nem a pék jóindulatától

Az Egyesült Államokban, csakúgy mint a világ legnagyobb részén, a gazdaságpolitikának az adósságcsökkentés és a gazdasági növekedés között kell lavíroznia. Laura D. Tyson - Clinton egykori gazdasági főtanácsadója - amellett érvel, hogy az USA ne vezessen be Matolcsy-csomagokat (lásd fiscal cliff úgy 600 milliárd dollár értékben). A megélénkülés túl gyenge ahhoz, hogy elbírjon ilyesmit.

Szerepel a cikkben egy ugyancsak figyelemre méltó adat. A privát szektor megtakarítási rátája a válság előtt -3,7% volt, 2010-re jelentősen pozitív irányba lendült - 6,8% - míg most 5% körüli. Vagyis a megtakarítási hajlam rövid idő leforgása alatt tíz százalékot meghaladó kilengést képes produkálni.  Ahogy néhány poszttal ezelőtt hangsúlyoztuk, a fogyasztási határhajlandóság nem stabil paraméter.

Mit tanultunk a legutóbbi válságból? Mármint a makroökonómiai modellezés és a gazdaságpolitikáról való gondolkodás mit tanult? Mindenekelőtt azt, hogy a pénzügyi ciklus jelenségét integrálni kell a standard makromodellekbe. Érdekes módon a pénzügyi ciklust, a vagyon és hitelpiacok boom és bust hullámzásának főbb jellemzőit jóval a mai modern üzleti ciklusokat leíró modellek megszületése előtt összefoglalták, mégis a válság előtti újkeynesi modellekben ez a jelenség egyáltalán nem szerepelt. A két ciklus egyáltalán nem azonos, a pénzügyi ciklus sokkal hosszabb idő alatt zajlik le és leginkább a hitel-aggragátumokon és a vagyoneszközök árain kísérhető nyomon.

Márpedig Claudio Borio (BIS) szerint a  makromodell a pénzügyi ciklus integrálása nélkül olyan, mint a Hamlet a dán királyfi nélkül. Kiváló tanulmányában meg is mutatja, hogy mely elemeket, és hogyan kellene az üzleti ciklus modelljeiben megjeleníteni.

A központi bankok meglehetősen sok pénzt költenek kutatásra, monetáris elemzésekre, konferenciákra, ilyesmikre. Lehet, hogy ez .. khm... befolyásolja a kutatási eredményeket?

Akit ez a kérdés tényleg izgat, az tudja, hogy működő, költséghatékony szakpolitikai megoldásokat csak egy csomó alapos munkagazdaságtani elemzés ismeretében van esély megalkotni. Akit az ilyenek érdekelnek, annak érdemes a digitálisan most megjelent, (ingyenes) MTA-KTI 2012-es Munkaerőpiaci Tükör tanulmányait olvasgatni. Benne külön blokk az adók és támogatások munkaerőpiaci hatásairól. Részben hazabeszélünk: a szerzők közt oktatóink, óraadóink, meghívott előadóink és a blogon meginterjúvolt kollégáink is megtalálhatók.

A tradicionális bevezető makrokurzusok egyik kedvenc teóriája, arról szól, hogy egy exogén kiadási sokk saját értékénél jobban növeli az aggregált gazdasági teljesírményt, mert a kereslet kielégítésekor keletkező emelkedő jövedelmek hatására a fogyasztási kiadások is nőnek.  A legegyszerűbb keynesi esetben a szorzó 1/(1-MPC). Amióta létezik mikro alapú makroökönómia azóta tudjuk, hogy a multiplikátor nem struktúrális paraméter, merthogy maga a fogyasztási határhajlandóság sem az. Ez azt jelenti, hogy csak abból, hogy valóban van kapcsolat jövedelem és fogyasztás között, még nem következik, hogy ez a viszony múltbéli adatokból megbecsülhető, mert nagysága nagyon sokféle körülmény ilyenségétől vagy olyanságától függ. Egyebek között attól, hogy mit csinál a fiskjális impulzus idején a monetáris politika, vagy hogy milyen szerkezetű a kormányzati kiadások növekedése. Az Everyday Economist blog egyszerűen, a témában kevésbé járatosak számára is érthetően, mégis tartalmasan foglalja össze a felmerülő problémákat.

.... hanem - ha muszáj - a kiadások csökkentésével próbáljuk egyensúlyba hozni a költségvetést. Alberto Alesina röviden összefoglalja azokat az elméleti érveket és empírikus tapasztalatokat, amelyek szerint a kiadáscsökkentés kevésbé hátrányos a kereslet szintjére nézve, vagyis kisebb recessziót okoz, mit az adók emelése. Nem rólunk, de hozzánk is szól.

Nálunk a demográfusok már régóta fújják a riadót: az alacsony születésszám miatt az ország népessége fogy, az idő múlásával e csökkenés drámaivá válhat. A szkeptikusok ilyenkor rutinszerűen elmondják, hogy igen, igen, de egy bizonyos jövedelemszint felett a természetes szaporodás mindenhol negatív, ettől ez még lehet aggasztó, de semmi magyar specialitás nincs benne. Mindeddig erre válaszul jöhetett a végső tromf: na és Amerika? Az Amerikai Egyesült Államok ugyancsak gazdag ország, mégis a természetes szaporodás elgendő volna a népesség stabilizálódásához. A bevándorlás miatt így a népesség dinamikusan növekszik. Pontosabban így volt ez mostanáig.

A fogyasztó költségvetési korlátja definiálja az általa elérhető jószágok halmazát. Tényleges választását ezen belül a preferenciái döntik el. Az, hogy a mikroökonómia e fontos modellje hasznos elemzési eszköz-e vagy sem, attól függ, mennyire – ha egyáltalán – teljesül két alapvető feltevése. A tulajdonosi jogosítványok tisztázottak, vagyis pontosan lehet tudni mi felett rendelkezik az alany és mi felett nem, és a fogyasztó szuverén, vagyis saját preferenciái alapján ő maga dönt. A korlát azt jelenti, hogy ha valamiből többet szeretne, valami másról le kell mondania, ez az átváltás azonban önkéntes csere. Azért csinálja, mert amit kap, azt többre értékeli annál, amit cserébe ad.

A feltevések keretei között a döntési rutin univerzális, és morális vagy filozófiai elemeket egyáltalán nem tartalmaz. Vagyis ugyanígy járunk el, ha kölnit cserélünk nyakkendőre, vagy ha a vesénket élelmiszerre. Utóbbit vélhetően azok teszik, akik nagyon szegények, vagyis választási lehetőségeik halmaza nagyon szűkös. A morál szemszögéből nézve a kétféle helyzet ég és föld, az utóbbi nem önkéntes csere, hanem a gazdasági kényszer nyomása alatt meghozott kétségbeesett lépés. A fenti modell azonban a kényszer fogalmát nem ismeri.

Az elmúlt években saját bőrünkön is megtapasztalhattuk, hogy nagy gazdasági válságok idején milyen gyorsan megcsappan a kereslet a szabadpiaci rendszer felsőbbrendűségét hirdető teóriákra. Az önszabályozó piacok működését békeidőben is csak korlátozottan értő és a válságbeli alkalmazkodás zavaraitól sújtott vesztesek határozott állami beavatkozásért kiáltanak, és azt remélik, hogy az majd rendet teremt a piaci zűrzavar helyén.

Nem volt ez másként a világgazdasági válság után sem. A 30-as években formálódó gazdaságpolitikai gyakorlat, de a közgazdaságtan akkori mainstream elmélete – különösen a makroökonómia - is sokkal aktívabb szerepet szánt az állami dirigizmusnak, mint a korábbi időszak klasszikus liberalizmus által áthatott teóriája. Angus Burgin: The Great Persuasion című monográfiája annak a szellemi mozgalomnak az eszmetörténetét kíséri végig, amely ezzel a tendenciával szemben továbbra is a szabad paci rendszer intézményeiben látta a gazdasági prosperitás és a társadalmi demokrácia megvalósításának kulcsát. Ezt a gondolatkört a rövidség kedvéért nyugodtan nevezhetünk neoliberalizmusnak. Burgin az 1947-ben Hayek által alapított, majd évtizedekkel később Friedman által vezetett Mont Pelerin Society működése köré szervezi mondandóját, a könyv leginkább e két szellemi nagyság gondolataival foglalkozik.

Erről a könyvről találtunk egy viszonylag hosszú, kifejezetten személyes hangú ismertetést.  Mégpedig – a sors iróniája - annak a Robert Solow-nak a tollából, aki Paul Samuelsonnal karöltve a kérdéses időszakban a szellemi frontvonal ellenkező oldalán állt. Kortársként, a korabeli közgazdasági elméleti viták aktív résztvevőjeként Solow autentikus forrás. Tyler Cowen szerint azonban ez a személyes érintettség a könyvismertetés objektivitásának rovására megy: mintha Solow időnként egy kicsit rosszul emlékezne.

Mit keres James Bond ebben a blogban, hiszen neki aztán igazán nem sok köze van tanult szakmánkhoz? Nos, neki tényleg nincs, gonosz, a világuralom megszerzésére grandiózus és fondorlatos terveket szövő ellenfeleinek - akiktől éppen Bond ment meg bennünket - annál inkább. A legtöbb epizódban ezek nem csak úgy önmagáért akarják uralmuk alá hajtani a világot, céljuk sokkal inkább a pénz, sok, sok pénz.  Lévén Bond sorra meghisítja ezirányú praktikáikat, sohasem derül ki, hogy azon a módon ahogy ők eltervezték, lehetett volna-e egyáltalán sok pénzt csinálni, vagy a közgazdász szemével nézve nonszensz az egész.

A gazdasági visszaesés gyakran bevándorlás-ellenes hangulatot szül, s ez meg is jelenik a befogadó országok szabályainak szigorodásában. Az ellenérzés alapja az érthetőnek tűnő félelem: a bevándorlók az amúgy is szűkülő álláskínálatból, a "mi munkahelyeinkből" vesznek el, s akkor mi lesz velünk. Attól, hogy érthető, még nem biztos, hogy igaz.  Ahogy más területeken is, a tévedés a gazdaság működésének meg nem értéséből fakad, abból, hogy az országok gazdasági együttműködése nem zéró összegű játék, nem adott koncon osztozkodunk, amiből kevesebb jut nekünk, ha más is részesedik belőle.

A The Economist jól dokumentált cikke amellett érvel, hogy a szegény országokból a gazdagok felé áramló migráció jelentős pozitív lökést adhat a gazdasági növekedésnek, amire - éppen most, a globális stagnálás és vergődés idején - van a legnagyobb szükségünk. A probléma súlyához mérve a cikk nem hosszú, a téma iránt érdeklődőknek a bőséges hivatkozási jegyzéket ajánljuk.

Biztosan észrevettétek, hogy átmenetileg kifogytunk a személyesen készített interjúkból.  Ám a műfajt továbbra is izgalmasnak találjuk, és a világ legokosabb embereinek elsöprő többségével úgysincs alkalmunk személyesen beszélgethetni.

Következzék hát egy friss interjú Eugene Fama-val, a hatékony piacok elvének atyjával.  Mit gondol vajon éppen ő a pénzügyi összeomlás okairól, az azt követő globális gazdasági válságról és annak következményeiről? Szerinte az egyik legkárosabb következmény a "too big to fail" elv intézményesülése, mert az ilyennek tekintett intézmény úgy viselkedhet, mintha adóssága lényegében kockázatmentes lenne.

Az amerikai kormány el van adósodva. Nagyon. Ez a republikánusokat hagyományosan jobban zavarja, mint a demokratákat, de az aggodalom növekedése kétpárti. Sokan gondolnak borzongással arra, hogy a jelentős részben külföldi (leginkább kínai) befeketetők kezében felhalmozódott kotvények tulajdonosai elveszíthetik bizalmukat,  a kötvénypiac megrendülése pánikszerű tőkemenekülésbe torkollhat. Végülis ez történt Görögországban is nemde? Mi lesz, ha Amerika egy második, sokszorosan nagyobb Görögországgá válik?

Paul Krugmant egy kis adósságprobléma nem szokta a költségvetési héják táborába taszítani. Néhány oldalban felskicceli hát a Mundell-Fleming modellt megnyugtatandó az aggodalmaskodókat. Ha az adósság az ország saját pénzében denominált és az árfolyam lebegő, akkor a tőkemenekülés nem recessziós hatású radikális kamatemelkedést, hanem az árfolyam leértékelődését, ezáltal fellendülést okoz majd. Mit nekünk pánik, Amerika jól jön ki az egészből.

Nem mindenki van meggyőzve, a blogszférában - nem először - nagy a felzúdulás Krigmannal szemben. (Tyler Cowené itt. Nick Rowe-é itt.) Pedig az M-F modellnek tényleg fontos üzenete van ere a helyzetre. Az persze nem igaz, hogy az USA baj nélkül megúszna egy ilyen pánikot. Lennének káros hatások, csak azokat az M-F modellel nem lehet illusztrálni, mert olyan területeken jelentkeznének, amelyek e modellből ki vannak egyszerűsítve. Ám az igaz. hogy az amerikai kötvényeket eladók sokkal többet veszítenének egy ilyen válságon, mint Amerika maga. És ezt ők tudják. És ezért kicsi az esélye annak, hogy tömeges eladásokba kezdenének.  Van igazság abban, amit Krugman mond.

Miért van az, hogy a szegények gyakran alacsonyabb hatékonysággal használják fel azt a keveset ami nekik jutott, mint a jobb módúak a többet? Sőt, néha – a szűkösséget nem szenvedők számára – kifejezetten irracionális elemek is felfedezhetők sokuk viselkedésében? Az átlagosnál gyakrabban költenek például szerencsejátékokra, noha enniük is alig van mit, vagy vesznek fel olyan uzsorakamatra kölcsönt, amelyet lehetetlenség visszafizetni. Van persze az előítéletes sztereotípia a jó szegényről, aki beosztja, meg arról, aki azt a keveset is elszórja, s ezért nem érdemes a támogatásunkra. Ezek a jól megrajzolt szegénytípusok azonban sokkal inkább a saját szegénységhez való viszonyunk megideologizálását szolgálják, a valósághoz nem sok közük van.

 Ám egy a Science magazinban megjelent kutatást ismertető cikk szerint az idézett magatartási jellemzők mégcsak nem is a környezet, a szubkultúra termékei. Függetlenül attól, hogy ki vagy, vagy ki voltál korábban, a lehetőségeid radikális beszűkülése megváltoztatja a gondolkodásmódodat.

Interjú-rovatunkban ezúttal Magyar Nemzeti Bankos beszélgetést ajánlunk Fabio Canovával, az alkalmazott makrogazdasági modellezés egyik vezető alakjával.

Az elmúlt évtizedekben számos globális recessziót élt át a világ. Gondoljunk csak az energiaár-robbanás következményeire a 70-es évek közepén, de volt ilyen a 80-as és a 90-es évtized első éveiben is. A termelés zuhanása a mostaniban a korábbiaknál súlyosabb volt, és az is szokatlan, hogy több év elmúltával a világgazdaság szekere továbbra sem akar visszazökkenni a szokásos kerékvágásba. A konjunktúraciklusokról összegyűjtött tapasztalatok szerint a ciklus lényege a hosszú távú trend körüli ingadozás, a visszaeséseket megélénkülések, majd olyan fellendülési időszakok követik, amikor a gazdaságok a hosszú távú trendet jóval meghaladó mértékben növekednek. A furcsa az, hogy a kezdeti visszaesés után ezúttal nem jött a fellendülés: a nyugati világban 2008 óta alig fordult elő érdemi növekedés, a bizonytalan kezdetek után azonnal felerősödnek az újabb visszaeséstől való félelmek.

A válság kitörése után intenzív támadások érték a modern makroökonómiai modellezést, illetve – áttételesen – a racionális egyéni döntéshozatalon, egyensúlyfogalmon alapuló közgazdasági elméletet. A vitának e blogban is helyt adtunk, biztosan emlékeztek még az akkor jelentős érdeklődést kiváltó Válság és makroökönómia című sorozatunkra.  Az idő múlásával ez a vita veszített erejéből. A szakma egyre inkább többségi álláspontja szerint a válság valóban számos fontos tanulsággal járt, jobban kell figyelnünk az alkalmazkodási nehézségekre, a vagyonpiacok specifikumaira vagy egyes intézmények diszfunkcionális működésére, ám az elméleti alapok felrúgására, paradigmaváltásra semmiképp sincs szükség.  Ezt az álláspontot magunk is osztjuk, amit leginkább azzal is kifejezünk, hogy az ELTECON tananyagaiban sem kezdeményeztünk lényegi módosítást.

Konszenzusról persze továbbra sem beszélhetünk, vannak, akik továbbra is fordulópontról beszélnek a közgazdaságtanban. Alan Kirman írása e gondolatokról ad rövid összefoglalót.

[Alvin Roth méltatására Pintér Ágnest kértük meg a Madridi Autonóm Egyetemről, aki nemrég vendégelőadást is tartott diákjainknak a szervátültetés közgazdaságtanáról, és akinek munkáját hivatkozza is a hivatalos laudáció válogatott irodalomjegyzéke]

2012-ben (2007, 2005, 2002 és 1994 után) ismét a (tágabban értelmezett) játékelmélet két neves képviselője nyerte el a közgazdasági Nobel-díjat. Al Roth és Lloyd Shapley a kitüntetést a stabil allokációk elméletének és a piactervezés területén elért eredményeikért kapták.

A két díjazott szakmai munkája, bár egymástól függetlenül dolgoztak, szorosan összefonódik. A stabil allokációk elméleti alapjait a matematikus Lloyd Shapley fektette le az 50 éve (David Gale-lel közösen) publikált cikkében (Gale és Shapley 1962) a késleltetett elfogadási algoritmus (gyakran hívják Gale-Shapley mechanizmusnak is) kidolgozásával és elemzésével.

Roth 1971-ben végzett a Columbia Egyetemen mérnökként, majd 1974-ben doktorált a Stanford mérnöki karán operációkutatásból. Első publikációi elméleti munkák az operációkutatás területén (pl. Roth 1975), majd érdeklődése a gazdasági problémák felé fordult, játékelméleti kutatást és laboratóriumi kísérleteket végzett közgazdasági problémákhoz kapcsolódóan (alku- és piackísérletek pl. Roth 1977, Malouf és Roth 1981).

[Ifjú kollégánkat, Sziklai Balázst, aki közülünk a legilletékesebb, megkértük, írjon néhány sort az egyik kitüntetettről. Íme.]

Alig fél órával a közgazdasági Nobel-díj odaítélése után már fél tucat új email sorakozott a postaládámban. Mindegyiknek ugyanaz volt a tartalma: Lloyd Shapley - Alvin Roth-tal közösen - kapta a díjat. Hiába, mindenki örül, ha a kutatási területét a szélesebb szakma is elismeréssel illeti. Shapley egy viszonylag fiatal tudományágban, a játékelméletben alkotott maradandót.

Nem nálunk, persze. A Federal Funds Rate (bankközi kamatláb) értékéről van szó, arról a rátáról, amiben  - normális időkben - a FED definiálja monetáris politikáját. Csakhogy most nem normális időket élünk, a bankközi kamatláb évek óta gyakorlatilag nulla. A jelenlegi válság körülményei között a FED céljainak eléréséhez ez is kevés, ám a nominális kamatláb nem tud negatív értéket felvenni. Éppen ez a korlát késztette az amerikai központi bankot arra, hogy nem konvencionális eszközökkel, a mennyiségi könnyítés újabb és újabb hullámaival próbálja biztosítani a szükséges likviditást.

A bankközi kamatláb ugyanakkor fontos indikátora a gazdaság ciklikus mozgásának. Így a válságsokk és a belőle való kilábalás leírásához fontos adalék lehet annak ismerete, hogyan alakult volna a bankközi kaamatláb értéke, ha nem ütközne bele a zéró korlátba. A Cleveland FED kutatói makroökonometriai modell segítségével éppen ennek megbecslésére tesznek kísérletet.

A bevezető makrokurzus legelső óráján igyekszünk tisztázni a gazdaság aggregált teljesítményének leírására hivatott mutatók tartalmát, ilyenkor - később szinte soha - szokott szó esni arról, hogy vajon tényleg megfelelő mérőszáma-e a GDP annak, amit mérni szeretnénk vele. A mutatóval szembeni ellenérzések egy jó része persze olyan körökben dívik, amelyeknek tagjai nem ismerik a mutató tényleges tartalmát, de olyanok is megfogalmaznak bírálatokat, akik igen.

Hétfőn jelentik be a közgazdasági Nobel-díj átadását.
Mi ezt az esélylatolgatást találtuk, de őszintén szólva, nem hiszünk neki. Van valakinek jobb tippje?

Vajon John Bates Clark érmes lesz-e az idei díjas?

Az ELTEcon-tanszékhez kapcsolódó ELTINGA-tagok ajánlják Edward Glaeser könyvét.

A teljes ajánló a regionomist blogon érhető el.

Aki nem bennfentes, nehéz kiigazodnia egy szakma szereplői, fogalmai között. Ki / mi a komoly? Kitől lehet jó tanácsot kapni? Magyarországon még az is zavaros, ki a közgazdász.

Interjúsorozatunkban volt már róla szó, hogy versenypolitikai területen milyen felkészültségű közgazdászok szakértenek az USÁban. Ebben a tanácsadóban általános üzleti problémákra kínálnak szakértést néhányan. Aki egyikükről se hallott még, az guglizzon, de ha lenne pénzünk és problémánk, mi fenntartások nélkül bíznánk a szakértelmükben.

(SL, köszi a linket)

A frissen Neumann-díjazott Olivier Blanchard a héten tartotta a díj átvételéhez kapcsolt előadását. Monsieur Blanchard most az IMF vezető közgazdásza, és neve mindenki számára ismert, aki eljutott a középhaladó szintig makroökonómiából. Benczúr Péter, aki még az MITről ismeri, most azt is összeszedte, hogy miért ekkora ikon a francia professzor.

Ide kell kattintani a szórakoztató ismeretterjesztésért.

Az elhúzódó európai visszaesésről vajon a jóléti állam túlméretezett volta tehet? Beverte-e a válság az európai jóléti modell koporsójába az utolsó szöget? Vagy épp ellenkezőleg, a legjólétibb skandinávok evickélnek ki a legügyesebben, és az egyre hatékonyabb elosztási és ösztönzési mechanizmusok továbbra is ugyanazt a modellt szolgálják, egyre jobban? Konvergálnak vagy divergálnak az európai modellek?

A Bruegel blogajánlója összeszedte a kérdéssel kapcsolatos friss közgazdáságtani blogbejegyzések javát. (Köszönjük, SÁ!)

Úgy két évvel ezelőtt az akkor épphogy berendezkedő új kormány gazdaságpolitikájának egyik legtöbbet hangoztatott eleme a jövedelemadó csökkentése volt, amitől a gazdasági növekedés gyors megindulását várták. Az egykulcsos bevezetésével persze nem mindenkinek, valójában a keresők  kisebbségének csökkent csak a fizetni valója, de a növekedés és az adókulcsok közti, a közgazdászok által gyakran emlegetett kapcsolatot ez nem kérdőjelezi meg, hiszen az elsősorban a marginális kulcsról, vagyis a progresszívitás mértékéről szól. Majd két év elteltével érdemi növekedés nem látszik, sőt, inkább az ellenkezőjét tapasztaljuk a magyar gazdaságban.

A példa az autógyárakra erőltetett hatékonyabb üzemanyag fogyasztási előírások ügye. Obama elnök győzelmi jelentésként állítja be az intézkedést, cikkünk szerzője szerint ugyanezt sokkal hatékonyabban és mindenekelőtt sokkal olcsóbban el lehetne érni, ha felemelnék a benzin adóját.

Noha a kínai gazdaság is lassul, az európai országok vagy az USA gazdaságát az elmúlt években megrázó válságjelenségektől mentes volt. Sokak szerint ennek éppen sajátos, a központi tervezésnek ma is szokatlanul kiemelt szerepet adó gazdasági rendszere az oka, amelyre támaszkodva meg tudja gátolni a piaci (főleg vagyonpiaci) turbulenciák rombolását. Olyanok is akadnak, akik az elmúlt három évtizedben felmutatott látványosan gyors gazdasági növekedés egészét is a Kínai Kommunisa Párt által irányított kormányzati tervezés sikereként élik meg, nem meglepő módon maga a Kínai Kommunista Párt is ezen az állásponton van. Paul Gregory, a Hoover Intézet munkatársa szerint a helyzet épp fordított, az eredmények nem ezért, hanem éppenhogy ennek ellenére jelentkeztek.