nem a pék jóindulatától

Évek óta tart Európában a gazdasági válság. Az államadósság szintje különösen a déli államokban kritikus, de a pénzügyi piacok más, korábban stabilnak tekintett országok helyzetét is bizalmatlanul szemlélik, az adósság leépítése az elmúlt években a kormányzatok egyik legfontosabb gazdaságpolitikai céljává vált.

Könnyen értékesíthető vagyontárgyak híján adósságát csak az tudja csökkenteni, aki bevételeit kiadásai felett tudja tartani. Gyors gazdasági növekedés – ami Európában ma csak álom – mellett a mérsékelt folyó deficit is tolerálható, hiszen ilyenkor az adósság szintje növekszik ugyan, ám a GDP-hez mért aránya csökken, enyhítvén a törlesztéssel kapcsolatos aggodalmakat. A stabilizáció a válságot megelőző időszakhoz képest esetenként brutálisan nagy költségvetési szigorral, kiadáscsökkentéssel és/vagy adóemeléssel, a nálunk tiltott szóval élve megszorításokkal látszik elérhetőnek.

A kedves olvasó életéből hány másodpercet raboltak már el V1agra és hasonlók vásárlására buzdító kéretlen e-mailekkel? És elgondolkodott-e azon, hogy hogy is néz ki a spam közgazdaságtana?

Például, hogy mi a válasz a következő kérdésre: ha valaki egy forintnyi hasznot lát az autózásból, a vele járó, környezetszennyezésből fakadó társadalmi kár különböző tanulmányok szerint 3 és 40 fillér között lehet, ha egy forintnyi autólopásból fakadó haszonnal 7 és 30 forint között becsüli a szakirodalom a másoknak okozott kárt pénzben kifejezve, akkor vajon egy forintnyi hamis viagrán realizált haszonnal szemben hány forint spam-okozta társadalmi kár állhat?

És főleg, hogy milyen módszerrel lehet ezt korrektül megbecsülni?

Vagy, hogy mit is lehet a spam ellen tenni? Miért nem vezették még be a végtelenül szellemes ún. attention bondokat vagy az ún. ellen-spamet a spam eliminálására?

Az első kérdésre a válasz: valahol 40 és 110 (!) forint között. A nyájas olvasó a többire is talál megoldásokat Justin M. Rao és David H. Reiley a Journal of Economic Perspectivesben most megjelent, korlátlanul letölthető cikkében.

A Világgazdaságban ma megjelent véleménycikkükben Scharle Ágota minapi interjúalanyunk és kollégája az új tízpontos programban szereplő járulékkedvezményeket mérlegelik. Egy mondatban: az irányt helyesnek, a célzást pontatlannak találják.

A viselkedés-gazdaságtan egyre nagyobb népszerűségét látva nem meglepő, hogy egyre több közgazdász foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy az idegtudomány eredményei hogyan járulhatnak hozzá a közgazdaságtan fejlődéséhez. Vernon Smith már a 2002-es Nobel-díjas előadásában felhívta a figyelmet arra, hogy az agyban zajló folyamatok megértése alapjaiban változtathatja meg a közgazdászok döntéshozatali folyamatról alkotott képét, annak modellezését. Agyi képalkotó eljárások segítségével magyarázatot kaphatunk a viselkedés-gazdaságtan által feltárt egyes döntéshozatali anomáliákra.

Egy a jelszónk: a növekedés. Ez most Európa Szent Grálja, ezzel a szóval az ajakán vonul az újonnan megválasztott francia elnök Németországba, ez teheti a válság során megnőtt adósságterheket megint elviselhetővé, ez mentheti meg az eurót anélkül, hogy meg kellene változtatni az egész alig változtatható EU-intézményrendszert megint. Ha a szélső zöldeket kihagyjuk, a célban nincs is vita: bármely ég néz le rája, Lisszabontól Tallinig a gyarapodást és a belőle fakadó munkahelyeket akarja szocdem és kereszténydemokrata, liberális és pártonkívüli centrista egyaránt.

De mitől nő a gazdaság? És mi köze van ennek a közjegyzők és taxik szabályozásához?

A viselkedési közgazdaságtanra néhányan még mindig óvatos távolságtartással tekintenek, pedig az egyik legjobb magyar közgazdász is elmondta már nekünk, hogy mennyire hasznos és izgalmas terület.

Most Richard Thaler ír röviden arról, hogy Nagy-Britanniában a viselkedési közgazdaságtant már élesben használják, és ez bizony segített az adók hatékonyabb beszedésében.

(TM köszi a linket)

Kedves olvasóink!

Nem lehet nem észrevenni a hőségből, hogy kitört a nyár. Mi is többet pihenünk ilyenkor, úgyhogy ritkábban jelentkezünk bejegyzésekkel, de nem zárunk be teljesen.

Mindjárt jön egy nagyon izgalmas interjú, és ha látunk-hallunk érdekeset, akkor feltesszük. Szóval, időnként kattintsatok ránk.

Az államadósság szintjével, elszaladásával kapcsolatos aggodalmak már jó ideje borzolják mind a szakmai, mind a laikus közvélemény idegeit itthon és külföldön egyaránt. Mint minden más bonyolult gazdasági-társadalmi jelenség esetében, az adósság ügyében sem meglepő, hogy sokan sokféleképpen gondolkodunk róla, és kellő szakmai felkészültség híján bizony könnyen eshetünk egyszerű demagógiák csapdájába. Kormányunk kommunikációjában például az adósság szinte az első számú közellenség, amit ráadásul sikerült valami külsődleges, életünktől, életvitelünktől független fekéllyé démonizálnia. Mint a szőlősgazda számára a filoxéra, amit valaki más hurcolt ide, ami nekünk csak a nagy baj, s ha egyszer ki tudjuk irtani, ismét a bőség és boldogság kora jöhet el.

Minden makroközgazdász rémálma, hogy rákérdez a nagynéni, a szomszéd vagy a volt osztálytárs, hogy mégis mibe fektessen. Jól megy most a tőzsde? Mi a menő részvény? Most vegyek eurót? Kínos feszengés, tanácstalan vállvonogatás, esetleg némi kioktatás arról, hogy a piti befektetési részletek mennyire is függetlenek a Nagy Makroösszefüggésektől, elvégre az elemző közgazdászoknak nem kell érteniük a pénzcsinálás földhözragadt gyakorlatához. Bár a laikusokat ez ritkán győzi meg, a nagynéni vagy a szomszéd ritkán vág frappánsan vissza, hogy de hát ott van az a Keynes is, annak bezzeg ment, nem?

Tegnap, 96 éves korában elhunyt Anna Jacobson Schwartz. A szakmai közvélemény jórészt Milton Friedman közeli munkatársaként emlékszik rá, pedig "a monetarizmus főpapnője" saját jogán is kiváló tudós volt. A néhány éve elhunyt Friedman egy alkalommal így jellemezte a kettejük közti munkamegosztást: "...jórészt Anna végezte a munkát, én meg begyűjtöttem az elismerést." Nyugodjék békében!

Mi?!!! Ezeknek az inkompetens, korrupt alakoknak? Hm, tekintve a politikusok különleges népszerűtlenségét, nem valószínű, hogy sokan támogatnák az ötletet. Némi morfondírozást azért megér.

A hatékony bérek elvének egyik konklúziója az, hogy érdemes lehet a piaci bérnél (annál a minimumnál, amennyiért már találunk munkavállalót) többet kínálni az alkalmazottaknak. Nem is egyszerűen azért, mintha a magasabb fizetés úgy általában mindenkit magasabb teljesítményre ösztönözne, hanem azon szelekciós hatása miatt, amit a hozzánk jelentkezők összetételére gyakorol. Ha keveset kínálunk, akkor csak a gyengék közül válogathatunk, hiszen aki igazán jó, az tudja, hogy máshol többet kereshet, ezért nem is jelentkezik hozzánk. A magasabb politikusi bérek pozitív hatása sem attól volna várható, hogy a mai, talán tényleg inkompetens és korrupt figurák megváltoznánk tőle, hanem talán több olyan embert vonzana a versenybe aki jobb a maiaknál. 

Az ötlet persze kevés, a puding próbája az empíria. A Freakonomics két olyan tanulmányt is ajánl, amelyek a politikusok és közalkalmazottak fizetésének a teljesítményekre gyakorolt hatását vizsgálják.

„Vannak, akik szerint szükséges a minimálbér folyamatos emelése a magyar emberek biztonságos megélhetése érdekében. Mások szerint nincs szükség a minimálbér emelésére, mert az rontja a cégek versenyképességét.”

Bizony, bizony, ez a friss nemzeti konzultáció hatodik kérdése. "Társadalmi célú hirdetés" (???) címen naponta hallható a kincstári rádióban. Kitöltötte és visszaküldte? Káromkodott és kidobta? Akár így, akár úgy, akár valami harmadik módon reagált az ügyre, az mindenesetre feltűnhetett Önnek, hogy van némi önellentmondás a kormányzat minimálbérről alkotott véleménye körül. A minimálbér foglalkoztatásra gyakorolt negatív hatását a FIDESZ nemcsak most, de korábbi kormányzása idején is a közgazdaságtankönyvek hamis, s ezért elvetendő babonájának tartotta, eközben jelentős foglalkoztatás-növekedést vár a pályakezdők minimálbérének csökkentésétől. Szóval akkor hogy is van ez?

Talán érdemes meghallgatni, mit gondolt erről az egészről Milton Friedman. Jó, jó, a felvétel gyenge minősége is mutatja, hogy az interjú legalább negyven éves, a feketék foglalkoztatása nálunk nem a legfőbb probléma, és a szakszervezetek sem különösebben erősek manapság errefelé. A bölcs öregember mégis a probléma lényegéről beszél, az ugyanis szemernyit sem változott az elmúlt száz évben. Cégek versenyképességéről egy szó sem esik, annál több a szegénységről és a munkavállalók érdekeiről.

Azt, hogy nálunk mi van, azt inkább ne is firtassuk! Az Amerikai Egyesült Államokat azonban mégiscsak a piacgazdaság mintaországának szokták tekinteni, ízlése szerint ki-ki követendő vagy elrettentő példaként gondol rá. Ennek fényében különösen figyelemre méltó, hogy az elmúlt 60 évben Amerikában a kormányzati szektor (helyi és állami együttesen) folyamatos és jelentős térnyerése volt megfigyelhető a magángazdasággal szemben. Míg a privát szféra teljesítménye ezen időszak alatt ötszörösére, addig a kormányzati kiadások reálértéke közel tizenháromszorosára növekedett. Van még ebben a világban kapitalizmus valahol? Ha meg nincs, akkor ki is van itt válságban?

Lettország a válságban kitartott az euró mellett (holott nem is tagja az övezetnek), amikor pedig még az IMF szerint is le kellett volna vetnie az árfolyamrögzítés magára helyezett, de nyitható bilincsét. Helyette fájdalmas belső gazdaságpolitikai áldozatokat vállalt. Meg is lett a jutalma: 2012 első negyedévében évre vetített 6,8%-kal az EU leggyorsabban növekvő országa lett. Lehet, hogy a görögöknek, portugáloknak, spanyoloknak, olaszoknak őket kellene lemásolniuk? Olivier Blanchard-nak héttételes listája van arról, miért nem utánozható a lett mutatvány.

Interjúsorozatunk vendége ezúttal Scharle Ágota, aki Oxfordban doktorált, és 2005 és 2008 között a Pénzügyminisztérium Közgazdasági Kutató Osztályát vezette. Most a Budapest Szakpolitikai Elemző Intézet ügyvezető partnere és vezető kutatója.

Tanárszakra mentél a közgázra. Miért tanárszakra és miért közgázra?

Közgázra azért mentem, mert fogalmam sem volt, hogy mi akarok lenni, csak tudtam, hogy nem akarok sem bölcsész lenni, sem matematikus, viszont jó voltam matekból és történelemből. Nekem fontos volt a Nagy Gyuláék féle munkagazdaságtan - igazából sokat én ott tanultam. Ahhoz képest a másik szakom, a politológia, inkább arra volt jó, hogy nem volt nehéz, így volt időm minden másra. A tanárszakot azért választottam, mert szerettem tanítani és hogy ne felejtsem el az angolt. Volt egy olyan periódus, 93-tól talán 2000-ig, amikor párhuzamosan voltam közgazdász meg angoltanár; ez alatt az időszak alatt jelent meg Szabó Anitával közösen írt, a Cambride University Press-nél megjelent  tanári módszertani kézikönyvünk is. Nem tudom, hogy akarod-e kérdezni, de volt egy olyan pont, amikor beláttam, hogy érdemes eldöntenem, hogy most akkor melyik karriert választom: közgazdász vagy angoltanár legyek?

Sajátos megoldását javasolja az eurozóna válságának a Bloomberg cikke. Szerzője szerint akik az eladósodott Görögország, Portugália és ki tudja, még melyik déli állam kilépését, kizárását szorgalmazzák, azok egyszerűen fordítva ülnek a lovon. Görögország visszaállított drachmájával biztosan nem volna életképes, a régi-új pénzzel szembeni bizalmatlanság miatt a leértékelődés óriási lenne, és a fizetésképtelen ország másokat is magával rántana, az egész zóna veszélybe kerülne.

Ha viszont a németek lépnének ki, velük szemben nem rendülne meg a bizalom. A németek nélkül az euró leértékelődne ugyan, de a pénz értékvesztése sokkal kisebb lenne, a folyamat sokkal inkább rendezetten menne végbe, mintha a gyenge déli államok egymás után, a befektetők páni menekülése által kísérve válnának ki. A leértékelődés helyreállítaná a maradék valutaövezet versenyképességét. Ez sem volna persze ingyenebéd, de legalább a teljes összeomlás elkerülhető volna.

Vitaindító írásomra a modern főárami makroökonómia empirikus teljesítményéről három reflexió érkezett. Most itt Kónya István és Jakab Zoltán észrevételeire reagálnék. Mivel Vincze János felvetései alapvetően más jellegűek, mint a másik két vitapartneremé, ezért hamarosan egy külön írásban fogok neki válaszolni.

Világi Balázs viszontválasza teljes terjedelmében ide kattintva olvasható

Valóban erről látszik szólni a vita szerte a nagyvilágban, mi több, mintha az álláspontok polarizálódása, az egymásnak feszülő nézeteknek a szálsőségek irányába való elmozdulása volna megfigyelhető. A Jelenések Könyve szerint ugyan a langyosakat kiköpi az Úr (Jel. 3.16), ám Kenneth Rogoff mégis inkább a két szélsőség közti lavírozást, józan kompromisszumot javasol a kormányzatoknak.

Mert ha igazuk is van a józan keynesistáknak abban, hogy a kormányzati kiadások radikális csökkentése, vagy a meredek adóemelés útján elért költségvetési egyensúly súlyos alkalmazkodási zavarokat zúdít az amúgy is kihasználatlan kapacitásokkal, magas munkanélküliséggel terhelt gazdaságokra, ebből még nem következik, hogy a naiv keynesista "csak költsünk, a hosszú táv nem érdekes" recept megvalósítható, esetleg vonzóbb volna.

Számos fejlett ország államadóssága közel jár, másoké már meg is haladta azt a kritikus 90%-ot, amelynek elérése Rogoff és szerzőtársainak kutatásai szerint tartós, akár évtizedekre elnyúló lassulással jár. Kérdés, hogy egy rövid távra szóló néhány százalékos output-többletért érdemes-e harminc éven át mínusz egy százaléknyi gazdasági növekedéssel fizetni.

Aki ma S&P részvényindexbe fektet (vagyis gyakorlatilag a tőzsdén forgó papírok súlyozott átlagát birtokolja), átlagosan évi 7%-os reál-, azaz infláció feletti hozamra számíthat. Aki viszont ötéves inflációvédett amerikai államkötvényben tartja a vagyonát, annak a  hozama kockázatmentesen -1,02% (nem tévedés, mínusz).

Miért van az, hogy mégis rengetegen választják az utóbbit, együttesen irtózatosan nagy összegeket parkoltatva olyan befektetésekben, amelyekből teljes biztonsággal kevesebbet vesznek ki, mint amennyit beletettek? A kockázattól való rettegésnek, a kockázatvállalási hajlandóság vagy képesség elképesztő csökkenésének Brad DeLong kétféle okát látja, s szerinte mindkettő a mai pénzügyi intézményrendszer kudarcának a jele.

A Nobel-díjas Christopher Sims idejön mihozzánk (na jó, majdnem: Prágába, a CERGÉ-re), és hozzászól a makró-vitánkhoz: elmondja, mit gondol a modern makroökonómia és a valóság kapcsolatáról. Kedden, június 5-én, öttől. Az interneten is nézhető, itt.

Nem szeretünk adót fizetni. Ki szeret? Ezer helye is van annak a pénznek. Fizessenek a gazdagok, akiknek nem hiányzik annyira! Azok úgyis aránytalanul kevéssel járulnak hozzá a közös költségekhez. Noha ez utóbbi állítás a legkevésbé sem bizonyított, a lakosság magát jómódúnak egyáltalán nem érző elsöprő többsége szinte közhelyként éli meg. Az adófizetéssel szembeni ellenséges érzületekkel természetesen a kormányzatok is tisztában vannak, és ha a költségvetés helyzete mégiscsak megköveteli az adók emelését, igyekeznek ezt oly módon megtenni, hogy minél kevesebb potenciális szavazót riasszanak el maguktól. Ezt szolgálja az ilyenkor alkalmazott ködösítő, néha kifejezetten félreinformáló médianyilatkozatok garmadája arról, kit és milyen formában is érintenek hátrányosan az újonnan bevezetett adók.

A London School of Economics-on szerzett doktori fokozatával felvértezve minden vágya az volt, hogy valamelyik vezető amerikai egyetemen dolgozhasson. Be is jött neki, az álláspiacon szerzett ajánlatai közül a Chicagói Egyetem üzleti iskoláját választotta. 2008-ban tért vissza a Közép-Európai Egyetem Közgazdaságtan Tanszékére, ahol ő a pénzügyek illetékese. Nem túlzás, hogy a világ szűkebb pénzügyszakmai elitje, ha gyakran nem is tud sok mindent hazánkhoz kötni, azt azért tudja, hogy Kondor Péter innen jött.


Vagy talán még érdekesebb az a kérdés: mikor? Az embereknek egy meglehetősen kicsiny hányada mindig és mindenkor az egyenes úton jár, hasonlóan kicsi hányada szinte mindig csal. A legtöbben valahol a kettő között, néha csalunk egy kicsit. Dan Ariely szórakoztató kísérletek eredményeiről számol be, amelyek azt mutatják, a közgazdaságtan sokat segíthet annak megértésében, mikor is csalink inkább. Következtetései ugyanakkor jelentősen eltérnek a hagyományos, még Gary Becker által levont konklúzióktól.

Emlékszik még valaki Jean Monnet-re? Vagy Robert Schumanra? Ők voltak azok a vezető francia politikusok, akik a háború után az Európai Egyesült Államokat megálmodták. Egy olyan gazdaságilag és politikailag egsséges Európát, amely az akkor domináns Amerikai Egyesült Államok versenytársa lehet.

Martin Feldstein, Ronald Reagan egykori gazdasági főtanácsadója az euró körüli vergődést szemlélve arra a következtetésre jut, hogy a szép álom bizony megbukott. 

Nemrég idéztünk egy  recenziót Acemoglu és Robinson könyvéről. Ezen a videón a szerző maga adja elő legfontosabb konklúzióikat. Az előadás egy jó órányit tart, ha valakinek nincs ennyi ideje, itt további ismertetőket és kommentárokat talál.

Egyetemi diplomájának megszerzése – 1970 – óta folyamatosan az MTA Közgazdaságtudományi Kutatóintézetében dolgozik, ma tudományos tanácsadó. András matematikából egyetemi doktor, 1991 óta a közgazdaságtudományok doktora, 1999-ben habilitált. Számos alkalommal dolgozott hosszabb-rövidebb ideig kutatóként vagy oktatóként nyugati kutatóközpontokban és egyetemeken. Tanított a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen, rendszeres vendégoktatója a Közép-Európai Egyetemnek, 1999 óta egyetemi tanár a Budapesti Műszaki Egyetem Matematika Intézetében. Mintegy hatvan cikke és hasonló számú könyvrészlete jelent meg magyarul és angolul, utóbbiak jórészt külföldi folyóiratokban és kiadóknál.


S az ítélet hamarosan meg is fog születni, erre utal a nagy zaj a tárgyalóteremben.

A közös európai pénzrendszert megszületése óta sokan hasonlították az egykori aranystandard rendszerhez, ám Peter Boone és Simon Johnson rövid írása szerint van legalább három olyan elem, amiben az aranystandard más volt. Mi több, az eltérések nemcsak érdemiek, de az összehasonlítás az aranystandard javára dől el.

Nogales egy város Arizonában, pont a mexikói határra épülve. A határ déli oldalán egy másik város, ugyancsak Nogales a neve, de ez a mexikói Sonora tartomány része. Csak az államhatár van kettejük közt, az viszont magas acélkerítéssel megerősítve, elkerülendő az illegális mozgást a két ország, két város között. Ez a felettébb mesterséges építmény természetes kísérleti körülményeket teremt a jómód és prosperitás forrását kereső kutató közgazdászok számára. Közelségüknél fogva a két város természeti-földrajzi adottságai azonosak, és még a lakosság etnikai összetétele is ugyanolyan. És mégis… Az arizonai Nogalesben a lakosok jövedelme és várható élettartama magasabb, a korrupció alacsonyabb, az utak jobbak és a választások is demokratikusabbak, mint kevésbé szerencsés déli testvérvárosában. Vajon miért?