nem a pék jóindulatától

James Heckman már több mint egy évtizede veri a fejünkbe, hogy a gyerekek fejlődésében az első évek számítanak csak igazán. Ha az oktatáspolitika bármit akar kezdeni az esélyegyenlőtlenséggel úgy, hogy az a gazdasági növekedést is elősegíti, akkor már jóval az iskolás kor előtt lépnie kell. Most is ezt teszi, fáradhatatlanul. És ha egy Nobel díjas mondja, akkor ez lehet, hogy a döntéshozókig is elér. Már csak az a kérdés, hogyan csinálják...

Vajon értik-e Keynes mai követői, hogy a recesszió - a nagy is, meg a kicsi is - monetáris jelenség, abban az értelemben, hogy ha létezne költségmentes barter (lásd RBC modell), akkor ilyesmi nem volna? Vagyis értik-e a saját modelljük lenyegét?

Könnyed, ám szellemes elmélettörténeti eszmefuttatás kedvenc kanadai blogunkon arról, hogyan jutottunk oda a makroökonómia elméletében, ahol most vagyunk. 

"...mennyiségi árdiszkrimináció (többrészes árazás) esetében az eladó ugyanannak az ügyfélnek határoz meg többféle árat,"  (Hirshleifer és szerzőtársai: Mikroökonómia, 315. old.)

Daniel Hamermesh, a Freakonomics bloggerje Fortnum & Masonnál járt Londonban. Ez a viktoriánus kort idéző, kifejezetten drága luxus élelmiszerekre szakosodott üzlethálózat éttermeket is működtet. A bemutatott étlapon sajttál is szerepel. Rendelhetünk két szeletet nyolc fontért, hármat tizenkettőért, vagy ötöt tizenötért.Az árdiszkrimináció jelensége persze a könyv által használt, a különböző kiszerelésű mosóporok árain át is megérthető, a négyfontos sajtszelet Fortnum'snál azért valahogy mégis izgibb. 

Igen, most futunk neki harmadszor a témának. És nem is lesz felvezető, mert amit erről gondolunk azt már elmondtuk amikor Bhagwatit és amikor Muraközy Balázst idéztük. Most Steve Fritzinger mondja el, hogy értelmetlen dolog a feldolgozóipart előbbre valónak tekinteni a szolgáltatásoknál.

Canadian Bacon

Vagy mégse?

Mindenesetre kérdezzük meg a segélyezésben szakértőket.

Olivier Blanchard kilenc pontban foglalja össze azokat a tanulságokat, amelyek szerinte a válság utáni makroökonómiai politika szerep illetve hangsúly változását illusztrálják. Az IMF blogjára írt bejegyzés linkjeire kattintva videón is végigkövethetjük a "Macro and Growth Policies in the Wake of the Crisis" című konferencia előadásait.

Az elmúlt évtizedek globális gazdasággal foglalkozó vitáinak egyik gumicsontja volt az alacsony bérű országok (Kína) feldolgozott termék exportjának expanziója, illetve ennek hatása a fejlettebb országok gazdaságára. Volt aki a jómódot (bérszínvonalat) féltette, volt aki a minőség romlásának veszélyeivel érvelt, az aggodalom és veszélyérzet sokakat ösztönzött arra, hogy protekcionizmusért kiáltsanak. A Vox elemzése francia adatokra támaszkodva illusztrálja, hogy az aggodalom alaptalan, az olcsó export támasztotta verseny a fejlett országok vállalatait a magasabb minőségű és fejlettebb technológiát hordozó termékek irányába való szakosodás felé mozdítja el. A piac működik, a komparatív előnyök elve érvényesül. Éljen David Ricardo!

Mire képes a monetáris politika? Milton Friedman már több mint negyven évvel ezelőtt elmondta nekünk, hogy reálgazdasági célok megvalósítására, az output, reálkamatláb, foglalkoztatottság szintjének tartós manipulálására nem.  Most Narayana Kocherlakota foglalja össze egy könnyed, nem specialistáknak szóló előadásban a kutatók és a monetáris politikai gyakorlatban dolgozó jegybankárok mai konszenzusos álláspontját. Azokat a tanulságokat, amelyeket a 70-es és 80-as évek keserű kudarcokkal terhelt tapasztalatai alapján vontak le. A monetáris politika az árak és az árakkal kapcsolatos várakozások ideiglenes merevsége (a nominális ragadósságok) negatív következményeinek, az ezeknek betudható allokációs zavaroknak az  enyhítésére alkalmas. És csak erre. Másra használni éppoly hiba volna, mint ollót használni akkor, ha csavarhúzóra van szükség.

A hazai diskurzus alapján ítélve a mi döntéshozó gazdaságpolitikusaink közül ezzel azért nincs mindenki tisztában. No de sebaj, az iskolában ezt tanítjuk (az ELTECON makroökonómia kurzusain legalábbis), van okunk feltételezni, hogy húsz év múlva mindez nálunk is szakmai közhely lesz.

Kocherlakota amúgy nem akárki, ő a Minneapolis FED elnöke, a FOMC tagja.

Illetve az Amerikai Egyesült Államokét! Jó kis program, arra az esetre ha valaki nagyon unatkozik, illetve, ha valaki épp most tanulja mi is az a költségvetés.

Mindig voltak, mindig lesznek. És azért, mert szükség van rájuk.

Időnk nem jelentéktelen részét töltjük a napi média híreinek fogyasztásával. Úgy érezzük, kimaradnánk valamiből, ha nem tennénk. Pedig csak ugyanolyan rossz szokás ez, mint a nassolás vagy a dohányzás. A napi hírek figyelése sem informáltabbá, sem boldogabbá nem tesz bennünket. A hírek fogyasztása egyszerűen csak időpocsékolás. Rolf Dobelli legalábbis így látja. 

Érdekes - bár kétségkívül nagyon kisméretű - kísérletről számol be az Economist. Egy Londonban működő jótékonysági intézmény a City utcáin élő otthontalanok egy kis csoportjának nem szokásos menhelyi férőhelyet, meleg ruhát vagy orvosi vizsgálatot, vagyis a szociális gondozó hálózat szokásos kínálatát ajánlotta segítségként. Ehelyett megkérdezte tőlük, mire volna szükségük ahhoz, hogy életükön alapvetően változtathassanak. Aztán adott nekik annyi pénzt, hogy a mondott dolgokat megvehessék. Miközben a program egy kliensre jutó költsége alig 800 font volt, ami csak töredéke annak, amit az állam összesen - tehát a rendőrség, börtönök vagy az egészségügyi költségvetés számláiban közvetetten megjelenő ráfordításokat is hozzáadva - egy hontalanra költ. És ami még fontosabb: a programban résztvevők többsége - a beszámoló szerint legalábbis - már nem az utcán él.

Hm... nem, persze. A kormányok mégis gyakran megteszik. Nem azért, mert inherensen rosszak, vagy erkölcstelenek volnának, hanem azért, mert Machiavelli követése néha hasznosabbnak látszik. Harold James, a Princeton történésze mélázik néhány régebbi és frissebb hazugságról.

Casey Mulligan szkeptikus. Nagyon szkeptikus.

A közgazdászok szerint az olajpiac elemzéséhez is csak két dolgot kell megérteni: a keresletet és a kínálatot.
Varró László nem véletlenül volt már vendégelőadónk: ő is örömét leli abban, ha a közgazdaságtan logikájával oszlathat közkeletű tévedéseket.

Természetesen a monetáris politikai döntéshozó testület tagjairól van szó. Nálunk is szokták e madarakhoz hasonlítani őket aszerint, hogy inkább emelgetni, vagy inkább csökkenteni akarnák a kamatot. Christina Romer szerint azonban a FED döntéshozóit manapság nem ezekbe a kategóriákba lehetne igazán rendezni, hanem az elmélészek és empiristák csoportjába. 

Empirista szerinte az - s magát is ilyen közgazdásznak tekinti -, aki a jelenbeli infláció fő meghatározóját a múltbéli inflációban és a munkanélküliség szintjében látja. Ennek alapján pedig a FED-nek tovább kéne nyomulnia a mennyiségi lazítással. Ám a FED ezt nem teszi, mert elmélészekkel van tele. Ezek a hitelességet tekintik a legfontosabbnak, vagyis annak demonstrálását, hogy a jegybank mindenek felett elkötelezett az inflációval szemben. Ők minden olyan lépéstől tartózkodnak, amely elkötelezettségük hitelességét kétségbe vonhatná.  Ha tetszik, előadhatjátok a párhuzamot a múltba- vagy előretekintő várakozások híveinek ütközéseként is. Mindenesetre a cikk jó illusztráció mindenkinek, aki éppen most tanulja az ilyen vagy olyan Philips-görbét, a dinamikus inkonzisztenciát és más efféléket.

Nálunk most éppen nincs Monetáris Tanács, és még azt sem tudjuk, hogy amikor lesz, ki lesz benne. Mit gondoltok, hány elmélész lesz az új testületben?

Holnap talán már igazán megtudjuk, honnan és mennyi pénzt fog elvonni a kormány a költségvetés kiegyensúlyozása érdekében. Az érintetteket nem fogja vigasztalni ugyan, de azért jó tudni, hog az ilyen döntés mindenhol fájdalmas, és ugyanazok a dilemmák merülnek fel még egy olyan nagy és gazdag országban is, mint az Egyesült Államok.

Emlékeznek még a Válság és makroökonómia sorozatunkra? Martin Eichenbaum is ehhez szólt hozzá az ECB-ben (KI-nak köszönet a hírért).

Egyfelől hajlíthatatlan: "a sztochasztikus, dinamikus általános egyensúlyi (DSGE) modelleknek egyszerűen nincs koherens alternatívája", másfelől elismeri, hogy vannak még feladatok: olyan intézményi reformokat kell terveznünk, amelyek minimálisra szorítják a kockázatokat, miközben segítenek abban, hogy a pénzügyi rendszer betöltse a társadalom számára hasznos küldetését.

Úgy tűnik, a válság utáni békeidők state of the art makroökonómiája is nagy részben a pénzügyi szektort akarja majd megérteni.

Megnyugtató, hogy végre olyan kormányunk van, amely megvéd minket a ránk leselkedő bajoktól. A nyugdíjunkat már megvédte, amikor a magánnyugdíj-pénztárban elhelyezett vagyonunk államosításával lehetetlenné tette, hogy rosszakaróink tőzsdézzenek vele. Folyamatosan védi az árfolyam változásától sújtott devizahiteleseket, és a legutóbbi hírek szerint a közszolgáltatások (áram és gáz) árának emelésétől, valamint a pénzintézeti díjtételek növekedésétől is meg fog minket védeni. Mindez azonban smafu ahhoz képest, hogy most már a bérünk csökkenésétől is megvéd majd. Mit is mondhatnánk? Talán azt: ilyen hathatós védelmezőkkel ellenségre már nincs is szükségünk.

A válsággal kapcsolatban nagyon sok olyan közhelyszerűen igaznak tekintett vélekedés forog közszájon, amely az alapos elemzés próbáját nem állja ki. Jagdish Bhagwati négy ilyet talált fontosnak megcáfolni.

Brad DeLong továbbra is a régi nótát fújja: úgy kell csökkenteni a munkanélküliséget, hogy az állam többet költ. Államcsőd, infláció badarság.

Karl Smith története.

A vagyonpiaci buborékok mindig is izgatták az elemzők fantáziáját, a legutóbbi válság pedig különösen előtérbe tolta őket. A buborék kipukkadása rendszerint nagy vagyonvesztéssel, komoly megrázkódtatással jár, s onnan visszafelé tekintve a megelőző időszak eseményei - őrült vásárlási roham, ami semmivel sem indokolható áremelkedést okoz - sokak szerint csakis valami mániával, irracionális emberi viselkedéssel hozhatók összefüggésbe. A mindmáig talán legnépszerűbb, ilyen szellemben íródott gazdaságtörténeti munka Charles Kindleberger: Manias, Panics and Crashes című könyve.

Nem kell azonban őrültnek feltételezni az embereket ahhoz, hogy a buborékokat megmagyarázhassuk. A racionális viselkedésre alapozott közgazdasági modellek széles köre foglalkozik velük. Most, hogy a jelenség divatban van, talán még inkább, mint korábban. A legfrissebb kutatások (mindenekelőtt saját vizsgálataik) eredményeit Alberto Martin és Jaume Ventura tekintik át a Vox-on.
 

Erről már sokat olvashattunk majd mindenhol. Mégis érdemes lehet egy rövid, tömör, a végén sok adatot és grafikont tartalmazó összefoglalót olvasni a témáról a FED International Finance Discussion Papers sorozatban. Különös tekintettel arra, hogy a szerzők egyike maga a nagyfőnök, Ben Bernanke.

A hazai felsőoktatás megújítását célzó törvény körüli vita jól jelzi, nem is olyan könnyű megegyezni abban, milyennek is szeretnénk a felsőoktatási intézmények rendszerét. Más országok tapasztalatinak áttekintése indokolt, különösen azokéi, amelyekben már régen lezajlott a felsőoktatásban való részvétel olyan tömegesedése, amelynek következményeivel mi csak mostanában szembesülünk. Két amerikai professzor az oktatási költségek növekedéséről írt könyvet. Ha jól értjük, a jelenség oka a Balassa-Samuelson-hatás, az egyes szektorokban tapasztalható termelékenység-növekedés objektíve eltérő sebessége. Ha ez így van, akkor a jelenség nálunk sem kikerülhető, ettől kezdve a kérdés az, hogy az objektíve növekvő költségek hogyan oszoljanak meg a közvetve vagy közvetlenül érintett teherviselők között.

Vajon jobban teljesítenek-e azok a tanárok, akiket a jobb munkáért jobban megfizetnek? Ludger Wossmann arról győzköd minket, hogy azon országok diákjai ahol a jól teljesítő tanárokat jobban megfizetik jobban teljesítenek a PISA teszteken. Matematika és olvasás-szövegértés teszteken az előny mintegy negyed szórásnyi, míg természettudományból a szórás 15%-a. Vagyis, ha a teljesítményt megfizetik, a tanárok is jobban dolgoznak, illetve már eleve a jobbak mennek tanítani. Sajnos a tervezett magyar életpálya modell ilyen teljesítmény ösztönző elemeket nem tartalmaz.

A Fejlődésgazdaságtan örökös kérdése: hogyan tudunk segíteni az elmaradt, szegény fejlődő országoknak? Segítünk-e nekik, ha a számunkra szükségtelenné vált dolgokat természetbeni segélyként elküldjük nekik? Vagy inkább ártunk vele, lévén az ingyen holmi tönkreteszi az amúgy is gyenge hazai termelőket, mert elveszi a piacukat? A Freakonomics cikkében holmi trikókról van szó, de a kérdés általános és valódi.