nem a pék jóindulatától

Közgazdasági racionalitás semmilyen formában sem magyarázhatja meg, miért jó nekünk, ha Valentin napkor megajándékozzuk szeretteinket. Következik ebből, hogy ne tegyük? Ugyan dehogy! Az következik belőle, hogy a közgazdaságtan a világ leghasznosabb dolga ugyan, de még ezt sem kell minden helyzetben erőltetni. Dan Ariely mondja.

Egy új román törvény adót vet ki a boszorkányokra és a jósokra, egyben szigorú büntetést helyez kilátásba, amennyiben a jövő mégsem a jóslat szerint alakulna. A Freakonomics mindezt remek ötletnek tartja, feltéve persze, hogy az ilyen szabályozás mindenkire, aki jövendőmondásból él, egyformán vonatkozik. Kik is jöhetnek szóba? Gazdasági előrejelzők, piackutatók, meteorológusok, sportkommentátotok...

Greg Mankiw Barack Obama évértékelő beszédét használja fel arra, hogy a közgazdaságtan egyik legrégibb üzenetére emlékeztesse saját politikai elitjét. Jól teszi, ez ugyanis egyike azon mantráknak, amit mindig és mindenhol el kell mondani, és akár az unalomig is ismételgetni kell, mert a saját pozícióját szemlélő egyéni döntéshozó számára nem feltétlenül kézenfekvő.

Az azonos terméket eladni kívánó, egymással a globalizálódott gazdaságban akár gyilkos versenyt folytató vállalatok számára teljesen nyilvánvaló, hogy saját piaci részesedésük egy százalékkal való növelése csak úgy érhető el, ha a többiek részesedése ugyanennyivel csökken. Az ország egésze azonban nem versenytársakkal van körülvéve, az ország vezetői számára ugyanennyire nyilvánvalónak kell(ene) lennie annak, hogy az ország nem egy vállalat. A rendszer egészének szintjén mind nyerünk azzal, ha nem legyőzni, megelőzni akarjuk egymást, hanem kooperálunk, szakosodunk, és cserélünk.

Ez a jelszó mindenhol népszerű, nálunk éppen egymilliót fogunk teremteni. Biztos, hogy a politikai porondon olyan jól hangzó jelszó a valós döntési alternatívákat fejezi ki? Allen Sanderson kételkedik.

Szoktunk siránkozni azon, hogy törvényhozóink mennyire korlátozottan értik, hogyan is működik a pénzügyi rendszer és a monetáris politika. Ilyenkor van bennünk valami ködös szégyenérzet, máshol biztosan egészen másképp van. Nos, az amerikai Kongresszusban is ülnek vicces figurák, és nem kevésbé aktívak, mint a mi törvényhozóink.

100 éves az American Economic Review. Ez alkalomból a folyóirat kijelölt egy bizottságot (Kenneth J. Arrow, B. Douglas Bernheim, Martin S. Feldstein, Daniel L. McFadden, James M. Poterba és Robert M. Solow), hogy válasszák ki az évszázad 20 legjobb, az AER-ben mejelent cikkét. Ezeket találták. Nobel-díjasok dominálnak, mikro, makro, polgazd és pénzügy szép kiegyensúlyozottan, de: nincs egyetlen empirikus papír sem. Kérdés: vajon az igazán nagy hatású, fontos találmányok elméleti konstrukciók? Vagy időtállóbbak az elméleti dolgok? Vagy ez csak az AER (és a Bizottság) sajátos preferenciája? Vagy?

Akartok 1000 dollárt nyerni? Ez az első díja annak a versenynek, amit a St. Louis FED írt ki. A versenyzőknek rövid videót kell készíteniük, amelyben a központi bank függetlenségének jelentőségét, szerepét népszerűsítik. Nem speciálisan a FED-ről kell szólnia, hanem a központi bankról, mint intézményről. A részvételi feltételeket innen érhetitek el.

És ha mégsem nyertek, az sem baj, itthon sem ártana egy felvilágosító kampány e téren.

Két évvel ezelőtt ezen a napon került fel az első bejegyzés az ELTECON blogra. Azóta több mint 300.000 oldalt töltöttetek le róla.

Köszönjük!

Emlékeztek? 2009 elején, amikor sokan a világkapitalizmus összeomlását viziönálták, mások vádló ujjal mutattak a modellépítő közgazdászokra: mit értek, ha még ezt sem láttátok előre? Jórészt erről szólt a "Válság és makroökonómia" című sorozatunk.

A válság múlófélben (a kapitalizmus köszöni, jól van), s mintegy visszatekintésként Raghuram Rajan mintha fel kívánná melegíteni a "miért nem láttuk előre" diskurzust. És lássatok csodát, jórészt ugyanazt mondja, mint Világi Balázs a mi vitánkban; a világ komplex, a mi tudományunk meg egymással keveset kommunikáló altudományokra specializálódott.

Életünk fontos eleme az a technológia, amit használunk. Kommunikációs rendszerünk például azért olyan amilyen, mert az űrben műholdak keringenek. Ezek kifejlesztése, pályára juttatása, működtetése ma már gazdasági szempontok alapján, üzleti alapon, a piacgazdaság dicsőségére valósul meg. Az azonban szinte kizárt, hogy azt a rakétatechnikát, amit az űrbe juttatásaikhoz használnak, pusztán piaci ösztönzők valaha is ki bírták volna termelni. A rakétatechnika elve már ezer éve ismert, az űrrakéta kifejlesztéséhez azonban az erőforrások olyan hatalmas koncentrációjára volt szükség, ami az eredmény bizonytalanságát is tekintve kizárta, hogy magánvállalkozásban jöjjön létre.

Az, hogy ma van űrrakéta, az a végeredményhez egyáltalán nem kötődő véletlenek sorozatának következménye. És merre tovább most, hogy már van? Neal Stephenson a technológiatörténet ezen fázisának áttekintésével érdekesen illusztrálja az útfüggőség és a "bennragadás" jelenségét. (Tudtok jó magyar kifejezést a "lock-in"-re? Megköszönnénk, ha megírnátok, nekünk semmi frappáns nem jutott eszünkbe.)

Előző posztunk hivatkozott cikke nem mindenkinek tetszett annyira, mint nekünk. Ám ezt a reflexiót nem az ír helyzet mélyebb megértésének céljával citáljuk, hanem azért, mert szerzője az írországi gazdasági növekedés statisztikáival jól illusztrálja a reál gazdasági teljesítmény mérésének nehézségeit. Azoknak a kezdő közgazdász hallgatóknak ajánljuk, akik mostanában ismerkednek a GDP fogalmával.

Gazdasági tájékozottságunk bővítése érdekében nem a Vanity Fairhez szoktunk fordulni. Néha rosszul tesszük. Ha az ír bankválságnak nem a részletei, hanem csak az összképe, még inkább a hangulata érdekel bennünket, Michael Lewis cikke tökéletesen eligazít. A dolog lényege szerinte abban rejlik, hogy az írek hihetetlen összegeket kölcsönöztek külföldről azért, hogy megvásárolják országukat egymástól.

A baloldal szerint a bankárok elszabadult mohósága. A jobboldal szerint a kormányzat elszabadult - főleg fiskális - felelőtlensége. A 2006-ban Nobel-díjjal kitüntetett Edmund Phelps szerint ez is volt meg az is volt, de az igazság valahol középen van. Ennek megfelelően a gyógyszer is csak valami centrista gazdaságpolitika lehet.

A Nagy Recesszió múlófélben, egyre több hosszabb, áttekintőbb írás olvasható annak mélyebb, tágabb összefüggéseiről. Robert Samuelsoné újságírászat, de olvasmányos és szórakoztató, s a maga felszínes módján sok igazságot hordoz. A kritikus Cafe Hayek azért talál benne elég bírlálni valót is.

Most cukrot. Az USA a világ legnagyobb cukorfogyasztója, egyben egyik legnagyobb cukortermelője. A cukor importját emberemlékezet óta mennyiségi kvóták korlátozzák. A szabályozás következménye olyannyira kézenfekvő és nyilvánvaló, hogy - ugyancsak emberemlékezet óta - minden második Nemzetközi Gazdaságtan tankönyv az amerikai cukorkvóták esetét használja, ha a protekcionizmus jólétre gyakorolt negatív hatását akarja illusztrálni. Lásd pl. Krugman-Obstfeld opuszának 226. oldalát.

A rendszer ettől függetlenül él és virul, s az amerikai fogyasztók a mai napig nagyjából kétszer annyit fizetnek a cukorért, mint amennyit a szabályozás nélkül kellene fizetniük.   

Erről mindenekelőtt azt tudjuk, hogy ma nagyon nagy. Ám ugyanazon a prtálon két elemző (Martin Feldstein egyfelől és Fan Gang másfelől) is egyként állítja: 1. nem az árfolyam alulértékeltésge okozza, 2. a kínai kormány középtávú terveit szemlélve nem lesz hosszú életű. Megszűnése pedig nem a kánaánt, hanem a magasabb kamatlábakat fogja  elhozni Amerika számára.

Ahonnan ők nézik, minden OK!

Három év eltelt, és még mindig nem vagyunk túl rajta. Van némi növekedés, de a munkanélküliségi ráta még mindig kétszerese a válság előttinek. Miért? Túl kicsi volt a stimulus? Taylor szerint épp ellenkezőleg. Lehet, hogy a válság elején az expanzív politika stabilizált valamit a keresleten - szerinte nem sokat -, ám ma éppen a hirtelen felhalmozódott államadósság és a FED által felpumpált pénzkínálat okozza azt a bizonytalanságot, ami a legfőbb gátja a fogyasztás és a beruházás jelentősebb élénkülésének. Szóval nem túl kevés kormány volt, hanem túl sok.

Ha bármelyikünk aggódott volna, kedvenc bloggerjeink megnyugtatnak benünket, hogy nekünk is van ilyenünk. Mármint morális gerinc a tudományunkban. Előbb Ed Glaeser, aztán őt hivatkozva és kiegészítve a Marginal Revolution.

Mi az a haladás? - Erre kell 18-25 éveseknek háromperces, angol vagy francia nyelvű videóval válaszolniuk, március 1-ig. A nyertesek mennek Párizsba. A részletek.

A tudatos vásárló a helyi termelőktől vásárol, mert ezzel jót tesz a nemzetgazdaságnak és a környezetnek is. Ha közgazdász vagy, tudod, hogy ez marhaság. Ha a helyi termelőnek komparatív előnye van a távolabbiakkal szemben, akkor úgyis ő marad a piacon, ha nem, akkor a nemzet erőforrásainak pazarlása, ha ő termeli a zöldséget és nem valami mással foglalkozik inkább.

Kevés olyan logikai konklúziója van a közgazdaságtannak, amely annyira hidegen hagyná laikus embertársaink túlnyomó többségét, mint a komparatív előnyök elve. Ne csüggedjünk, ez nemcsak nálunk van így, Ricardo Amerikában sem megy. Ez azonban nem ok arra, hogy ne próbálkozzunk újra és újra.

Az Economist olyan ismert közgazdászok véleményét kérdezte a témáról, mint Daron Acemoglu, Hal Varian vagy Scott Sumner. A posztok rövidek és velősek, ne akarjátok, hogy tovább tömörítsük őket.

Csak azért, hogy tudjuk, mi az. Sanghai 1990-ben és 2010-ben. Érdemes kinagyítani!

Nagy fába vágtuk a fejszénket: amellett, hogy ősszel negyedjére indul közgazdasági alapszakunk, ősszel mesterszakot is indítunk.

Az ELTE közgazdasági elemző mesterszak (ELTECON-MA) célja olyan szakemberek képzése lesz, akik közgazdasági ismereteiket képesek igényes elemző, döntéselőkészítő munkára használni. A tananyag a BA-szakunkhoz hasonlóan a mesterszakon is nemzetközi standardokat követő elméleti alapokra támaszkodik majd, de programunk legfontosabb vonása az lesz, hogy ezekre az elméleti alapokra igen széles körű elemzési alkalmazásokat építünk. A nálunk végző hallgatókat ezzel arra kívánjuk felkészíteni, hogy bekapcsolódhassanak nagyvállalatok, pénzügyi intézmények stratégiai döntéseibe, irányító hatóságok szabályozó munkájába, illetve egyéb közigazgatási szervek szakpolitikai fejlesztéseibe, értékeléseibe. Ezt kívánjuk elősegíteni azzal is, hogy az alkalmazásokkal foglalkozó kurzusblokkokat a potenciálisan érintett intézmények közreműködésével dolgozzuk ki, és szakértőiket azok oktatására is meghívjuk.

Kedves olvasóink, terjesszétek hírünket!

Mindenki tudja, hogy a szegények morálisan felsőbbrendűek a gazdagokhoz képest. Leszámítva persze a gazdagokat, de miután a gazdagok legtöbbje saját magát nem tekinti gazdagnak, ezért ők is beleszámítanak a mindenkibe. A tétel annyira nyilvánvaló, hogy bizonyítást, szisztematikus vizsgálatot nem is igényel. Mindig is tudtuk, az idők kezdetétől fogva ez az egyik legmaradandóbb tétele az emberiség kultúrájának. Gondoljunk csak a teve reménytelen próbálkozására, hogy bizonyos tű fokán átbújjon, vagy a népmesék szegény emberének becsületességére és önzetlenségére szemben a gazdagok álnokságával és önző anyagiasságával.

A kínai megtakarításoknak a globális egyensúlytalanság kialakulásában játszott szerepe mindannyiunk számára világos. Nem véletlen, hogy blogunkban is gyakran idézünk magyarázat kísérleteket a jelenség okainak tisztázására. Most találtunk egy újabbat, de ehhez messzebbről kell indítanunk.

Ezt a két dolgot gyakran emlegetjük együtt, és az persze triviális is, hogy aki munka nélkül van, az kevesebb jövedelmet mondhat a magáénak munkával bíró társainál. Am a Gallup felmérése azt is mutatja, hogy semmi kapcsolat nem lelhető fel a világ országaiban tapasztalható munkanélküliségi ráta, és az országok lakosainak átlagos jómódja (egy főre eső GDP-ben métve) között. Ez azért mégiscsak érdekes, nem?

Mármint miért takarítanak meg ennyire sokat? A háztartások, üzleti szektor és a kormányzat bruttó megtakarítása együttesen meghaladja a GDP felét. Nem hülyülök, a felét. Ezen belül a városban élő háztartások rendelkezésre álló jövedelmük 29%-át takarítják meg. Ennyit arról, hogy a magyar háztartások azért nem takarítnak meg, mert ilyen alacsony jövedelemből nem tudnak. Nos, a kínai családok átlagos jövedelme jóval alacsonyabb a magyarokénál.

De most a kínai megtakarításokról van szó. Korábbi posztokban idéztünk vélekedéseket a megtakarítás és a népesedéspolitikai szabályok közti kapcsolatról, ám a VOX ezzel kapcsolatos cikke cáfolja ezeket az állításokat. Inkább egyfajta óvatossági megtakarításokról lehet szó.

A zöldgazdaság az Új Széchenyi tervben mint fontos kitörési pont van említve. Magunk ugyan sem abban nem vagyunk egészen biztosak, hogy mit is kell egészen pontosan "zöldgazdaságon", sem abban, hogy mit "kitörési ponton" érteni, ám az szinte biztos, hogy a program adófizetők pénzét allokálja majd ezekre a célokra. Mindenesetre felhívjuk a figyelmet bizonyos külföldi tapasztalatokra.

Kell, hogy legyen valami súlyos piaci kudarc a közgazdasági előrejelzők (és előrejelzések) piacán. Ha nem volna, biztosan nem azok a jósok válnának híressé (és persze gazdaggá), akik egyszer életükben sikeresen előrejeleztek valami olyan szélsőséges dolgot, amire a többiek nem számítottak. Joe Keohane szórakoztató cikke kutatási eredményeket idéz arról, hogy az ilyen figurák tipikusan sem az őket a közfigyelembe állító nagy durranás előtt, sem utána nem találnak el semmit, átlagos előrejelzési teljesítményük katasztrofális. Mégsem az átlagosan legkisebbet tévedők, hanem a a Nouriel Roubini-féle alakok válnak ünnepelt prófétákká.

További érdekes szempontok a témához Adam Ozimek kommentjében.