nem a pék jóindulatától

Mindnyájan érezzük, hogy a válság különös aktualitást ad e nagyon régi vitának. Két, egymással élesen szembenálló, jelentős könyv ismertetését találjuk e cikkben, sok empirikus tapasztalattal illusztrálva.

A G20 tagországai közül tavaly november óta 17-en 47 féle kereskedelem korlátozó intézkedést hoztak. A helyzet még nem katasztrofális, de már ideje kiabálni.
 

Ő az ismertebb. 

Nem, dehogy, ez csak az apropó. Valójában Akerlof és Shiller e blogban már emlegetett könyvének örve alatt arról merengünk, hogy ragaszkodjon-e a közgazdaságtan elmélete a racionalitási posztulátumhoz, vagy pedig a pszichológia által feltárt néhol látványosan irracionális emberi viselkedési tapasztalatokat építsük be a gazdasági jelenségeket leíró modellekbe. A vita nem új, csak válság és kolera idején divatosabb mint máskor. Vagyunk azonban néhányan, akik továbbra is konokul szembe megyünk a divattal. A pszichológia valóban számos irracionális elemet mutat ki az emberi viselkedésben. A közgazdaságtan viszont nem az emberi agy működésével kapcsolatban fogalmaz meg és tesztel hipotéziseket.  

mindazt, amit a jelen válság természetéről igazából gondol, valószínűleg azt mondaná, hogy a világ vezető gazdasági és pénzügyi hatalma nem jobb egy banánköztársaságnál.

A blog örömmel invitál minden érdeklődőt

Mindíg tudtuk, hogy a transzparencia hiánya mindenekelőtt a zsiványoknak kedvez. Azért lesz mit újraszabályozni.

Amikor ebben a blogban időnként piszkáljuk Krugmant, azt nem azért tesszük, mert azt gondoljuk, hogy nem okos. Azért tesszük, mert jó ideje nem azt csinálja, amiben tényleg jó. Peter Neary laudációja arról a Krugmanról, aki előtt mi is földig hajolunk.

Van, aki szerint igen. És van, aki szerint nem. Ez már csak így szokott lenni.

Azért vannak nagy nevek a keynesi oldalon is – Akerlof és Schiller –, bár nem a fiskális politika, hanem az „animal spirit” pszichológiája tárgyában idézik meg őt. Szerintük a racionalitás mai divatja ezt kiűzte a modellekből. Lett is válság. 

Az ún. legősibb mesterség művelőire - talán romantikus irodalmi emlékeink, talán a középosztály reflexszerű bűntudata miatt - hajlamosak vagyunk szánalommal tekinteni. Önök is elkövették már azt a hibát, hogy szociálisan igen érzékeny körökben szóbahozták az utcalányok egyéb lehetőségeit? Esetleg érveltek már úgy, hogy ők is megannyi nehéz út közül választanak? Ha igen, akkor menthetetlenül közgazdászként gondolkodnak, és pontosan tudják, mi következik ilyenkor. Ha nem, akkor megsúgjuk, mi történik: alig tudnak elugrani a felbőszült társadalomkritikusok és női jogvédők tömege elől, akik csupa Szonya Marmeladovát vizionálnak, a társadalom áldozataiért lamentálnak, és a striciket egyenesen az ördögnek tartják. Most kaptunk némi sovány ellenmuníciót a kezünkbe: valaki ugyanis felmérte őket. A lényeget szó szerint idézve ezt kapta:

Chicago streetwalkers earn $25 to $30 an hour, four times what they'd get in other jobs available to them. Venkatesh has also tried to assess the value of having a pimp versus self-managing, which he calls "a classic business school, industrial organization question." Prostitutes who work with pimps, it turns out, appear to earn more and get arrested less frequently.

Azon vádakkal szemben, miszerint az empíria csak a látszat, a felszín, és másra sem jó, minthogy elrejtse a valóságot, nos, velük szemben továbbra sem segíthetünk.

To Pay for our Debts.

Mondják, hogy valaha, úri társaságban, ha valaki az asztalnál szellentett, kiküldték a kutyát. Az emberi természet már csak olyan, hogy könnyebb a lelkünknek, ha az elkövetett bűnnek bakját találjuk – valaki másban. Szemben azonban a kutyát kiküldőkkel, akik vélhetően azért pontosan tudták, hogy miről is van szó, azokat a mostanában felröppentett vádakat hallgatva, amelyekkel többen a forintárfolyam zuhanását, néha már az egész válságot is a Magyar Nemzeti Bank nyakába varrják, az embernek az az érzése, hogy megfogalmazóik nem tudják, mit beszélnek.

Legalábbis így látja a The Wall Street Journal.

Egy történelmi példa a fiskális stimulus kudarcára: a német egyesítés. 

Jaj de jó! Megint elővehetjük Frank Knight-ot a kockázat és a bizonytalanság fogalmait megkülönböztetendő. Cikkünk szerzője óv attól, hogy a pénzügyi piacok túlszabályozását célzó - a válság miatt nem meglepő - nyomásnak engedjünk. A következő válság most biztosan elég messze van ahhoz, hogy legyen időnk jó alaposan átgondolni, hogyan is kellene megfelelően szabályozni a pénzügyi szférát. 

Szóval mégsem igaz, hogy a nehéz időkben csak a legszükségesebbekre költünk? A Maslow-féle szükséglet kielégitési hierarchia badarság? Nem baj, úgysem akartuk tanítani.

Lehet, hogy az egész válságot az okozta, hogy a fiúk és a lányok manapság inkább keverednek egymással az üzleti világban? Szerintem megéri, de a felügyeleteknek ne szóljunk. Még képesek lesznek arra, hogy a pénzügyi piacok válság utáni újraszabályozásánál a török fürdőről veszik a mintát. Páros napokon csak a fiúk, páratlanokon csak a lányok kereskedhetnek.

Egyszer ugyan ennek is vége lesz, de – áttekintve a múlt pénzügyi válságainak sajátosságait – Reinhart és Rogoff nem optimisták a közeli végét illetően.

Nemcsak a közgazdászok. Csak nehogy csökkentsék emiatt a konferencia-költségvetésünket.

Mankiw szerint NEM! Amúgy megfigyelték már, hogy a leghangosabban mindig azok követelik új tankönyvek bevezetését, akik a régieket sem olvasták?

A gyereknevelésről is.

Update

Recenzió a Parentonomics című könyvről.

Zuhannak az autóeladások, nagy a nyomás a kereskedőkön. Hónapok óta ott is van már javaslatuk (kérelmük?) a kormány asztalán az új autók vásárlásának támogatásáról. Válasz még nincs ugyan, de esélyeik nem rosszak, érveik ugyanis meglehetősen erősnek látszanak.

Először is van ugye a „már mindenhol….”, és ebben most már nemcsak a gazdag országok vannak benne, de Szlovákia is. A költségvetési döntnökök számára talán még ütősebb lehet a fiskális érv. Ha így mennek tovább a dolgok, akkor az ÁFÁból, regisztrációs adóból, egyéb sarcokból a tervezettnek legfeljebb a fele fog befolyni.  A javaslattevők számítása szerint egy darabonként 5-600 ezer forintra rúgó támogatás tízezernél is több új kuncsaftot vonzana, ha a bónusz költségeit megosztanák az állam meg a kereskedők, az állam része akár kétszeresen is visszatérülhetne a fent említett adókból. És vannak még a megmentett munkahelyek. Itt is sokezerről beszélnek. Szóval: csupa haszon, csupa többlet, semmi áldozat, a hülyének is megéri. Mindez együtt úgy hangzik, mint: ingyenebéd. A probléma az, hogy még a világválságban is vannak közgazdászok, akik szerint ilyenek nincsenek.

Nemrégiben a három csapásról jutott eszünkbe. A Nobel-díjas Gary Beckernek a gazdaságpolitikáról is van persze véleménye. Nem meglepő módon, keynesizmus dolgában ő is a 63%-ba tartozik.

Döntő többségben (63%) nem! Legalábbis az Economist olvasói körében.

Ha már évek óta eurónk volna, akkor is tenger bajunk volna. Akkor is csak nagyon szűkecskén volna külföldi hitel (Szlovákia se dúskál), a globális kereslet visszaesésének jövedelemcsökkentő, munkanélküliséget növelő hatása se volna sokkal kisebb, és mindezek együtt akkor is sok adósnak okoznának fizetési nehézségeket. De nem volna árfolyamprobléma, és így a rémhírterjesztésben utazók sem riogathatnának bennünket valutaválsággal. Ám forintunk van, a tőkecsapok elzáródása egyben árfolyamzuhanással és több bizonytalansággal jár, amitől még kevésbé vagyunk vonzóak a befektetők számára. Ha ebben a helyzetben a pánikkeltők kellő hatékonysággal keltik a pánikot, akár még tényleg lehet devizaválság is, amihez képest – ebben az egyben van igazuk – mai válságunk kismiska.

Nehogy azt mondja valaki, hogy csak a vitapartnereit idézzük, most jöjjön ő.

Nem a legfrissebb, viszont lényegre törő és rövid elemzés a válságról és a kormányok opcióiról.

Mármint az, hogy buborékokat csinálunk. A kísérletek szerint igen. Vagy mégsem? 

Úgy tűnik, a téma végre beindult. Itt egy újabb problémás eset. Most még a keynesizmus dolgában kéne valahogy felpezsdíteni az olvasókat. De jó úton járunk, átvezetés ehhez a témához a cikk végén.