nem a pék jóindulatától

Nemrég észrevételeztük az e-könyvek és az olvasásukhoz szükséges eszközök rohamos terjedését, némi pesszimista felhanggal a hagyományos könyvkiadás jövőjére vonatkozóan. Gary Becker és Richard Posner ugyanezt a jelenséget a könyvesboltok jövője szempontjából elemzi. Konklúziójuk nagyjából megegyezik a miénkkel.

A nominális bérek lefelé merevek. Évtizedeken át ez a - szinte dogmává merevedett - állítás támasztotta alá a Keynes nevével operáló aktívista keresletmanipuláló makroökonómiai politikát. Merev nominális bérek esetén a recesszióban a kereslet visszaesését érzékelő termelők kénytelenek sok munkást elbocsátani, a magas munkanélküliséggel jellemezhető recesszió sokáig tart. A gazdaságpolitikának ideje is lehetősége is van korrekciós, keresletösztönző lépésekre.

Nos, ebben a recesszióban mintha ez is másként lenne, a Wall street Journal legalábbis talált anekdotikus bizonyítékokat a bérek intenzív csökkenésére. A kérdés elég fontos ahhoz, hogy mind az Economist Free exchange blogja, mind Brad DeLong azonnal megkommentálja az ügyet.

Szórakoztató Google videó grafikon aról, hogyan alakul a nők termékenysége és a várható élettartam a világ országaiban. A nyíl indítja az időgépet.

Hm. Lehet, hogy máshol is itt van az ideje egy húsos adókedvezménynek?

A Wall Street Journal és a Heritage Foundation immár 10 éve rangsorolja az országokat gazdasági szabadságuk mértéke szerint. A friss - 2011-es - összeállítás alapján Magyarország 66.6 pontjával 179 országból az 51.-nek bizonyult, tavaly óta fél pontot javítva helyzetén. Pontértéke az összeállítás szerint "mérsékelten szabad" minősítést jelent. Vélelmezzük, hogy a legutóbbi kormányzati intézkedések még nem szerepelhettek a mérésnél. Jövőre vajon hány pontunk lesz?   

A probléma a régi, és a válaszok a régi táborok határvonalai mentén oszlanak meg. A fellendülés megindult, de nem keletkezik elég munkahely. Kevés volt a kormányzati keresleti stimulus, vagy éppen ellenkezőleg, inkább a kínálat struktúrájára kellett volna koncentrálni? Raghuram Rajan véleménye.

Még annak is van előnye, ha valamit eddig katasztrofálisan rosszul csináltunk. Az, hogy alkalmunk lesz jobban csinálni. Valami ilyen optimizmussal néz az európai makroökonómia ismert szakértője, Charles Wyplosz, 2011 elé, miközben azt is részletezi, mit is kéne tenni.

Régen, amikor a világot még az osztályharc színtereként láttuk, az is közhelyszámba ment, hogy a tőkés társadalom válsága emeli a munkások öntudatra ébredését, szervezettségét stb. Lehet, hogy már ez sem a régi? A The New Yorker szerint a legutóbbi válság kifejezetten rongálta a szakszervezetek hosszú távon amúgy is morzsolódó erejét.

Régi fájlok között turkálva találtam egy könyvismertetést. Én írtam, több mint tizenkét évvel ezelőtt Matolcsy György: Sokk (vagy kevés?) című könyvéről.

Gazdaságpolitikáról szóló gondolatok gyorsan avulnak. Ez a könyv - valójában folyóirat és napilap cikkek egybekötött gyűjteménye - ráadásul a szerzőnek a rendszerváltás utáni első évek gazdaságpolitikai kérdéseiről, mindenekelőtt a Bokros csomagról alkotott véleményét foglalja össze. Márpedig azóta nagyon sok minden változott, a másfél évtizeddel ezelőtt élesen vitatott kérdések némelyike ma akár éredektelennek is tűnhet.

Nem is hoznám elő a dolgot, ha sokunknak nem volnának komoly nehézségei annak megértésével, hogy vajon van-e, s ha igen akkor milyen világkép, a gazdaság működéséről vallott valamennyire is koherens gondolatrendszer a Fidesz kormányának gazdaságpolitikai intézkedései mögött. Miután tőlük maguktól csak azt tudhatjuk meg, hogy gazdaságfilozófiájuk alapvetően más és főleg sokkal jobb mint minden eddigi gazdaságfilozófia, a konkrétumokért, részletekért máshová kell fordulnunk. Régebbi dokumentumokhoz például, bár persze megvan az esélye annak, hogy ezek már elavultak.

Az Olvasó majd eldönti, hogy a BUKSZ mára már megsárgult lapjainak olvasása segít-e jelen világunk megértésében.

Amerikában az egyik legnépszerűbb karácsonyi ajándék idén a digitális olvasó kütyü (iPad, Kindle és társaik) volt. A következmény látványos: az USA Today múltheti bestsellerlistáján szereplő első hat könyv elektronikus formában való eladása már meghaladta a papíralapúét. Gutenbergnek végleg annyi.

Vajon miért volt annyira hatásos Keynes Általános Elmélet című műve? És vajon mi olyan van benne, ami a gazdaságpolitikusok jelentős része számára ma is vonzóvá teszi jó harminc évvel azután, hogy az akadémiai gondolkodás számára mind empírikus relevanciáját, mind logikai koharenciáját tekintve meghaladottá vált?

Luzetti és Ohanian friss műhelytanulmánya nemcsak az elmélettörténet búvárainak lehet érdekes. Sok ilyen írás van ugyan, de ez biztosan nem a gyengébbek közül való.

Nemzeti érzelmű fogyasztók szívesen vásárolnának hazai terméket a külföldi helyett, hogy ezáltal is támogassák a nemzet felvirágzását. Gyakran kerülnek azonban szembe azzal a problémával, hogy nem is olyan könnyű eldönteni, hogy mi is a hazai termék. És a legtöbbször nem is azért, mert csaló és profithajhász - szükségszerűen kevésbé nemzeti érzelmű - termelők és kereskedők kihasználni próbálván a nemzeti érzelmek teremtette konjunktúrát azt is honi jószágnak állítják be, ami valójában nem az. A helyzet az, hogy globalizálódott, szakosodásra épülő világunkban egy termék előállításának fázisait akár száz országban is végezhetik, máshol találják ki, mint ahol az alkatrészeket gyártják, szükséges szolgáltatásokat nyújtják vagy az összeszerelést végzik. Legtöbbször már teljesen kibogozhatatlan, hogy az összértékhez mely ország termelői milyen arányban járultak hozzá.

Mi a legjobb módja a házimunka kiosztásának: a komparatív előnyök szerinti vagy az egyenlősdi? Milyen modell írja le a házasságon belüli szexet: a csökkenő marginális hasznosságé vagy Becker racionális addikció-modellje? Mi a házasság alternatívaköltsége? Ismételt játék-e a házasság?

Vagy másként: milyen a Story magazinba oltott Freakonomics? Hát ilyen. A könyvről már szóltunk, most a szerelmes közgazdászokról szóló vicces(?) interjúsorozatra hívnánk fel a figyelmet.

Robert J. Shiller, a Yale egyetem nagytekintélyű professzora, a New York Times karácsonyi számában a válságellenes fiskális stimulus problémájához szól hozzá. A vélhetőleg laikus olvasókat a keynesi kereszt egyszerű modelljével győzködi arról, hogy az adóemeléssel finanszírozott költségvetési expanzió valójában ingyenebéd.

Mások ezt nem egészen így gondolják, mi sem. Shiller - tényleg nagyon tendenciózus - okfejtését a St. Louis FED kutatási igazgatóhelyettese kezdi ki.

Tisztelt elnök úr! Elnézést a zavarásért, tudom, hogy elfoglalt. De talán segíthetek megérteni önnek, hogy mit gondolnak a máshitű közgazdászok, hátha önnek is tanulságos lehet.

A hosszú és a rövid táv között időnként átváltás van. A más közgazdászok, akiket a világban konzervatívnak mondanak, a hosszú távot szeretik jobban. Olyanokat mondanak, hogy "Törődj a hosszú távval, és a rövid táv megoldódik magától". Azok a közgazdászok, akiket a világban baloldalinak neveznek, általában a rövid távra összpontosítanak, olyan programok iránt lelkesednek, amelyek gyors megoldásokat kínálnak, és kevésbé érzékenyek- mondjuk - a költekezések/kiengedések hosszú távú adósság-következményei iránt. A máshitűek például időnként aggódnak, hogy mi is a hosszú távú ára azoknak az intézkedéseknek, amelyek a mindenkori idei évet rendbe teszik.

A más közgazdászok minden intézkedést az ösztönzési hatások szempontjából értékelnek. Az adócsökkentésnek - szerintük - az az igazi, a tiszta jövedelmi újraeosztáson túlmutató (mondjuk: makrogazdasági) értelme, hogy ösztönzi a munkavállalást.

A más közgazdászok nem a jövedelmek újraelosztásában, hanem az esélyek egyenlőségének megteremtésében hisznek. A keresetek növekvő egyenlőtlensége mögött - szerintük - az úgynevezett képzettségi prémium áll, amely nagyrészt arra vezethető vissza, hogy az iskolarendszer nem tudta kitermelni a megfelelő képzettségű embereket a megnövekedett munkapiaci igényeknek megfelelően. Ezért a más közgazdászok szerint a leszakadók és kitaszítottak védelme elsősorban az oktatáspolitikai reformokon és a rossz tanárok bátor lecserélésén múlik.

És még egy jótanács: higgye el, a máshitűek nem mind ordas gonosztevők. Időnként igyon velük egy sört, és beszélgessenek el a világ dolgairól. Nem fognak egyetérteni, de talán megtanulják tisztelni egymást.

Aktuális áthallások nélkül üdvözli,

N. Gregory Mankiw

Update: Stephen Williamson kommentje.

Acemoglu és társai formális modellt szerkesztettek annak illusztrálására, hogyan, s mikor győzedelmeskednek populista politikák egy országban. Az ő fejükben ugyan kifejezetten fejlődő országok eseményei szolgálnak mintául (Hugo Chávez rezsimje meg hasonlók), ám mi elrágódhatunk azon, hogy ránk nézve van-e relevanciája az elemzésnek.

Elemzésükben populista gazdaságpolitika alatt olyan elitellenes újraelosztást célzó intézkedéshalmazt kell érteni, amely (éppen azonnali redisztríbúciós következményei miatt) elnyeri a medián szavazó támogatását, noha hoszabb távon a kedvezményezettek számára is hátrányos világot eredményez. Miután az így definiált populizmus szükségszerűen a gazdagabbaktól a kevésbé jómódúak irányába csoportosít át jövedelmeket, a szerzők a politikai jobb és baloldal hagyományos jelentésének megfelelően a középtől balra eső irányzatként azonosítják. Ez azonban nem kell hogy megtévesszen minket, nálunk ma a jobb meg a bal legfeljebb a mi-t meg a ti-t azonosítja, társadalomfilozófiai vagy gazdaságpolitikai hagyományokhoz nem igazán van köze.

Ronald Coase ma 100 éves. Boldog születésnapot, professzor úr!

1918. november 11.? Ahogy vesszük. Lehet 2010. október 3. is.  Ekkor fizette ki ugyanis Németország annak a kölcsönnek az utolsó kamatát, amelyet még a Weimari Köztársaság kormánya vett fel a háborús jóvátételi kötelezettségek teljesítésére. Nagy hírt nem kavart az ügy, ám arra azért mégis jó, hogy alkalmat adjon az akkori jóvátételi kötelezettség történetének és a körülötte folyó vitáknak a végiggondolására. Legtöbbünknek Keynes műve az autentikus forrás a témában, pedig talán érdemes volna ezt is revideálni valamelyest. A modern politikai gazdaságtan játékelméletet is alkalmazó eszközeivel újraértékelve a történelem e szeletét egy csomó minden más megvilágításba kerülhet. A 2007-ben Nobel-díjat kapott Roger B. Myerson - nem a legfrisseb, de nagyon izgalmas - tanulmánya (a 11. oldalon kezdődik a békeegyezmény leírása és értékelése) éppen ezt, a sokszor megírt történet új módszertani eszközökkel való elemzését kínálja.

Az a tény, hogy az utolsó részlet kifizetése ennyire nem keltett visszhangot jól mutatja, hogy a németek tömegeiben már nem igazán él sértettség az akkori megalázó békeszerződés miatt. Megérne egy hasonlóan alapos elemzést, hogy a magyarok tömegeiben miért élnek továbbra is erős érzelmek a békeszerződés kapcsán.

Paul Krugmant inkább piszkálni, mint dicsérni szoktuk ebben a blogban. Persze nem azért, mintha azt gondolnánk, hogy nem okos, sőt. Azért, mert publicisztikája nagyobb részében nem a hatalmas eszét használja. Ez utóbbi cikk is igazolja: tud ő "elemzőt" és nem kizárólag "pártosat" is írni, amit érdemes olvasni.

Igen, a világ visszafordíthatatlanul megváltozott, az úgynevezett fejlődő országok egy része ma nem csupán érdekes színfoltja, hanem domináns része a globális gazdaság alakulásának. Egyáltalán nem arra a naiv, laikus hüledezésre gondolunk, hogy a kínai devizatartalékok hatalmas szintje hogyan is készítené elő a kínai politikai vezetés világuralmi törekvéseinek megvalósulását. Arra viszont igen, hogy ha a kínai lakosság legszélesebb köreiben csak fele annyira divatossá és elérhetővé válik az autó, mint amennyire az ma elterjedt a nyugati világban, akkor a természetfüggő erőforrások iránti igény alapvetően megváltozik, a magasabb nyersanyagárakon nem célszerű meglepődni. A megfordíthatatlan folyamatokhoz alkalmazkodni kell, háborogni, vagy akár búslakodni rajtuk meglehetősen hiábavaló dolog, még akkor is, ha az alacsony olajárakat importőrként jobban szeretjük, mint a magasakat. Arról már nem is beszélve, hogy az onnan jövő olcsó forrásokkal - világgazdasági szerepnövekedésük egy másik következményével - élhettünk volna jobban is.

93 éves korában elhunyt Alfred Kahn, a tudós közgazdász, aki az amerikai légiforgalom deregulációjával utat nyitott az olcsó légiközlekedés máig élő korszakának. Nyilván sosem kérdezték, de vajon mit gondolt volna a MALÉV-ről?

Vajon erkölcsös dodog-e, ha úgy teszünk jót másokkal, hogy az nekünk is hasznos, vagy a morálisan helyes cselekvésnek az is feltétele, hogy az a mi oldalunkon lemondással, áldozatvállalással járjon? A már Adam Smith által is taglalt kérdésről most Dwight R. Lee, a Southern Methodist University professzora eszmefuttatását adjuk közre.

Szilveszteri fogadalmaink jelentős része a dinamikusan inkonzisztens viselkedésre való hajlamunkról szól. Akaratgyengeségünk tudatában ilyenkor esküdözünk, hogy ezentúl nem áldozzuk fel a hosszú távú (nagyobb) jót a rövid távú csábítások oltárán, egészséges öregkorunk érdekében lemondunk a dohányzásról, egészségesebbet eszünk és sportolni is fogunk.

Dan Ariely a viselkedési közgazdaságtan eredményeire támaszkodva fogadkozás helyett inkább módszereket ajánl TED előadásában. Olyasmiket, amiket a nudge irodalomból is ismerünk, csak sokkal viccesebben adja elő őket.

Kellemes ünnepeket kívánunk mindnyájatoknak!

Karácsony és externalitás, versben.

Az inflációt mérő hivatalos árindexeket ma is ugyanúgy készítik, mint évtizedekkel ezelőtt. Árfelírók rögzítik alkalomról alkalomra a megfigyelt termékek aktuális árát (hogy aszongya: étkezési sertészsír, félkilós másodosztályú..), aztán ezeket a kosárban szereplő súlyokkal átlagolják. A megfigyelt termékek köre ugyan meglehetősen széles, ám mégiscsak erősen korlátozott, arról már nem is beszélve, hogy az eljárás drága és lassú. Közgazdászok egy csoportja az internetet igyekszik felhasználni gyorsabban számítható és a jószágok szélesebb körét érintő inflációs mérőszámok kialakítására. Arra ugyan ne számítsunk, hogy ezek hamarost felváltják a fogyasztói árindexet, de több, alternatív mérőszám hasznos lehet.

Szó szerint. Nem úgy, hogy: "..az én drága jó középiskolai tanárom ... bácsi, aki az emberi értékek garmadával vértezett fel engem, s nélküle egészen másvalaki vált volna belőlem...". Szóval nem így, hanem közgazdasági értelemben, pénzben kifejezve. Eric A. Hanushek műhelytanulmányában ennek a mérésével kísérletezik, s habár a dolgozat az amerikai valósághoz igazodik, a módszertan jelentős részét akár hazai oktatáskutatók is kipróbálhatnák.

A jobb tanárok által tanított diákok átlagban jövedelmüket tekintve is sikeresebbek. Ebből visszafelé, származtatott keresletként levezethető az oktatói minőség iránti kereslet. Mennyiségi tanárhiány nincs az USA-ban (tudomásunk szerint itthon is több tanárt képeznek, mint amennyi álláshely van), így a releváns kérdés az, hogy az oktatók minőségének emelkedése milyen hatással van a diákok iskolai teljesítményére és áttételesen későbbi jövedelmükre. A tanulmány becslése szerint egy a mai átlagost meghaladó képességű tanár tevékenysége akár több ezer dollárral is emelheti osztálya diákjainak későbbi összesített jövedelmét, mégpedig évente. Vagyis ha Hanushek becslései akár csak a nagyságrendet illetően is elfogadhatóak, akkor a tanári minőségnek irtózatosan nagy értéke van.

Ilyenünk már régen volt. Az ECB frissen közreadott oktató játéka valójában alig különbözik a korábban blogunkon bemutatott monetáris politikai játékoktól, a kamatlábat kell fel és le húzkodni. Ennyire azért talán mégsem egyszerű a monetáris politika.

A FED 600 milliárd dolláros kötvényvásárlási akciója (QE2) csak az utolsó lépés a gyenge kereslettől szenvedő amerikai gazdaság élénkítésére. Érdemi hatása azonban csak akkor lehet, ha a dollár gyengül, ezzel csábítván a külföldieket arra, hogy több amerikai jószágot vegyenek. Nem véletlen, hogy a fő kereskedelmi partnerek (leginkább a feltörekvő országok Kínával az élükön) agresszív dollár leértékelési manipulációnak tekintik az egészet. Egyre több jele van annak, hogy a feltörekvő országok tőkemozgási korlátokat léptetnek életbe annak elkerülésére, hogy a beáramló tőke hatására felértékelődjön a valutájuk. Ez ugyanis lerontaná a feldolgozóipari exportra, annak versenyképességére alapozott felzárkózási stratégiájuk eredményeit. Márpedig a tőkebeáramlás csak a másik oldala az exporttöbbletnek a folyó fizetési mérlegen.

A hazai diskurzusban e két dolgot leginkább együtt szokták emlegetni, mintegy azt implikálva, hogy ez ugyanaz a probléma, vagy ugyanannak két része. Vannak gazdagok meg szegények, és ez baj, mit lehetne tenni. Pedig az, hogy a leggazdagabbak az összjövedelem egyre nagyobb arányát élvezik, egyáltalán nem függ össze azzal, hogy eközben a legszegényebbek életnívója javul-e, vagy romlik. Lane Kenworthy szerint azért, mert a legszegényebbek mindenekelőtt kormányzati jövedelem újraelosztás útján jutnak jövedelemhez, márpedig a kormányzatok ezirányú aktivitása semmiféle direkt kapcsolatban nincs azzal, hogy a leggazdagabbak jövedelme hogyan alakul.

Közel azonos méretű oktatási büdzsé is nagyon eltérő teljesítményt eredményez a különböző országokban. Szóval messze nem csak a több pénz az, ami segíthet, sőt. 2007-ben jelent meg a McKinsey Company első nagyszabású összehasonlító elemzése az oktatási rendszerekről: „How the world’s best performning systems come out on top” címmel. Az elemzés a tanárok fontosságát hangsúlyozta. Három alapvetése 1) a megfelelő embereket kell meggyőzni, hogy tanárok legyenek, 2) ki kell képezni őket, hogy jól tanítsanak (effective instruction), 3) és meg kell győződni arról, vajon a rendszer képes-e arra, hogy minden diák számára a lehető legjobb oktatást nyújtsa (testing).

A jelentés nagy port kavart, így a McKinseynél tovább dolgoztak. Az alig néhány hete elkészült újabb elemzésük címe ezúttal: „How the world's most improved school systems keep getting better”. Ebben már nem csak a legjobbakat, hanem a legjobban fejlődőket is vizsgálták. Összesen 20 olyan országot mutatnak be (például a Lengyeleket is), amelyek legalább 5 évig tartó szignifikáns fejlődést értek el legalább két területen, vagy legalább két évfolyamon, a nemzetközi felmérések (PISA, TIMSS, PIRLS) alapján. Immár nem három, hanem nyolc pontban foglalják össze a tanulságokat.

1. A rendszer bármilyen pontról kiindulva tud javulni (ráadásul viszonylag gyorsan, akár 6 év alatt is)
2. A folyamatokat is vizsgálni kellene. Nem csak az erőforrások összege és elosztása vagy a rendszer felépítése miatti aggodalmak fontosak.
3. Különböző fejlettségű oktatási rendszerekhez különböző módokon kell hozzányúlni.
4. A rendszer (ország) leginkább nem azt határozza meg, hogy mit kell csinálni, hanem azt hogy hogyan.
5. Tipikusan 6 beavatkozási terület az oktatás fejlettségi szintjétől függetlenül mindig megjelenik, bár mindig máshogy (tanárok és igazgatók képzése, diákok tesztelése, adatrendszerek fejlesztése, a fejlesztés politikai és jogi támogatása, sztenderdek és tananyagok felülvizsgálata, és a tanárok/igazgatók fizetési/jutalmazási rendszerének a fejlesztése).
6. A fejlettebb rendszerek az iskolai autonómia és a tanári gyakorlatok országos összehangolásának az egyensúlyát meg tudják találni.
7. A reform elindításához valami sokknak kell bekövetkeznie – mint amilyen például egy nagy kormányzati bukás.
8. Hasznos, ha az oktatási (oktatáspolitikai) vezetők, hosszú ideig vannak jelen.

Milyen jó, hogy nálunk éppen oktatási reform (is) van. Legalább van miből kiindulni.

Ez a legutóbbi? Ugyan már! Michael D. Bordo és John S. Landon-Lane áttekintik és kategorizálják az 1880 óta bekövetkezett pénzügyi válságokat és súlyos recessziókat. Úgy találják, hogy ilyen számos esetben volt már a múltban, a 2007-2008 évi krízis súlyosságát tekintve leginkább az 1907-1908-ban bekövetkezettre emlékeztet, (a számmisztikusok biztos jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy a kettő közt pont 100 év telt el) és messze eltörpül az 1929-es tragádiához képest.