nem a pék jóindulatától

Skandináviában és az angolszász országokban a diákok csoportokban (azaz egymástól is) tanulnak, ún. horizontális az oktatás. Nálunk, Kelet-Európában és a déli (mediterrán) országokban ún. frontálisan zajlik mindez, azaz a tanár hosszasan előad, oktat. Hogy mi következik ebből? Andrei Shleifer és szerzőtársai sszerint sokminden.

A vertikális (egyirányú) tudásátadásban szocializálódott diákok kevésbé bíznak egymásban, később kevésbé kooperálnak és általában: jobban kiszolgáltatva érzik magukat a bármiféle felsőbb hatalomnak. Bónuszként: a felülről belénk töltött igazságok országaiban ráadásul rosszabb a kormányzás is.

Hogy hol vagyunk ebben a történetben, azt tudjuk. Sajnos azt is, hogy hova tartunk.

A kérdésre egészen végletes válaszokat is hallunk. "Kell a fenének, ők okozták a válságot." Ellenkező véglet is van, bár mostanában talán kisebbségben. "Lehet, hogy a jelen turbulenciák a pénzügyi szektorban keletkeztek, de ez nem kérdőjelezi meg azt a tényt, hogy az elmúlt évtizedek (évszázadok) hatalmas gazdasági fejlődése nem mehetett volna végbe a források hatékony közvetítése nélkül. Márpedig ez az, amit a pénzügyi szektor csinál."

Szerencsére az egyes szektorok gazdasági jelentőségének megítéléséhez ennél objektívebb mérce is található a nemzetgazdasági számlákban: az egyes szektorok GDP-hez való hozzájárulásának mértéke. Eszerint a fejlett piacgazdaságokban a pénzügyi szektor GDP-hez (jövedelemhez) való hozzájárulása valamivel tíz százalék alatt lehet. A London School of Economics professzora szerint azonban ez a mérés túlbecsüli a szektor tényleges hozzáadott értékét.

A jelen pénzügyi válság nem az első az európai integráció történetében. A 90-es évek elején Európa olyan rendszerválságot élt át, amely - a New York FED elemzése szerint - nagyon sok hasonlóságot mutat azzal, amit éppen átélünk. 1992-93-ban - ahogy ma is - a pénzügyi piacokon kialakuló spekulációs rohamok nem a kutya, csak a kutya farkának szerepét töltötték be. A piacok racionális válaszát testesítették meg arra a helyzetre, amelyben a résztvevő országok együttműködésének tragikus hiányát érzékelték. Azt, hogy minden ország egyéni megoldással, külön utat járva próbálta megtalálni a saját maga számára legjobbnak látszó megoldást. Ha a párhuzam jó, akkor optimistábban nézhetünk a jelen válságra. A 90-es évek problémájára ugyanis végülis találtak megfelelő választ, azt megúsztuk.

Már két hete is elmúlt annak, hogy az idei díjazottak nevei ismertté váltak, azóta a nemzetközi blogoszféra jól körbejárta a bizottsági döntést. Érdekes volna tudni, mit gondolnak a szakma hazai művelői. Az ELTECON blogja örömmel ad teret vélekedéseiteknek, álláspontjaitoknak. Az alábbiakban Kónya István (MNB) véleményét olvashatjátok.

Hogy mi köze egyiknek a másikhoz? Nagyon is sok. Az önkéntes cserén alapuló piacgazdaság eszméje szerint az árjelzésekhez igazodó szereplők arra a tevékenységre fognak szakosodni, amelyben komparatív előnyük van, ez biztosítja a társadalom erőforrásainak hatékony felhasználását. Ám ahol kötelező a hadseregben szolgálni, a behívó nem a komparatív előnyöknek megfelelően jön.

Igaz ugyan, hogy az emberek és kormányok szabad piacgazdasághoz való viszonya nagy cikk-ccakkokat mutat,  legalább egy valamiben határozott tendenciát észlelünk, egyre kevesebbünket hívnak be katonának.

Nem biztos, hogy az öregúr örült volna az ilyesminek, de azért aranyosak, és jelzik tartós népszerűségét.

Bevezető makrokurzusok ezrein ma is ezt tanítják (tanítjuk). Van ugye az IS, ami az output (kereslet) és a kamatláb közti viszonyt írja le, és van az LM (pénzpiac) ami a pénzállomány adottsága mellett az output és a kamatláb közti olyan viszony, amely mellett a pénzpiac egyensúlyban van, vagyis a likvidáitási igény teljesül. A két egyensúlykritérium meghatározza a két endogén változó, a kamatláb és az output értékét. Ez a struktúra - mint minden hasonló egyensúlyi elemzési eszköz - akkor hasznos, ha megfelelő alapunk van az endogénnek és egzogénnek tekintett változók elhatárolására. A probléma az, hogy a mai világban nem igazán képzelhető el olyan központi banki, vagyis monetáris politikai cél, amely mellett a nominális pénzkínálat egzogén lehetne. Ezen borong Matt Rognile posztjában.

Igaza van, persze, ám az IS-LM rendszer túlélését a mai napig az egyszerűsége magyarázza. Rengeteg olyan, jobban vagy kevésbé jobban sikerült kísérletről tudunk, amely valamilyen - rendszerint a nominális kamatlábhoz kötődő - monetáris politikai szabályt próbál illeszteni az IS görbéhez. (Talán a leghíresebb David Romer kísérlete.) Annak azonban, hogy az ilyen leírés képes megragadni a monetáris politika dinamikáját, nagy ára van, nagyságrenddel bonyolultabb, s ezért a bevezető kurzuson csak a legelszántabb diákok értik meg. Sokat mesélhetnek erről azok, akik mondjuk Blanchard bevezető tankönyvéből már próbáltak tanítani.  

Az elmúlt évek világgazdasági válsága, a makrováltozók hektikus ingadozása és a megnövekedett bizonytalanság különösen a napi gazdaságpolitikai vitákban és megoldási javaslatokban határozottan divatba hozta J. M. Keynes emlékét. (A szokásos véleményformálók közül Keynes mint példakép, pozitív példa jelenik meg például Krugmannál vagy Stiglitznél.) A közbeszéd kifejezetten úgy interpretálja munkásságát, hogy Keynes a makrogazdasági bajokon aktivista állami fellépéssel, mindenekelőtt a monetáris és fiskális eszközök intenzív alkalmazásával javasolta a piacgazdaság működési hiányosságait orvosolni. Hogy ez a leegyszerűsített Keynes-kép megfelel-e valóságnak, az most érdektelen, az a Keynes, akire manapság oly előszeretettel hivatkoznak a napilapok, az kétségkívül ilyen.

Christopher Sims matematikából szerezte BA fokozatát a Harvardon, majd öt év múlva ugyanott PhD-zett immár közgazdaságtanból. Tudományos pályafutásának jelentős része a Minnesotai Egyetemhez, az „édesvízi” közgazdasági iskola egyik fellegvárához kötődik, ahol húsz éven keresztül, 1970 és 1990 között oktatott. Ezalatt írta meg legnagyobb hatású, már címében is provokatív cikkét („Macroeconomics and Reality”), amelyben nemcsak erősen kritizálta az akkoriban gazdaságpolitikai szimulációkra előszeretettel használt sokegyenletes, keynesi típusú ökonometriai modelleket, hanem az ún. vektor autoregresszív (VAR) modellek segítségével új eszközt is adott a vizsgálódásokhoz. (Remek, bár némi technikai felkészültséget is igénylő prezentáció a VAR-modellekről elérhető például itt.)

Az idei közgazdasági Nobel-díjat Thomas Sargent és Christopher Sims kapta. Az indoklás (a népszerű és a tudományosabb is) letölthető a Nobel-honlapról. Röviden: a díjazottakat azért szeretjük, mert sokat tettek azért, hogy jól értsük az oksági viszonyokat, a gazdaságpolitika szisztematikus és váratlan hatásait a makroökonómiában.

Hamarosan hosszabb pályaképekkel is jelentkezünk.

A Rajk Szakkollégium 2011 évi Neumann János díját Joshua D. Angrist, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) közgazdasági tanszékének professzora, az oktatás-gazdaságtan, az empirikus közgazdaságtan és az ökonometria világszerte ismert képviselője kapta. Gratulálunk!

A szakkollégium mindenkit szeretettel vár jövő hétfőn délután hatkor a Horánszky utca 20. alatt tartandó díjátvevő előadására, amelynek címe:

"The Elite Illusion - Achievement Effects at Boston and New York Exam Schools".
 

Miért olyan nagy még mindig a bizonytalanság a világgazdaságban? Miért nem akar végre megindulni a várva várt fellendülés? A Nagy Válság és az utána következő másfél évtized gazdaságtörténete továbbra is érdekes és hasznos összehasonlításokra adhat alkalmat azzal a turbulens és zűrzavaros világgazdasággal, amelynek vergődését olyan nagy aggodalommal figyeljük.

A gazdaságtörténész Robert Higgs: „Regime Uncertainty; Why the Great Depression Lasted So Long and Why Prosperity Resumed after the War” című tanulmányában elutasítja azt a közkeletű vélekedést, miszerint a Nagy Válság okozta mély depresszió az aktivista kormányzati beavatkozásokat jelentő New Deal, majd a háborús felkészüléssel, illetve a háború viselésével járó kormányzati költekezés eredményeként múlt volna el.

Viral Acharya nemcsak kiváló kutató, de nyilatkozni is szeret. Az utóbbi időben exponálta magát az amerikai lakáspiac problémaival kapcsolatban is.
Magyar vonatkozású kedvcsinálók az interjú-nézéshez és cikkolvasáshoz:

• Ebben azt javasolja, hogy azokat az amerikaiakat, akiknek a jelzáloghiteltartozása nagyobb, mint a házuk értéke, segítsék ki egyszeri pénzügyi transzferrel.
• Ebben pedig a lakástulajdonszerzés állami támogatása ellen érvel.

Délután az MNB-ben ad elő, érdemes meghallgatni!

Naív állampolgárként  azt szoktuk gondolni, hogy a piacok működésének keretet adó, azokat terelő szabályok a fogyasztók védelmét, a náluk jobban szervezett és informált termelőkkel szembeni kiszolgáltatottságuk csökkentését szolgálják. Jelentős irodalom szól azonban arról, hogy a termelők csoportjai vagy érdekvédelmi szervezetei sikeres lobbitevékenységet folytatnak a szabályalkotó hatóságoknál azért, hogy a szabályokat az ő érdekeiknek megfelelően módosítsák, vagy hozzák meg. A szabályozó szabályozottak által való ilyen "foglyul ejtése" (regulatory capture) egyáltalán nem ritka jelenség, s blogunkban is idéztünk már példákat arról, amikor a piacon már jelen lévő termelők vagy szolgáltatók - természetesen a fogyasztók érdekeire hivatkozva - állami szabályozást követeltek azért, hogy versenytársaikat, leginkább a piacra újonnan belépőket, az állami szabályozás eszközét használva tartsák távol. Hazai példaként említhetjük a pékek igyekezetét a TESCO kenyér és péksütemény árulásának betiltására, a gyógyszerészek tiltakozásást az ellen, hogy a benzinkutatknál fájdalomcsillapítót áruljanak, vagy az idegenvezetők fellépését a kontárok - értsd: azok, akik nem az ő szervezetik előtt tettek vizsgát - piacról való kitiltására.

Első olvasásra a fenti okfejtésnek nem sok köze lehet bizonyos apró kínai halakhoz, amelyek kellemes bizsergést okozva rágcsálják az ember lábfejéről az elpusztult bőrdarabokat. Pedig van, mégpedig nagyon is sok. Ők is kellemetlen konkurrenciájává váltak valakinek. 

Közeledik a Nobel-díj odaítélésének szezonja, a találgatás már meg is kezdődött. A Thomson Reuters szerint a következők az esélyesek.

Már többször is elkezdtünk reménykedni, hogy a világ nagyobb részét sújtó krízisnek már vége, a fellendülés most már biztosan eljön. Aztán semmi, a makroteljesítmény továbbra is harmatgyenge. Magyarázatokkal tele van a padlás, ahogy megoldási javaslatokkal is. Mást mondanak a keresleti oldalra esküdő keynesisták, és mást a kínálati magyrázatokban hívők, de az egyes iskolákon belül is mást mondanak a probléma monetáris, fiskális vagy termelékenységi oldalát hangsúlyozók. Mike Konczal  sajátos módszert választott a tengernyi álláspont kategorizálására és rendszerezésére, elkészítette a "vélemények és javaslatok topológiai térképét". Posztjának külön erénye, hogy az egyes álláspontokat egy-egy rövid, jellegzetes cikkre való hivatkozással illusztrálja is. Szép csokor, de biztosan nem teljes. Akartok neki segíteni?

Megtudtuk, jövőre többek közt kivezetik jóváírást és a szuperbruttó kivezetésével 16%-osra csökkentik az immár egyszem SzJA-kulcsot (eddig voltaképp 16%X1,27= 20,3% volt). A könyvelők már elkezdték kiszámolni, mekkora fizetésnél mekkora nettó bérváltozással jár is ez.

Egy korrekt közgazdaságtani hatásvizsgálat persze háztartásokra, decilisenként vizsgálná, mennyit nyernek, mennyit vesztenek a szegény, mennyit a gazdag magyarok az új jövedelemadó-rendszerrel. (Ez ugyebár a hatásvizsgálatnak csak az első lépése lenne, aztán jönne a munkakínálati és egyéb ösztönzési hatások megbecslése, de ne legyünk telhetetlenek...)

Ha ezt az NGM kiszámolta, (legyünk optimisták, hogy kiszámolta, azaz elvégezte a mikroszimulációt és valaki a döntéshozók közül rá is nézett), akkor se kötötte az orrunkra.

Szerencse a bajban, hogy Cseres-Gergely Zsombor és Simonovits András az adóreform tb-nyugdíjakra gyakorolt hatását  elemző dolgozatukban, en passant, szintén (?) kiszámolták ezt.

Na jó, minden azért nem. Ám az biztos, hogy a háztartási eszközeink régen sokkal tartósabbak voltak. Nem kellett olyan gyakran kidobni, kicserélni őket. A kérdés már csak az, hogy ettől jobb volt-e nekünk akkor, s rosszabb-e most, hogy kell. Steven Horwitz szerint egyáltalán nem.

A szakosodás és specializáció szükségszerű következménye, hogy kevés féle dologhoz értünk, s amihez nem, abban a szakértőkhöz fordulunk. Elvisszük az autót a szervízbe, és azt mondjuk a szerelőnek: nem tudom, mi baja, füstöl és köhög, kérlek, javítsd meg. Ha pedig öregkorunkról akarunk gondoskodni, elmegyünk a pénzügyi tanácsadónkhoz, és azt mondjuk: tessék, itt a pénzem, kérlek fektesd be úgy, hogy eleget hozzon időskori kiadásaim fedezésére. Kedvenc kanadai blogunk úgy látja, hogy az utóbbi esetben kisebb esélyünk van arra, hogy a megbízott szakértő a mi szempontjainkat tartja majd a legfontosabbnak. Sokféle piaci kudarc leselkedik ezekre a piacokra, közülük az egyik legfontosabb a moral hazard.

Többször beszéltünk már a blogon (pl. itt meg itt) a viselkedési gazdaságtanról, ami a kormányzatnak lehetővé teszi, hogy ne szabadság-korlátozó, torzító, durva eszközökkel terelje polgárait az egyénileg és társadalmilag is helyesebbnek gondolt viselkedési minták fele, hanem ügyesen tálalt információval, finom böködéssel (nudge) hasson rájuk.

Will Wilkinson blogjában a már általunk is hivatkozott George Loewensteint idézve megint arra hívja fel a figyelmet, hogy ennek is megvannak a veszélyei. A nudge-dzsal takarózva a gyáva politikusok (Loewenstein David Cameronnal példálózik) úgy csinálhatnak, mintha tennének valamit olyankor is, amikor igazából valódi regulatív megoldásra lenne szükség: semmit- (vagy nagyon keveset) tevésüket a viselkedési közgazdaságtan mögé bújtatják, ami az igazi intézkedés helyetti jámbor felvilágosítást is a szakpolitikai cselekvés aurájával aranyozza be.

A magyar analógia talán az lenne, ha a kormány leveleket küldene a polgároknak, bemutatva, másutt mennyi a vízdíj, mások mennyi vizet fogyasztanak, és ettől várna megtakarításokat.

Will Wilkinson örülhetne minálunk: a magyar kormány biztosan nem gyáva, nem (e téren sem) bújik finom informálciós nudge-eszközök mögé...

A gazdasági ciklusok empirikusan megfigyelhető jellemzőit tanuljuk ezen a héten. Egyebek között ilyen állításokat teszünk:

1. A fogyasztás prociklikus.

2. A beruházás prociklikus.

3. A fogyasztás volatilitása kisebb mint az outputé (fogyasztássimítás), a beruházás volatilitása nagyobb.

4. Mindkét változó ciklusa egyidejű az outputéval.

Illusztráció

Kereslet, kínálat és szerelmeskedés. Kiábrándító? Miért volna az? Pusztán abból, hogy csodálatos érzelmeket és gyönyörűségeket élünk át művelése közben még nem következik az, hogy ne viselkednénk olyan általános - legalább statisztikailag igaz - szabályosságok mentén, amelyeknek az érzelmekhez nincs közük. Szerintetek például azok a fiúk, akik drága és hangulatos étterembe viszik vacsorázni szívük választottját nagyobb vagy azonos eséllyel tölti vele együtt az éjszakát azokhoz képest, akik megspórolják a vacsoraszámlát? Na ugye. E cikkből megtudhatjuk továbbá, hogy a nemek közti egyenlőség növekedése fokozza a szexuális aktivitást, és azt is, hogy a kínálat visszafogása e téren is árnövelő hatású.

Az internet szinte korlátlan informálódási lehetőséget biztosít. Bármit elérhetünk, s ezért sokoldalúan, kiegyensúlyozottan tájékozódhatunk. Hm...biztos ez?

Ha valami érdekel, beütjük a böngészőbe. Feljön minimum ötvenezer tétel. Legfeljebb az első tízet nézzük meg, vagyis döntő kérdés, hogy mit sorol előre. Tényleg, minek alapján szűrnek a böngészők? Bonyolult, nem tudjuk pontosan. Egy valami biztos, a jó böngésző - mondjuk a Google - annak alapján is szűr, hogy mit olvastunk korábban. Segíteni akar nekünk, ezért korábbi kereséseink alapján megpróbálja rögzíteni érdeklődésünket, stílusunkat, ízlésünket -benne elfogultságainkat és előítéleteinket -, s ehhez igazítani azt, amit felkínál. Amit pedig nem sorol előre, nem kínál fel, azt nem olvassuk, az nekünk nincsen. Bezár minket a saját gusztusunkba, s eközben még azt a tévképzetet is kelti, hogy mi vagyunk a nyitottak, lám objektíven, széleskörűen tájékozódunk.

Marhaság? Némi részletesebb argumentáció és bizonyíték mindenesetre jól jönne. Szóval olvassátok el Eli Pariser The Filter Bubble című könyvér. Erről szól.

Gazdasági válság = kevesebb szemét.

Kézenfekvő, hogy a munka termelékenysége, értékteremtő ereje nagyon függ a dolgozó képességeitől és képzettségétől, ám nemcsak attól. Nagyon függ attól is, hogy a munkát hol, a világ mely részében, mely országban végzik. Mi több - s ez Michael Clemens érvelésének lényege - utóbbitól sokkal inkább függ, mint az előbbitől. Így kell lennie, hiszen különban ugyanaz a munka nem kaphatna annyira eltérő jövedelmet a világ különböző országaiban. Gondoljunk csak arra, mennyivel többet keres egy taxisofőr New Yorkban, mint - mondjuk - Etiópia fővárosában. Az elvégzendő munka lényegileg ugyanaz. A migráció nem egyszerűen értékteremtő, az általa megvalósuló munkaerő-reallokáció a hatékonyság növekedésének jelentősebb forrása lehet, mint a megmaradt kereskedelmi korlátok lebontása.

Update: És mi a helyzet a munkát nem vállaló időskorúak vándorlásával?

Miért csökkenne? Hát... talán azért, mert recesszió van, szörnyű recesszió, és ilyenkor.... De a fejlődő országok... meg a termelés korlátai, az olcsó energia, az olajkorszak vége....

A hivatkozott cikkben sok informatív elem van, de nem muszáj mindent készpénznek venni benne. Az ilyen "olajos" cikkekről nekünk valahogy mindíg Varró Laci aranyköpése jut az eszünkbe: a kőkorszak sem azért ért véget, mert elfogyott a kő.

Az amerikai elnök nagytudású professzorokból összeválogatott közgazdaságtani agytrösztje, a Council of Economic Advisors (csillag-lábjegyzet: a magyar miniszterelnöknek mintha nem lenne ilyen...) élére augusztus 29-én új ember került: Alan B. Krueger.

Mit is tudunk róla azon kívül, hogy professzor a Princetonon és hogy nem is oly régóta pénzügyminisztériumi államtitkár?

Talán nem meglepő, hogy szerinte ilyenek nincsenek. Az ingyenpénz ellenösztönző a munka kínálatára, a keresletet pedig a jövőre várt adóemelés ricardói hatása fékezi. Azért nem mindenki ért egyet vele.

Igen, igen, persze, persze. A pénzügyi összeomlás nyilvánvalóan a piac működésének kudarca volt. Az igazi tragédia azonban akkor kezdődött, amikor a kormányzat beszállt azzal, hogy ő majd megoldja a problémát. Legalábbis így látja Gary Becker, az 1992-es év Nobel-díjasa. Szóval csak azért, mert időnként meghülyül, még ne rohanjunk megszüntetni a kapitalizmust. Átlagosan még mindig messze jobban teljesít minden más rendszernél.

Harminc-negyven évvel ezelőtt úgy ülhettünk végig a társadalmak lényegi vonásait taglaló egyetemi kurzusokat, hogy sem a professzorban, sem hallgatójában fel sem merült: az elhangzott markáns állításokat, tételeket szigorú empirikus tesztekkel, ízlésünktől független bizonyítékokkal illenék alátámasztani. Mi több, a szigorú módszertani kritériumok hiányát még meg is indokoltuk azzal, hogy "a társadalomtudományok mások", azoknál sem szükség, sem lehetőség nincs a természettudományok esetében megszokott tudományos módszertani elvárások érvényesítésére.

Hála istennek ez a "pongyolaságot" megengedő attitűd már a múlté, ám alig fél évszázadra tekinthet vissza az a törekvés, amely a társadalmat vizsgálóktól is elvárja a tudományos módszertanok szigorúságát, az empirikus és logikai bizonyítékokat. Ebben az értelemben nevezi Edward Glaeser a társadalomtudományokat "fiatal" tudományoknak. Ám ha ezt elfogadjuk, akkor jön a csúnya kérdés: mit kezdjünk a régi nagy világmagyarázatokkal?