nem a pék jóindulatától

Buiter szerint még a környezetvédelmi érv sem áll meg. Az autónak nemcsak a használata, a gyártása is környezetszennyező. Sőt, az csak igazán.

Oximoron? Lehet, de azért az Economist minden év április elsején megpróbálkozik. Idén arról publikált cikket, hogy a Disneyland mintájára Econoland néven tematikus vidámparkot hoznak létre. Mondjuk az egyik tervezett fő attrakcióért, az árfolyam-hullámvasútért a magyar lakáskölcsönösöknek nem is kell majd Kelet-Londonba utazniuk.

És itt van néhány régebbi, hm, mókás cikk a korábbi évek első áprilisi számaiból: az EU bizottság születési ráta kiegyenlítő kezdeményezése különösen meggyőzően hangzik.
 

Nemcsak arról kapunk áttekintést, hogy mostanában milyen tipikus formák léteznek, de abban is eligazít, mikor hasznos, mikor káros és mikor közömbös az ilyen típusú szerződések jelenléte. Buitert mindig érdemes olvasni, ezt különösen.

Mások inkább a közgazdaságtan imperializmusáról beszélnének, mi nem. Amit a piaci szerkezetekről tudunk, kiválóan alkalmazható annak leírására, mi történik, ha egy helyi lapot megszüntetnek valahol. A mikroökonómiai alapok (növekvő hozadék, komparatív előnyök és a szűkösség maga) ismerete pedig szinte nélkülözhetetlen, ha igazán meg akarjuk tudni, hogyan választunk párt magunknak. Sőt, arra is van logikus magyarázat, moért olyan elképesztően magas a nagyfőnökök fizetése. Természetesen nem azért, mert megérdemlik, de konspirációt sem kell szimatolni mögötte.

Mindig nagyon tudunk örülni annak, ha egy jól bevált modellről kiderül, hogy az eddigiekhez képest más területeken is gyümölcsözően alkalmazható. Akerlof tragacsmodellje akár a toxikus értékpapírok problémájának leírására is jó lehet.

A Washington Post szerint nem a monetáris politikát forradalmasító mintaközszolga lesz a hibás, bárhogy is alakul. Elődje, a celebjegybankár is tagad.

Az idén várható visszaesésre vonatkozó előrejelzéseikben a szakértők egyre nagyobb számokat emlegetnek. Mivel az adók zömét a jövedelmek arányában - mi több gyakran progresszív kulcsokkal - vetik ki, minél jobban csökken a jövedelem, annál kisebbek lesznek a költségvetés adóbevételei. Ha senki nem hajlandó finanszírozni a hiányt (most éppen ez a helyzet), akkor a kormányzat kénytelen a csökkenő bevételekhez a kiadások további lefaragásával igazodni. Így keletkeznek azok az egyre nagyobb számok, amelyeket a változó összetételű kormányaink változó elnevezésű csomagjai tartalmaznak. A kiadáscsökkentés persze tovább rontja azok helyzetét, akik eddig a költségvetésen keresztül jutottak jövedelemhez, ők is kevesebbet vásárolnak, még tovább esnek a jövedelmek, és így tovább. Nem csoda, hogy a szakértők egyre nagyobb visszaesésre számítanak.

Ezúttal játékelméletet. Aki legalább a fogolydilemmáig eljutott a tárgyban, az csak klikkeljen. Aki nem, nos a keret lenyűgözően egyszerű. Életünk, másokkal való kapcsolataink jelentékeny része egy olyan térben játszódik, ahol viselkedésünk közös eredője a mi és partnereink választott stratégiájától együttesen függ. Ám nekünk úgy kell választani a lehetőségek közül, hogy azt nem tudhatjuk, hogy a másik mit fog. Nemcsak 100 ezer dollárt lehet így nyerni, de piacot, választást vagy akár háborút is. Mankiwnak köszönjük.

GDP-arányosan mi kaptuk a legtöbbet. Eddig.

Amikor a munkamegosztás és a csere egyedien emberi voltát akarta érzékeltetni, Adam Smith így érvelt: "Soha senki sem látott még kutyát, amint megfontoltan és méltányosan csontot cserélt egy másik kutyával." Nos, kutyát, amint csontot csontért, nem. Csimpánzot, amint húst szexért, igen. A sztori röviden és színesen, vagy hosszabban és tudományosabban. 

Eichengreen és O'Rourke szerint nagyjából ugyanakkora. De ezzel nem mindenki ért egyet.

A hörcsög is inferior? Meg a vitamin is?

Szerintünk a közgazdaságtan.

Ezúttal egy pozitív párhuzam a kilábalásról. Akkor: letérés az aranystandardról, most: műpénzgyártás.

Michael Lewis tudósítása az izlandi katasztrófáról, a helyszínről. És nem is akárhol; a Vanity Fairben. Kis női perspektiva egy machissimo ország machissimo iparágáról, egy férfi írótól. (Michael Lewis egyebek mellett a nyolcvanas évek wall streeti traderjeiről szóló Liar's Poker könyv miatt híres, Salomon Bros, belülről.)

A globális recesszió közepéből kitekintgetve talán érthető, hogy a szakértők nem rendelkeznek pontos forgatókönyvekkel a még ránk váró gyötrelmek hosszáról és jellegéről. A tisztánlátást, s főleg annak kommunikációját nem könnyíti a hirtelen megszaporodott próféták és dervisek zaja, akik a „válság” kellőképpen aluldefiniált fogalmával felfegyverkezve a világ, de legalábbis a kapitalizmus közeli végét vizionálják. A baj valóban nagy, ám nem árt, ha történelmi perspektívában szemléljük. A világ egészének termelése reálértékben 1980 és 2007 között közel két és félszeresére (!) növekedett. Ha a legpesszimistább jóslatok válnak valóra, akkor 2008-2010 folyamán ebből fog a válság elvinni tíz százalékot. Akinek ez a világvége, azt azért nehéz meggyőzni bármiről is. A jóléthez persze gyorsan hozzá lehet szokni, abból bármennyit elveszíteni nagyon kellemetlen. Nem beszélve arról, hogy a veszteségek egyenetlenül oszlanak meg. Aki állását vagy egy élet felhalmozott vagyonát veszti, az sokkal rosszabbul jár az átlagnál. De hát a hurrikán meg az árvíz idején sincs ez másképp.

Miközben megállás nélkül hangoztatjuk, hogy a világgazdasági válság a magyar gazdaságot milyen rossz állapotban érte, s hogy emiatt a mea culpa is, meg a reformgyürkőzés is indokolt, abban is közmegegyezés van, hogy a csapás maga kívülről jött. Sem a források elapadását, sem az exportpiacok összeomlását nem a magyar gazdaság kórjai idézték elő. Ám éppen ez irányította a figyelmet arra, hogy a világ tőke- és árupiacaiba való integrálódásnak kockázatai, s ezek realizálódásakor negatív következményei is lehetnek. Nem is meglepő reakcióként a legkülönbözőbb szinteken fogalmazódnak meg javaslatok olyan stratégiákról, amelyek a függés – ők gyakran úgy mondják: kiszolgáltatottság – csökkentését, a külföld helyett saját erőnkre való intenzívebb támaszkodást szorgalmazzák.

Most nem azokról beszélek, akik bajainkat amúgy is a külföldi tőke sanyargatásának tulajdonítják, válságtól függetlenül is szívesen kipenderítenének minden idegent, s egy füst alatt a latin ábécé helyett a rovásírást is mindjárt bevezetnék. Ők nincsenek sokan, többen vannak azok, akik amúgy pártolják az integrációt, csak a mostani negatívumok és a bizonytalanság rettentette meg őket.

Legalábbis a válság, úgy tűnik, használ neki.

Az a hír járja, hogy e blogon rövidesen vita indul a modern makroökonómiai modellek alkalmazhatóságáról. Az apropó természetesen a válság, pontosabban az, hogy az ilyen modellekre épített gazdaságpolitika miért volt tehetetlen abban, hogy megelőzze azt. E tanulmányt azoknak ajánljuk, akiket a probléma érdekel, ám makroökonómiai ismereteiket az AS-AD paradigma keretében rendezik és az újkeynesi modell finomságaihoz még nem jutottak el. Az írás tekinthető egy alapos fordítóprogramnak a két struktúra között.

Avagy mit bizonyít egy lusta elnök és az 1920-as rövid recesszió?

Brookings konferencia papír. És még számos nagyágyú és érdekesség itt.

Nem kizárt, hogy a depressziótól és a deflációtól való félelmünkben most ágyazunk meg a jövő inflációjának. A Fed adatai szerint a monetáris bázis az USA-ban alig fél év alatt gyakorlatilag megkétszereződött, a bankok kötelezőn felüli (többlet-) tartaléka pedig többszázszorosára (!) nőtt. Igen, az a papírhalom, amit a bácsi a régi fotón vesszőseprűvel seperget, az pengő.

Csendélet válságban.

Vajon kinek kell fizetni az utak fenntartásáért: az ágyhoz kötött nyugdíjasnak ÁFÁ-ban, a keresőknek SZJA-ban, vagy az autósoknak regisztrációs díjban és benzin-adóban? És ha az utóbbiaknak, vajon nem élősködnek-e a társadalmon az utakat használó, de járművüket nem regisztráló, a benzinkútnál legfeljebb a gumit ingyen felfújó, még buszjegyet se váltó galád biciklisták? Ezt a provokatív kérdést veti fel a Freakonomics blog. Az apropó: egy oregoni képviselő 54 dolláros bicikli-regisztrációs adó bevezetését javasolta. A dühös ellenoldal érvei a Freakonomics-blogbejegyzés kommentei között keresendők.

Mármint a japánoktól. A jelen válság kínosan kezd emlékeztetni arra, amivel a japánok küszködtek a kilencvenes években. Az, hogy az övék nem terjedt szét a világ többi részére, nem ok arra, hogy ne figyeljünk a tanulságokra.

Történészek és gazdaságtörténészek valószínűleg a szívükhöz kapkodnak, de így is lehet vizsgálni a történelem folyását.

Keynes és Hayek összebékíthetőek? Mondjuk Lucas ellenében? Ki gondolta volna!

A munkaerőpiaci rugalmatlanságot egyebek mellett az okozza, hogy a dolgozókat nehéz elbocsájtani. Következik-e ebből az, hogy a közismerten merevebb munkaerőpiaccal rendelkező európai országokban a dolgozók védettebbek a válság miatt fenyegető munkanélküliség rémével szemben?

Korántsem biztos.

Ne csak hivatkozgassunk itt össze vissza! Nézük meg, szó szerint mit írt erről Keynes!

Április elsejei tréfa Greenspanről.