmányokra felhívta a figyelmünket.

Na jó, majdnem minden. De a biztonság biztosan az. Nyulak: elszaladjunk a ragadozó elől vagy megkockáztassuk a saláta elrágcsálását? XXI. századi családapák: repülővel vagy autóval menjünk nyaralni? Hogyan működnek ezen a  téren azok a blogban már emlegetett, a viselkedési közgazdaságtanba beépülő kognitív csapdák, amikbe bele szoktunk esni? Akinek van húsz perce rá, annak ajánljuk Bruce Schneider bevezető szintű, de világos és szórakoztató TED előadását (köszönjük, FP!)

A jelen válságban az adósságkockázatok kezelési problémái különösen nagy szerepet játszottak. Az állmadósságot olyan instrumentumokkal finanszírozzák, amelyek kifizetési kötelezettségeit a gazdaság teljesítménye nem befolyásolja. Mi volna, ha inkább az azévi GDP arányos részére jogosító részvénnyel finanszíroznánk az államot?

Egyes országok masszív folyó fizetési mérlegének többlete az országok közti gazdasági feszültségek fő forrása manapság. Amerikában Kína a fő bűnös, szinte másról se hallani, mint arról, hogy az agresszív kínai árfolyampolitika a kereskedelmi többleten át amerikai állások ezreinek (tízezreinek? százezreinek?) elvesztésével jár. A kínai mérlegtöbblet valóban nagy, de ez valójában azért van, mert a kínaiak sokan vannak. Ahogy Scott Sumner a Money Illusionban rámutat, egy főre vetítve mondjuk Norvégia kereskedelmi többlete majd ötvenszerese Kínáénak (kb. 10.000 dollár szemben a kínaiak alig több mint 200 dollárjával). Mármost akkor hogy is van ez ezzel a többlettel? Ha kicsik vagyunk, akkor erény, ha nagyok, akkor főbenjáró bűn?

Sumner szarkasztikus bejegyzésére a Portfolió is felfigyelt. (A szerző nevét azért korrigáljátok, fiúk!)

A Kauffman Economic Outlook felmérést végzett Amerika legnépszerűbb közgazdasági témákkal foglalkozó bloggereinek körében. A kiküldött kérdések elsősorban az USA gazdaságának állapotára és kilátásaira, az egyes gazdasági intézmények teljesítményére vonatkoztak, de más témák is szóba kerültek. A hatvanegynéhány válaszadó véleményének összegzését tartalmazza a negyedéves jelentés.

Kétségkívül paradoxonnak hangzik, de - amióta így rákaptunk a boldogságkutatásra - könnyen beláthatjuk, hogy nincs ellentmondás. Azt legutóbb tisztáztuk, hogy anyagi helyzetünk csak a többiekéhez viszonyítva magyarázza boldogságunk szintjét. A többiekhez való viszonyítás más tekintetben is fontos. Ha mindenki vér boldogatalan körülöttünk, akkor a saját boldogtalanságunk jobban viselhető. Ha azonban úgy vagyunk boldogtalanok, hogy a környezetünkben mindenki repes a boldogságtól, nos, az már tényleg maga az elviselhetetlen tragédia. Ennyi. A tuti megint nem az ötlet maga, hanem az empirikus vizsgálat. 

Krugman szerint meg lehet vele például állítani a gazdasági világválságot. És erre az a legfőbb bizonyíték, hogy egyszer korábban már meg lehetett. Mások szerint azonban ez erős állítás, lévén azt a válságot sem a költségvetési expanzió szüntette meg. Kedvenc kanadai bloggerünk több nagy tekintély érvelését is idézi ennek a véleménynek az alátámasztására. Christina Romerét például. Meg egy Paul Krugman nevű emberét, aki szerzőtársaival 1998-ban a japán likviditási csapdáról írott Brookings tanulmányában egyetértőleg idézi a tárgyban Christina Romert, rámutatván a feléledő inflációs várakozások szerepére a háborús konjuktúra kialakulásában. Olvasóinkra bízzuk annak a kérdésnek az eldöntését, hogy ez a Krugman ugyanaz a Krugman-e, csak ebben a speciális kérdésben megváltozott a véleménye, vagy pedig ez már egy egészen más Krugman.

Szeretnél árrugalmasságot becsülni? Érdekel a környezetgazdaságtan, az energiahordozók gazdaságtana? Kipróbálnád magad, igazi közgazdasági, gazdaságpolitikai elemzésbe kezdenél? Szeretnél trófeákat a cv-dbe, esetleg pénzdíjat nyerni, vagy megírni már idén a szakdolgozatod első változatát, és csak a határidő hiányzik?  A Regionális Energiagazdásági Kutatóközpont idei versenye most minderre lehetőséget teremt. Regisztráció október végéig, dolgozatleadási határidő: november 29.

A pénz nem boldogít. Pontosabban, csak akkor, ha a szomszédnak kevesebb van belőle, mint nekünk. Ez a veleje Richard Easterlin még a 70-es évekből származó megfigyeléseinek. Bármely adott társadalomban a gazdagok valóban boldogabbak a szegényeknél,  ám a gazdagabb országok lakói átlagosan nem boldogabbak a közepes jövedelműekénél. Továbbá, noha jóval gazdagabbak vagyunk, mint a szüleink voltak a mi korunkban, nem vagyunk boldogabbak náluk.

Easterlin óta sokan foglalkoztak boldogságkutatással, s a dolog mintha mostanában különösen divatban lenne. Az újabb eredmények részben megerősítik, részben cáfolják a fenti konklúziókat. A dolog jórészt azon múlik, mit is értünk egész pontosan boldogságon. A különböző boldogságfogalmakhoz ugyanis eltérő mértékek tartoznak. Az azért mégiscsak figyelemre méltó, hogy Barack Obama adminisztrációjában három ismert boldogságkutató is vezető pozíciót tölt be.

Mi a magyarázata annak, hogy egyes országokban stabil demokrácia fejlődött ki, másutt meg önkényuralmi rendszerek működnek? Kapaszkodjatok meg: a dolog az esőn múlik. A túl sok és a túl kevés eső egyaránt gátja a demokratikus rendszer kialakulásának, a közepes eső a megfelelő. Nem hülyülünk, ez a kutatás tényleg erről szól, és nem vicc, hanem véresen komoly. 

Hm. Úgy látszik más országokban is tapasztalható ellenérzés a közgazdászokkal szemben. Persze ebben a cikkben nem magunkfajta jelentéktelen alakokról van szó, hanem olyan szuperegyetemi végzettségel bíró nagyhatalmú figurákról, mint Larry Summers.

A Nobel-díj feletti örvendezésünk közben elsikkadt, hogy az október veszteséget is hozott a közgazdaságtannak: 9-én, 99 évesen elhunyt a Nobel-díjas francia Maurice Allais. A következetesen franciául publikáló Allais ott volt a modern pénzügytan bölcsőjénél, már 1947-ben overlapping generations modellel dolgozott, diákjai között ott a szintén Nobel-díjas Gérard Debreu, de nevét széles közgazdász körökben leginkább a döntéselmélet Allais-paradoxona tette ismertté.

Ha van a fejlett világot sújtó recessziónak mindenki számára nyilvánvaló fájdalma, az a munkanélküliségi ráta világszerte megfigyelhető emelkedése. A munkanélküliség réme a rugalmas munkapiacára amúgy igen büszke Egyesült Államokat is elérte, a dolgozni akaró amerikaiak közül minden tizediknek nincs állása, ezzel a foglalkoztatásban hagyományosan sikeresebb kontinens felzárkózott az eddig elrettentő példaként emlegetett Európához. A magyar arányok is meredeken emelkedtek, lassan a rendszerváltás környékén regisztrált csúcsot ostromolják. Nem csoda, hogy a munkanélküliség felszámolásáért vívandó harc jelszavával választásokat lehet nyerni, és a kapitalizmust elutasító régebbi és újabb keletű mozgalmak is ezt tekintik a megtagadott társadalmi rend egyik legfőbb bűnének.

A frissen Nobel-díjas keresési elmélet egyik egyszerű, viszonylag könnyen reprodukálható empirikus szemléltetése az ún. Beveridge-görbe. Azért egyszerű, mert plasztikusan mutatja meg a keresési súrlódások (nehézkes egymásra találások) következményét, azt, hogy egyszerre van a munkapiacon túlkereslet, azaz üres álláshelyek (a függőleges tengely mentén) és túlkínálat, azaz munkanélküliség (a vízszintes tengely mentén). A jellemzően lefelé lejtő (negatív meredekségű) egyenes azt fejezi ki, hogy több üres álláshely mellett könnyebb munkát találni, így rövidebb lesz az állástanaság, és kisebb a munkanélküliség.

Országosan olyan is a görbe, mint amilyennek lennie kell (például a friss Nobel-díjas elmélet szerint), itt például az USA-adatokra illesztve. A vicces az, hogy kisebb gazdasági egységekben szinte teljesen függőlegesnek tűnik (mintha a munkanélküliség hosszú távú aránya az álláskínálattól teljesen függetlenül alakulna?).

Vagy az egész csak azért volna így, mert lokálisan nem tudjuk elég jól mérni az üres álláshelyeket? Vajon nálunk van Beveridge-görbe megyénként is? Érdekes volna.