nem a pék jóindulatától

A kezdeti kudarcok nem szeghetik kedvünket, hiszen elméletünk szilárd és még számos ötletünk van.

Egyetemi oktatóként az elmúlt évtizedeket azzal a közös élménnyel éltük végig, hogy a felsőoktatás a mindenkori kormányok mostohagyereke, s a finanszírozási források elosztásánál mindig hátul kullogunk. Az elmúlt hónapok kormányzati döntéseit - a hallgatói létszámok érdemi csökkentését és az ezzel hol összefüggő, hol ettől független költségvetési elvonásokat -tekintve minden bizonnyal radikálisan át kell értékelnünk ezeket a sanyarú éveket. Hiszen csóreszek voltunk ugyan, de volt állásunk, íróasztalunk, amely mögött ülve panaszkodhattunk.

De lássunk tovább az orrunknál! Mielőtt megint valami speciálisan szittya tragédiaként élnénk meg kétségkívül válságos helyzetünket és a felvilágosult, fejlett nyugattal próbálnánk példálózni, jobb ha észrevesszük, hogy a felsőoktatás mai rendszerének ott is annyi. 

Végjátékához érkezett a magánnyugdíj-pénztári rendszer tizenhárom éves története. A végelszámoló pénztárak a napokban fizetik ki egykori tagjaiknak a befizetéseikből felhalmozott tőke reálhozamát. A hatóság látványos szigorral ellenőrzi, hogy az érintett pénzintézetek megfelelően számítják-e a törvény által előírt járandóságokat, s nem rövidítik-e meg az állami rendszerbe visszatérő polgárokat. Kormánypárti politikusok pedig ezt az alkalmat is felhasználják a rendszer alázására, és az emberek megkárosításáról, a befizetések eltőzsdézéséről beszélnek. Ha még lehet fokozni a jó magyarok pénzügyi intézményekkel szembeni bizalmatlanságát, akkor a magánnyugdíj-pénztári vagyon államosításának módja erre még biztosan rá tudott tenni egy lapáttal.

Igen, eddig a hasunkat süttettük, és ezután is ezt fogjuk tenni, még egy pár hétig legalább. Már, ha az időjárás megengedi.

Mármint: forradalminak beállított adóreform-javaslat.

Frankofón olvasóinknak érdemes a jónevű szerzőhármas: Camille Landais, Thomas Piketty és Emmanuel Saez nemrég publikált, az internetről ingyen letölthető francia jövedelemadó-reform javaslatát összevetni a blogon már méltatott brit társával.

Kelchtermans és Verboven Journal of Political Economy 2010-es számában megjelent írása szerint a felsőoktatási programok összevonása csökkenti a társadalmi jólétet. Belga (flamand) esetet vizsgálva, azt mondhatjuk, hogy az az összeg, amit a kormányzat azáltal megspórolt, hogy összevont bizonyos szakokat (programokat) messze alatta marad a társadalmi költségeknek (pl. hogy a diákoknak így többet kell utazniuk). Az összevonások csupán 10%-a járt jólétnövekedéssel, a többi 90% nem. Nyilván egy esetből ne általánosítsunk, de azért kíváncsiak lennénk a most Magyarországon levegőben lógó összevonások indokaira is.

Nincs oksági kapcsolat infláció és munkanélküliség között. Ettől még ma is előfordulhat, hogy a makroökonómiai rendszer e két endogén változója viszonylag hosszú időn át egymással ellentétesen mozog. Hol? Például Hong Kongban.

Az elmúlt évek nagy recessziójában a német GDP nagyobbat esett mint az USA kibocsátása. Hogy lehetséges az, hogy Németországban - szemben az USA-val - ugyanekkor alig csökkent a foglalkoztatottság? Burda és Hunt elemzése szerint ebben a csodában biztosan szerepük volt azoknak az évekkel korábban végrehajtott munkaerőpiaci reformoknak, amelyek a munkaidő hosszának szabályozását a korábbiakhoz képest sokkal rugalmasabbá tették. Persze nem csak ez, és a többi valószínűsíthető ok is igen érdekes.

Hol mennyi a biciklista? Hogyan nő a számuk? Mennyit fordít rájuk az (amerikai) állam? Mi a nettó társadalmi hasznuk? Mi a jobb, az autózás vagy a biciklizés? Melyik infrastruktúrája mennyi munkahelyet teremt? Az Economix blog összegyűjtötte.

Az elmúlt öt évben a világgazdasági növekedés négyötödét a fejlődő országok adták. Míg a fejlettek mostanában jócskán a lehetőségeik (potenciális kibocsátásuk) alatt teljesítettek, a fejlődők (legalábbis a Nyugatról nézve amúgy is félelmetesen dinamikus részük) továbbra is inkább a túlfűtöttség jeleit mutatják. És míg a jól teljesítő felvevőpiacoknak minden nyugati exportőr roppantul örül, annak a fejlett jegybankok már jóval kevésbé, hogy ugyanettől a keleti felfutástól közelsem függetlenül a világpiaci nyersanyag- és élelmiszerárak hatalmas vágtába kezdtek. Fáj is a jegybankárok feje: a nyomott belső keresletre, alacsony maginflációra önmagában lazítani kéne, a zömmel globális eredetű kölségsokkokra pedig szigorítani. Vajon lecsengenek-e költségsokkok? És meddig húzzák még a világot a fejlődők? Avagy milyen lehet, és merre tart a fejlődők ciklikus pozíciója?

Catherine Rampell az OECD összehasonlító felméréséből idéz, amelyben a különböző országok vállalkozásokhoz, vállalkozókhoz való viszonyát vizsgálták. Őt persze az Egyesült Államok érdekli, de a bemutatott grafikonokon Magyarország is szerepel. Mindegyik érdekes, de kezdjétek mindjárt a harmadikkal. 36 ország lakosainak megkérdezése alapján Magyarországon vannak a legtöbben, akik nem kedvelik a vállalkozókat, és a legkevesebben azok, akik elismerően tekintenek rájuk. A kormányzati szabályozás sem tekinthető éppen vállalkozásbarátnak, az új cégek alapítását nehezítő adminisztratív terhek hazánkban a legmagasabbak között vannak.

A közgazdászok kormányzati kudarcnak hívják azt, amikor az állami beavatkozás ront a helyzeten, vagy kicsit szakszerűbben: az erőforrások kevésbé hatékony elosztásához vezet. A kormányzati kudarc gyönyörű, tankönyvi esetéről a New York Times tudósít. Megnyugtatásul: nem mi csináltuk. (Felkavarásul: csinálhattuk volna mi is.)

Próbáljátok elképzelni, mi tömeg jószágot és szolgáltatást hoztak létre az emberek a földön Jézus Krisztus születése óta! Hatalmas mennyiség lehet, nem? Nos, ennek több mint 23 százalékát az elmúlt tíz évben termelték. Mi volna itt, ha éppen nem volna világgazdasági válság?

Valószínűtlen, hogy David Leonhardt, a New York Times cikkírója ismerné azoknak az érveknek a részleteit, amelyekre támaszkodva kormányunk jelentős csökkentést tervez az államilag finanszírozott egyetemi férőhelyek számában. Írása mégis akár a honi fórumokon is elhangozhatott volna. Érvelése szerint egy BA fokozat még annak is jó beruházás, aki nem diplomás állásban helyezkedik el. Nem beszélve arról, hogy a diplomások minden felmérés szerint boldogabbak és egészségesebbek is alacsonyabb végzettségű társaiknál.

Derreck Kayongo a maga műfajában egyedülálló jelenség, akit buzgón mutogat mostanában a CNN. És ez még akkor is szép teljesítmény, ha hozzátesszük, hogy Kayongo műfaját, a segélyezéssel kombinált szappan-újrahasznosítást viszonylag kevesen űzik. A filantróp szappanprojekt lényege, hogy Kayongo nonprofit vállalkozása, a Global Soap Project felvásárolja az amerikai szállodák félig használt (azaz onnan nézve kidobandó) szappanjait, és egészen Afrikáig, a leginkább rászorultakhoz szállítja őket. Akik így ingyen jutnak szappanhoz, tehát mindenki jól jár. 

Vagy mégsem?

75 évvel ezelőtt jelent meg Keynes leghíresebb műve. Paul Krugman erre az alkalomra írt konferencia beszédét közli a Vox. Nem tagadja meg magát, a szokásos ellenfelekkel való vagdalkozás ezúttal is kellő szerepet kap, de nem csak az. A mai gazdaságpolitikai dilemmákban valóban sokminden visszaköszön abból, amit Keynes egykoron a klasszikus közgazdák szemére vetett. Jó volna persze valami hasonló "big picture" esszét olvasni a másik oldalon állók tollából is. Találtatok ilyent mostanában? Azt is szívesen népszerűsítenénk.

Oktatásgazdászok szerint, legalábbis részben: azért, mert ha tanul, később magasabb lesz a fizetése. Szakzsargonban: az emberi tőkébe való befektetés az oktatás privát hozamától is függ.

Az összefüggés plauzibilis, de elég nehéz tesztelni: a különböző képzettségű alkalmazottak fizetései időben lassan változnak, közben kismillió más feltétel is változik, különben is, ki tudja előre, mit hoz a jövő.

Ran Abramitzky a Stanfordról és Victor Lavy a Héber Egyetemről most talált egy adatsort, ami lehetővé teszi annak megvizsgálását, vajon tényleg többet/jobban tanul-e a nebuló, ha az elvégzett iskola magasabb fizetést ígér.

Különböző izraeli kibucok különböző időpontokban álltak át a "mindenki ugyanakkora bért kap" kommunisztikus rendszeréből a piaci bérektől függő javadalmazásra.

Ezt kihasználva "különbségek különbsége" módszerrel meg tudták vizsgálni, számít-e a tanuláskor a magasabb fizetés reménye.

Számít.

Időnként olyan írásokat is érdemes olvasni, amelyek a miénktől homlokegyenest eltérő eszméket hordoznak. Persze nem azért, mert akár csak morzsányi igazságot is tartalmaznának, hanem azért, hogy  jobban felkészülhessünk saját álláspontunk (hitünk) védelmezésére. Idézett posztunk három könyvet ismertet. Mindhárman megegyeznek abban, hogy a noklasszikus közgazdaságtan nem tudomány, tudományosnak látszó módszertana csak álca, amelynek az a szerepe, hogy eltakarja a mögöttes, a szegényekkel szemben a gazdagok és hatalmasok érdekeit szolgáló ideológiát.

Mi, magyarok nem szeretjük a migrációt. Azt is nehezen viseljük, hogy ukránok meg kínaiak elveszik a magyar munkahelyeket (hogy erdélyi a takarítónőnk, az persze egészen más). Azt meg végképp rühelljük, hogy a jól képzett magyarok agyát elszívja a Nyugat. Nincs ez jól, győzködjük is őket, hogy nekik is jobb lenne, ha nem hagynák magukat. De vajon hogy is áll ez az agyelszívás-dolog, ha az érzelmi felhangoktól eltekintünk? Az Economist néhány új szempontot is felvet.

Nem először és nem is másodszor foglalkozunk ezzel az üggyel. Az Együnk helyben mozgalommal kapcsolatos szkepszisünket eddig főleg a közgazdaságtanra, leginkább - Ricardót emlegetve - a komparatív előnyök elvére alapoztuk. Edward Glaeser a Boston Globe-ban most arra hívja fel a figyelmünket, hogy ez a mozgalom a környezetvédelemnek is rossz lehet. Igaz ugyan, hogy az élelmiszer nagy távolságokra való szállítása szennyezi a környezetet, de a termelése is. Mégpedig annál inkább, minél kevésbé alkalmas az adott terület élelmiszertermelésre. Így aztán a helyben termelés környezetkárosító hatása akár nagyobb is lehet, mint a távolsági szállításé.

Nem a levegőbe beszélünk. Ha az angolok helyben termelt paradicsomot esznek, az szállítás nélkül is több káros emisszióval jár, mint ha spanyol paradicsomot esznek, és a szállítás meg a termelés károkozását együtt vesszük. A logika amúgy ugyanaz, mint Ricardóé, csak a célfüggvény más. De ezt talán a környezetvédők is megértik.

Paul Romer  egy ideje nem csak tanár és tudós, hanem immár aktivista is.

Mozgalmának, melyről, aki jobb szereti a képet-hangot, mint a betűt,  TED-előadást és friss VoxEu-interjút is talál a neten, csodák csodája, nem öngyarmatosítás a neve, bár akár így is hívhatnák.

Akárhogy is nézzük a Freakonomics által prezentált - roppant jópofa - diagramokat, csak az szűrődik ki belőlük, hogy az egy főre eső jövedelem és a gyermekvállalási hajlandóság között negatív a kapcsolat. A mikroökonómia zsargonja szerint tehát a gyerek inferior jószág.

Legutóbbi pénzmultiplikátoros posztunk számos kommentet vonzott. Most Matt Rognlie  megint jó nagyot rúg abba az ötletbe, hogy valaha is szerves, stabil, ok-okozati  kapcsolat lett volna a jegybanknál elhelyezett tartalékok és a pénzkínálat (M1) között. Mindannak ellenére, hogy a bevezető makrotankönyveknek a pénzmultiplikátor fogalma mindmáig egyik kedvence.

Szellemes posztját olvasva könnyen rájöhetünk arra, hogy hol húzódik a határ a pénzmultiplikátor fogalmát értelmesnek vagy értelmetlennek tartók között. A mikroökonómiai alapú makroökonómia számára a makrojelenségek egyéni, elsődleges közgazdasági elvekből levezetett magatartások egymásra hatásának eredményei, nem pedig aggregált változók közti statisztikai, tapasztalat által igazolt kapcsolatok. Éppen ez a döntő különbség a hagyományos aggregált és a modern mikroalapú közelítés között. Utóbbi szerint a makrováltozók között kimutatott mégoly szoros kapcsolat is lehet látszólagos, biztosat csak akkor mondhatunk, ha a szereplők racionális magatartásából fel tudjuk azt építeni. Mármost a pénzmultiplikátor modell pontosan a banki viselkedést, a hitelnyújtási döntést a költségek, kockázatok és várható profitok figyelembe vételével meghozó magatartást egyszerűsíti ki azáltal, hogy egy mechanikus, stabil hüvejkujj-szabállyal helyettesíti. A pénzmultiplikátor fogalom tehát látványosan a klasszikus aggregált makroökonómiai gondolkodás része, nem fér meg a szilárd mikroalap igényével. És éppen ezért maradhatott meg a kezdő makro tankönyvekben. Kezdő szinten ugyanis nagyon kevés olyan makro tankönyv van, amely mikroalapú modelleket ismertet.   

A hat éven felüli amerikaiak több mint tíz százaléka szed rendszeresen valamilyen anti-depresszáns gyógyszert. A modern világ népbetegsége ez? Vagy a lélekgyógyászok olyan tágra terjesztették a pszichikai bántalmak kritériumait, amibe már többé kevésbé mindnyájan beleesünk? Vagy arról van szó, hogy az orvosok meg a gyógyszergyárak játszanak össze, hogy kirabolják a biztosítókat? Szóval, mi van? Idézett posztunk három, a témával foglalkozó könyvet ismertet.

Közhely, hogy az elmúlt évtizedekben az olaj világpiacát a kínai kereslet mozgatta. De ennyire? A grafikonokat nézzétek!

Sajnos nagyon ritka öröm, amikor Magyarországon dolgozó magyar szerzőknek, magyarországi adatokon alapuló, hazai szakpolitika-előkészítésben (ha ugyan érdekel valakit...) is hasznos empirikus kutatásukat a világ legjobb közgazdaságtani folyóirataiban sikerül publikálniuk.

Kertesi Gábornak (az ELTEcon program egyik kidolgozójának) és Kézdi Gábornak a roma és nem roma diákok teszteredményei közti különbséget vizsgáló kutatásukkal most sikerült.

Miről szól a cikk? Egy mondatban: a roma gyerekek teszteredményei rosszabbak, de nem azért, mert romák, hanem azért, mert hátrányos helyzetűek: szüleikre, iskolájukra, egészségügyi helyzetükre vonatkozó változók magyarázzák a különbséget.

Gratulálunk!

Peter Diamond visszavonta jelöltségét a FED döntéshozó testületéből. A szomorú történet azt igazolja, hogy a jegybank monetáris politikai döntéshozó testületének összetétele máshol is politikai harcok kereszttüzében áll.

Ragaszkodnak a diákjaid ahhoz, hogy a mikro zh-n zsebkalkulátort használjanak? És ez irritál téged, mert szerinted kézzel sokkal egyszerűbb megoldani, hiszen csak egy törtet kell egyszerűsíteni? Szerintünk biztosan elmúltál már negyven!

Az amexrap.hu találta ezt a tárgyilagosságában vérfagyasztó bejegyzést a Daily Telegraph gazdasági blogjában. A poszt nem tesz mást, csak sorraveszi a görög államcsőd után várható eseményeket.

Az Andrew Lilico szerint várható 16 állomás közül néhány, ízelítőnek: (1) csődbemegy az összes görög bank, ... (4) Görögországban kijárási tilalmat rendelnek el ... (7) Az ír állam elengedi bankjai kezét ... (8) Görögországot figyelve Portugália eldönti, szintén csődöt jelentsen-e.

Sok ponton lehet vitatkozni a rémforgatókönyvvel, de az a laikus, de a hasonló dél-amerikai eseményekre emlékező közgazdásznak kényelmetlenül plauzibilisnek tűnik.

Ja, és a cím: Mi fog történni, amikor Görögország bejelenti az államcsődöt.

Nem "ha", "amikor"...

Mind Amerikában, mind Magyarországon a tűrés és a tiltás határán csúszkál a póker szabályozása. Hogy hova kerül, az nem kis részt azon múlik, szerencsejátékról, vagy szellemi sportról van szó. 

Persze, senki sem tagadja, hogy a vakszerencse is hatással van arra, ki nyeri mondjuk a WSOP no limit texas hold’em bajnokságát. De a szerencse biztosan hat a curling és a teniszmeccsek kimenetelére is, mégse gondoljuk, hogy a teniszbajnokság olyan lenne, mint a rulett.

A kérdés: vajon a hozzáértésnek van-e egyáltalán szerepe abban, ki mekkorát kaszál egy ilyen pókerbajnokságon? Ha van, mekkora?

Nem áruljuk el. Steven Levitt (igen, Freakonomics-os kedvencünk) és Thomas J. Miles új NBER-tanulmányából kiderül a válasz. Annyit elárulunk, hogy a Lurdy házban rajtakapottak ügyvédjeinek érdemes lehet elolvasni.