Kedves olvasóink!
Május 31-én ünnepelünk az ELTE közgazdasági képzésén:
Várjuk az érdeklődőket! Részletek a meghívóban.
A hír kicsit régi ugyan, de csak amiatt kérünk elnézést, hogy akkor rögtön nem vettük észre. Nem akármi ugyanis, hogy gyakorlatilag megvan a sofőrnélküli autó technológiája. Gyors elterjedésre ugyan nem számíthatunk, de a korlátokat egyre inkább jogi és intézményi nehézségek, semmint technológiai lehetetlenségek állítják. Robin Hanson (overcoming bias) fantáziája meg is lódult, szerinte az automata autó a mai városi lét egyik legnagyobb problémáját oldhatja meg.
Az infláció mérésének problémái nem egyszerűen önmagukban érdekesek, hanem azért, mert az infláció mérésénél elkövetett hibák a többi releváns makroökonómiai változó mért értékét is eltorzítják. Mark Bils, a kérdés egyik legismertebb kutatója (aki nagyszabású empirikus elemzést is végzett az árazásról) a clevelandi FED munkatársának adott interjújában beszél erről. A dolog jelentőségét könnyű belátni, noha nem szoktunk rá gondolni. Ha csak egy százalékkal túlbecsüljük az évi inflációt, akkor az a reálgazdasági növekedés, ami eddig egy százaléknak látszott, valójában kettő. Vagyis ilyen ütem mellett a GDP 40-50 évente duplázódik, nem pedig 90 évente. És ez azért nem mindegy.
Számos egyéb elméleti, módszertani és gyakorlati gazdaságpolitikai kérdésről (az utóbbi hónapok slágertémája újra: a teljes fogyasztói árindexre vagy a maginflációra figyeljünk?) is hallunk okos és kiegyensúlyozott véleményt, inflációs szakértőknek és monetáris politikusoknak különösen ajánljuk.
Ez az Economist körkérdése. A felkért hozzászólók - az akadémiai vagy a közgazdasági blogszféra ismert alakjai - sokmindenről beszélnek, egy dologban azonban szinte egységesek: ne egy európai pénzügyminiszter legyen!
A fogyasztói döntési mechanizmus azon formáját hívják így, amelyben a döntéshozó felhasználási kategóriák szerint allokálja elkölthető jövedelmét, magyarán külön költségvetési korlátokat képez az aggregált korláton belül. Rémlik, gyerekkoromban nálunk fehér borítékok voltak, rajtuk ilyen feliratok, mint: konyha, autó, telek, szórakozás meg ilyesmi, bennük szétosztva szüleim havi fizetése. Persze nem a boríték a fontos, hanem a szabály, elég, ha "fejben" eldöntjük, erre pedig csak ennyit szánunk.
Nico Voigtländer és Hans-Joachim Voth azt vizsgálták a Voxeu.org-on is összefoglalt tanulmányukban, mi magyarázta a múlt század huszas éveinek németországi antiszemitizmusának térbeli eloszlását.
Lassan a testtel! Hogy lehet az antiszemitizmus területi eloszlását mérni egyáltalán?
Például a húszas években a náci pártra leadott szavazatok, a Der Stürmernek írt olvasói levelek vagy a Kristallnacht során végrehajtott pusztítások térbeli eloszlásával, írják a szerzők.
Mi magyarázhatja azt, melyik településen intenzívebb az antiszemitizmus a huszadik század első felében? Kontrolláljunk a szóbajövő hatásokra, egyidejű gazdasági, vallási, területi különbségekre!
Találunk még valamit, aminek földrajzi eloszlása szignifikánsan korrelál a két világháború közötti zsidóellenességgel?
A szomorú csattanó:...
Kiterjedt irodalom foglalkozik a természeti kincsekkel való ellátottság (leginkább a nyersolajra szoktunk gondolni) és az országok politikai berendezkedése, illetve a gazdaságuk egészének fejlődése közti kapcsolattal. A konklúziók eléggé egyértelműek: az égből pottyant (földből feltörő) gazdagság rendszerint életben tart agresszív és elnyomó rezsimeket, járadékvadászathoz és rossz intézményekhez vezet, és az ilyen gazdaságok hatékonysága is igencsak sok kívánni valót hagy maga után. Olyannyira örökzöld a téma, és olyannyira átérezhető az analógia a ránk szakadó EU-pénz igencsak kétséges következményeiről, hogy mi is írtunk már a témáról többször is.
Jó, jó, de akkor mi van Norvégiával? Lám, azért jócskán vannak még itt is megválaszolandó kérdések. Kevin K. Tsui írása újabb eredményekkel szolgál a témában. Norvégia esete alapján például kimondhatjuk, hogy nem mindegy mikor fedezik fel az olajkincset, van-e a felfedezés idején az adott országban stabil demokratikus rendszer, vagy nincsen? És persze még számos más tényező is fontos lehet.
A nagyobb demokráciát követelő egyiptomi és tunéziai mozgalmak is inkább örülhetnek annak, hogy országukban nincs érdemi olajkincs. Ahol van, ott az uralkodó rend többet veszít a demokratizálási folyamattal, és ezért sokkal görcsösebben ragaszkodik pozíciójához. Ilyen helyen véresebb a forradalom.
Nem azért remek, mert olyan dolgok vannak benne, amit bárki egy jobb bevezető Nemzetközi Gazdaságtan kurzus abszolválása után ne tudhatna. Csak ilyenek vannak benne. Azért remek, mert a jónevű tudós, Barack Obama első fő-fő gazdaságpolitikusa ezt úgy tudja (és hajlandó is) elmondani, hogy az is megértse, aki nem abszolvált egy ilyen kurzust, s természetesen ők vannak többségben. Aki pedig közülük ezt elolvasta, az már nem dől be az "erős dollár, erős Amerika", vagy máshol az "erős euró, erős Európa", itthon meg az "erős forint, erős Magyarország" típusú lózungoknak.
Mármint a fejlődő országoknak ahhoz, hogy sikeresen felzárkózzanak, megszüntessék a szegénységet stb. stb., tudjátok, a szokásos mantrák, amik az ENSZ konferenciákon fel szoktak merülni. Vagypedig ez megint csak egy jól hangzó kampányszöveg, aminek a legfőbb vonzereje egyszerűségében rejlik. A gazdagok összedobják a pénzt, a szegényeknek lesz gyors internetjük, probléma megoldva. Posztunk szerzője mindenekelőtt azért szkeptikus, mert a formálódóban lévő segélyprogramot semmiféle vizsgálat nem előzi meg, ami az internet sebessége és speciálisan a szegény országok gazdasági növekedése közti erős viszonyt demonstrálná.
A kábeltévé-szolgáltatók tévécsatornák különböző kombinációiból összeállított csomagokat kínálnak kuncsaftjaiknak. Ha viszont internetes újságok fizetős tartalmait akarjuk megvásárolni, akkor egyenként kell szerződnünk e médiumokkal, valahogy úgy, mint amikor még csak nyomtatott formában rendelhettük meg kedvenc lapjainkat. Vajon miért nem jelentek meg ezen a piacon is közvetítő "csomagolók", úgy, ahogy a kábeltévéknél? Matt Rognlie szerint ez már csak idő kérdése. Posztját olvasva az a megnyugtató érzésünk is támad, hogy érdemes volt nem ellógni az árdiszkriminációval foglalkozó órákat mikroökonómiából.
Kedves olvasóink, már hagyománnyá vált sorozatunk következő előadását Kaderják Péter, a REKK vezetője tartja a gázpiacról május 24-én.
Várunk mindenkit, a részletek itt olvashatók.
Jósolni nehéz, különösen, ami a jövőt illeti. És még különösebben, ami a valutaárfolyamok jövőbeli alakulásának előrejelzését illeti. Az árfolyam-előrejelzés valami olyasmi, ami rengeteg embert érdekel, és - különösen rövid távra - nagyon rosszul teljesít.
Úgy tűnik, azt sokkal könnyebb előre jelezni, hogy az árfolyam-előrejelzők mit fognak előre jelezni. Egy friss IMF tanulmány előrejelzési adatok szisztematikus elemzésével próbálja azonosítani, hogy milyen, milyen tényezőket figyelembe vevő, az a - nem feltétlenül formalizált - modell, amit az árfolyamok előrejelzésével foglalkozók használnak. Úgy tűnik, hoy a leginkább figyelembe vett tényezők az inflációs különbségek, és a növekedés sebessége.
Ha valakinek nincs ideje az egész papírra, az Economist rövid, szellemes összefoglalót ad.
Köllő János, az ELTEcon képzés egyik alapítója és oktatója. Tanulságos, közérthető szakértői interjúsorozatát a foglalkoztatási problémákról itt érdemes elolvasni.
(Köszönet az elsőként rátaláló HA-nak.)
Mario Rizzo szerint efelől komoly kétségeink lehetnek.
A pénz, persze, pontosabban a jövedelem. Többször is foglalkoztunk ezzel már ebben a blogban korábban. Most idézett tanulmányunkban Jörn-Steffen Pischke - a London School of Economics munkatársa - nem a jövedelem és az élettel való elégedettség közti korrreláció tényét teszteli (szerinte ennek meglétéről elég meggyőzően szól az irodalom), hanem az okság irányát, hogy t.i. valóban a pénz az ok, és a boldogság az okozat. Első pillantásra szőrszálhasogatásnak tűnik, pedig nem az, hiszen mindnyájan tudjuk: az asszociáció csak a kapcsolat tényét rögzíti, az iránya külön bizonyítandó.
Mindig azt mondjuk, a közgazdaságtan az ösztönzésről szól. Szóval, hogy reagálna egy "igazi" közgazdász az IMF főnök dolgára? Miért kockáztatna ekkora fizetést és ilyen csodás karriert valaki azzal, hogy ráront a szállodai szobalányra? Érv ez DSK ártatlansága mellett? Vagy - követve az Economistot - mondjuk azt, hogy az ösztönzők általában úgy alakítják az emberi viselkedést, ahogy azt a közgazdászok vélik, de ettől még egyes, specifikus esetekben akármi is történhet?
A párhuzam egyáltalán nem légből kapott. Egyes amerikai államok méretüket, gazdasági erejüket tekintve egy súlycsoportba sorolhatóak az eurozóna országaival. Michigan például nagyobb, mint a mostanában csődveszély hírébe került Görögörszág vagy Portugália. Az USA ugyanúgy valutaövezet, mint az eurozóna, s a tagállamok hasonlóan szoros gazdasági integrációban éknek. S ami a jelen párhuzam szempontjából a legfontosabb: a címben említett amerikai államok ugyanolyan veszélyes, talán fenntarthatatlan adósságspirállal szembesülnek, mint Görögország és Portugália.
És most jön a rejtély. Miközben a görög államcsőd esélyétől egész Európát a hideg rázza, mindenki a fertőzés veszélyéről beszél időnként akár az egész rendszer összeomlását vizionálva, addig Michigan és Illinois baját - ha súlyosnak is - az adott állam magánügyének tekintik, valami olyasminek, ami a többi államra nem fog átterjedni. Vajon miért? A párhuzam lehetőséget ad a Voxeu.org elemzőinek, hogy rámutassanak: a fertőzés veszélyét, a rendszerkockázat és az egyedi államok (országok) csődhelyzetének viszonyát nem a szoros gazdasági integráció, hanem a pénzügyi rendszer, a pénzügyi piacok működése határozza meg.
Magyarországon a 15 és 64 év közötti népesség csaknem 14%-a (közel egymillió ember) valamilyen munkavégzést korlátozó betegséggel vagy fogyatékossággal él. A sok rokkantnyugdíjasról még azok is tudnak, akik amúgy csak szőrmentén érdeklődnek a magyar munkapiac sajátosságai iránt. Azt is tudni véljük, hogy aki beteg vagy fogyatékos, az nehezen talál munkát. Valóban, szerencsétlen sorsú honfitársainknak alig egynegyede dolgozik, zömmel zárványszerűen működő, alacsony hatékonyságú, elkülönült intézményekben, egymással összezárva. Tényleg ez lenne a legtöbb, ami nekik adható? Mi a legjobb nemzetközi gyakorlat arra, hogy legalább részben megpróbáljuk visszaterelni őket a munkapiacra? Mire jó a munkapiaci rehabilitáció, és mit mutatnak a hazai tapasztalatok? A Budapest Intézet megmondja a tutit: hosszan és alaposan, ahogy alapos kutatókhoz illik, illetve röviden és velősen az érdeklődő laikusok (és vélhetően a sajtó) számára. A szakpolitikai kiskáté-sorozat remek kezdeményezés, őszintén reméljük, hogy még sokat olvashatunk belőlük.
És drukkolunk, hogy ne csak mi lelkesedjünk értük.
Az internet, a számítástechnika és információs technológia forradalma valóban fenekestül felfordította, átalakította életünket. Valahogy úgy, ahogy azt a nyolcvanas évek végétől már előre megjósolták a szakértők, amikor az "új gazdaság" eljöveteléről és forradalmáról beszéltek. Van azonban valami, ami nem jött el, noha azt vártuk, hogy bekövetkezik. Ez a technológiai forradalom a gazdasági növekedés ütemében valójában nem okozott gyorsulást. Vajon miért?
A konszolidált körülmények között élő középosztály tagjaiban magasra csap az erkölcsi felháborodás hulláma, amikor azzal szembesülnek, hogy egyesek milyen szörnyű körülmények között keresik meg betevő kenyerüket. A szegény fejlődő országok lakóinak vagy akár a kevésbé szegény országok izzasztóműhelyeiben (sweatshopjaiban, tudtok rá jó magyar szót?) szenvedők munkakörülményei mindig kiverik a biztosítékot. Ilyenkor a kapitalizmussal szembeni éles kirohanásokra lehet számítani, és arra, hogy az inkább szociálisan, mint mentálisan érzékeny közvélemény hathatós munkavédelemi intézkedéseket és az "elfogadhatatlan" feltételekkel működő üzemek bezárását követeli. Fair trade, nem a gyerekmunkára, Che Guevara, noglobál.
Nem nálunk, az Egyesült Államokban. Alberto Alesina szerzőtársával érdekes módszert talált arra, hogy az amerikai elsőfokú bíróságok esetleges rasszista elfogultságát tesztelje. Gyilkossági ügyekben arrafelé kiszabható halálbüntetés. Az ilyen esetekben - éppen a büntetés súlyosságára tekintettel - az elsőfokú ítéletet automatikus fellebbezés követi, és a magasabb fokon ítélkező bíróság nem is olyan ritkán valóban talál hibát a korábbi eljárásban, ilyenkor a korábbi halálbüntetést tartalmazó ítéletet megváltoztatják.
Nemcsak a fák, a gazdaságok sem. Kínáé sem. A világgazdaságról szóló szakértői elemzések, kerekasztal-beszélgetések manapság alig szólnak másról, mint a kínai gazdaság előretöréséről, a hatalmas ország megnövekedett világgazdasági és – az erre alapozottan kivetített – világhatalmi szerepéről, s arról, hogy a gazdasági növekedés centruma tartósan Ázsiába tolódott át. Ki-ki vérmérséklete szerint félelemmel vagy izgalommal számolgatja: hány év kell még ahhoz, hogy Kína véglegesen „maga mögé utasítsa” az Egyesült Államokat.
Az Economist is, mi is írtunk már azokról a próbálkozásokról, hogy a GDP-n túli mércékkel hitelesebben-pontosabban mérjük egyes országságok jól-létét. Most egy német szerzőpáros, Frau Kassenboehmer és Herr Schmidt megbízható adatokon elvégezte, amit ilyenkor kell: a faktoranalízist.
Vajon, ha statisztikailag lehetőleg minél függetlenebb komponenseire bontjuk a jólétet mérő mércehalmaz értékeit, mik is a főkomponensek és azokból mennyit fednek le a hagyományos, anyagi jólétet mérő, "kemény" mutatók?
Úgy találták, a hagyományos indexek: a GDP, munkajövedelem, munkanélküliség még mindig messze a leghasznosabb mércék. Van még mit megmagyarázni, de nincs nyilvánvaló, stabilan mért plusz mérce-jelölt.
Az eltecon.blog az ELTE közgazdasági képzéséhez kötődik. Ritkán szoktunk oktatási dolgokkal előjönni, de most engedjék meg a kedves olvasók, hogy megosszuk az örömünket:
Az Alkalmazott közgazdaságtan BA programunk első végzős évfolyamából a hallgatók fele tekintélyes nemzetközi programokba nyert felvételt:
A Rajk László Szakkollégium elsős versenyén Alfa Diallo első díjat nyert.
A Széchenyi István Szakkollégium problémamegoldó versenyén Réfi Dávid első, Kepes Rozi második díjat nyert.
Kepes Rozi számos jelentkező közül elnyerte a Kellner-ösztöndíjat, aminek támogatásával egy évet tanulhat az USA egy neves egyetemén.
Gratulálunk nekik és a felkészítő tanároknak!
Közgazdászok, laikusok és politikusok abban biztosan egyetértenek, hogy a válság egyik legfontosabb és legfájóbb következménye a munkanélküliségi ráta megemelkedése. Mindenhol, de ami különösen fájdalmas lehet: azokban a szegény vagy ún. közepes jövedelmű országokban is, ahol sem a szociális védőhálóban, sem a zemberek sokkellenálló képességében (puffer-megtakarításaiban) nem igazán bízhatunk. Ahhoz, hogy okos és hatékony ellenintézkedéseket tehessünk (és jól célzott programokkal állhassunk elő), fontos megértenünk, hogy kik az igazán fontos áldozatok. A korábbi válságok és főleg a fejlett országok korábbi válságtapasztalatai alapján lehetnek gyanúsítottaink: képzetlenek, fiatalok, városiak.
A fiskális multiplikátor érthetően divatos téma manapság. Szerzőink szerint az irodalom túlságosan is csak a kormányzati vásárlások hatására koncentrál, pedig mind hosszabb távon, mind a múlt válság időszakában a kiadások érdemi növekménye valójában a transzferkifizetések dinamikájából származott. Egy olyan világban, ahol a ricardói ekvivalencia érvényes, ott a transzferek nem számítanak, ám a világ nem ilyen, a transzfererek multiplikátora nem is olyan kicsi.
Vajon mi lehet a Széll Kálmán terv multiplikátora?
Tudjuk, ez tartja lázban az amerikai gazdaságpolitikát.
Javaslatok jönnek is jobbról, középről, balról, az elnöktől.
Most a the Onion is beszáll: lehet, hogy a megoldás... Mrs Scott?
"We don't know what the rest of the elephant looks like at all. We should be ready for some surprises." Érdekes kis videó a jelenről. De akkor miért bántják a közgazdászokat, amiért a jövőt nem látják!?
Tudjátok, az a fajta, hogy a közgazdaságtan elmélete fabatkát sem ér, merthogy nem tudott mit kezdeni a válsággal blablabla. Illetve nem igazán önmarcangolás, aki marcangol, az Brad DeLong, aki már régóta erős távolságot tart a neoklasszikus főáramtól. Érdekes, hogy neki is Larry Summers tetszett a legjobban azok közül, akik a Soros-féle think tank legutóbbi konferenciáján felléptek. DeLongot ritkán szoktuk egyetértőleg idézni, ezért különösen vicces, hogy - ha emlékeztek rá - a Bretton Woodsban rendezett összejövetelről tudósítva mi is Summerset idéztük.
Hasonlít-e a tiéd ezek közül valamelyikre?
