nem a pék jóindulatától

Most éppen hol? Hát a házassági szokások és az azt kísérő intézmények körül. Gondoljunk például az eljegyzéskor szívünk hölgyének vásárolt jegygyűrűre. Méretes gyémánttal persze, hiszen ez egyrészt kifejezi iránta érzett szerelmünket, odaadásunkat, áldozatkészségünket, másrészt szimbolizálja, hogy milyen hatalmas értékre leltünk őbenne. Manapság inkább az előbbi, lehet, hogy korábban inkább az utóbbi szempont számított.

Az ám, régen. Amikor a szüzességnek még értéke volt. Úgy értjük: anyagi, piaci értéke. Amire hölgyeknek célszerű volt vigyázni, hiszen idő előtti elvesztése igencsak csökkenthette esélyeiket egy anyagi biztonságot (is) jelentő jó partira. Ezt persze eddig is tudtuk, de mi köze mindehhez az értékes jegyajándéknak? Nos, lehetett egyfajta biztosíték, fedezet arra az esetre, hogy ha az eljegyzés után, de a házasság megkötése előtt mégiscsak megesne a dolog. Ekkor ugyanis van, ami a beteljesülésen már túljutott ifjú vőlegényt visszatartja attól, hogy felbontsa az eljegyzést. Vagy ha mégse, akkor legalább anyagi kárpótlásban részesítette az értékcsökkenést elszenvedett menyasszonyt.

A gazdaság teljesítményének leírására az elemzők nagyon sokféle indikátort használnak. E mérőszámok mindegyikéhez kapcsolódik valamilyen kézenfekvő, bár gyakran túlságosan leegyszerűsítő értékítélet. Így például a termelés (GDP) vagy a foglakoztatás növekedését fenntartás nélkül jó, az infláció mérésére használt fogyasztói árindex emelkedését viszont rossz hírként szoktuk elkönyvelni, és azt is kézenfekvőnek tartjuk, hogy ha a mutatószámok ellenkező irányba mozdulnak, akkor az ellentétes értékítélet indokolt. A gazdasági adatok nyilvánosságra kerülése után a laikus állampolgár számára az ilyen értékítéletek nyújtanak fogódzót annak eldöntéséhez, hogy vajon jó vagy rossz irányba mennek-e a dolgok.

Számos híres kollégájához hasonlóan matematikusként indult, nyert OKTV-t és nemzetközi diákolimpiát is. Ádám (akinek előadására, talán emlékeznek, másfél éve egyszer már invitáltuk a blog olvasóit) az ELTE matematikus szakának elvégzése után váltott, mert „a való világ érdekesebbnek tűnt”. A Közép-Európai Egyetemen szerzett mester, majd 2004-ben a Harvardon doktori fokozatot közgazdaságtanból. Első munkahelye a kaliforniai Berkeley egyetem volt, hét év után innen költözött haza. Tavaly óta a CEU közgazdaságtan tanszékének docense. Alkalmazott elmélésznek vallja magát, akinek publikációi gyakran kötődnek más társadalomtudományokhoz is. Legtöbbet idézett munkái a társadalmi hálózatokról szólnak, de sokféle témában publikál, így a nemzetközi kereskedelem, a fogyasztáselmélet vagy a viselkedésgazdaságtan területén is. Magáról elfogódottan és igen szerényen, a közgazdaságtan bármely kérdéséről viszont érezhető lelkesültséggel beszélt.


A szokásosnál hosszabb téli szünet alatt sokat gondolkodtunk arról, hogy mit is szeretnénk kedvenc blogunkkal. Hosszas töprengés után arra jutottunk, hogy nagyjából ugyanazt, amit eddig: friss cikkek szemlézését, érdekes témákat, rövidebb szösszeneteket, ha valami érdekes eszünkbe jut a közgazdaságtanról. Egy kicsit azonban szervezettebben és tudatosabban szeretnénk működni, ennek első lépéseként rovatot indítunk, és péntekenként interjúkkal jelentkezünk.

Eddigi egyszeri kísérletünkhöz hasonlóan továbbra is olyan közgazdászokat szeretnénk bemutatni, akik talán kevésbé ismertek a szélesebb nyilvánosság előtt, és számunkra példaképek lehetnek. Közös bennük, hogy ritkán látjuk őket a hírműsorok stúdióiban, pedig őszintén hisszük, hogy több kéne belőlük.

Ha péntek, akkor interjú. Hamarosan jövünk. Addig is, ha szeretnétek valakivel beszélgetést olvasni, írjátok meg nekünk!

A blog íróinak egyik közös kedvence Daron Acemoglu. Már azelőtt is szerettük, hogy a Rajk elhozta volna Magyarországra, de a szenzációs előadása után csak még nagyobb rajongói lettünk. A Jonh Bates Clark medal az egyik legjobb előrejelzője a közgazdasági Nobel-díjnak, és ő jó úton jár, hogy egyszer valóra is váltsa az előrejelzést. Talán azért is kísérjük a munkáját kiemelt figyelemmel, mert az országok jólétének, fejlődésének kulcsaként az intézményeket emeli ki, és mi is ezekért szoktunk izgulni Magyarországon. Ő lehet az is, aki majd jó nagy időtávlatból a szocialista rendszerváltó országok sikereit és sikertelenségeit megmagyarázza társadalmi környezetbe ágyazva.

Nem meglepetés, hogy Acemoglu és James Robinson ismeretterjesztő könyvéről egy halom magasztaló kritikát lehet találni, épp ezért érdemes kiemelni, ha valaki megpróbál a kákán is csomót keresni.

Mi már alig várjuk, hogy nyáron legyen időnk elolvasni a könyvet. Ígérjük, utána beszámolunk róla, de addig is itt meg lehet nézni, hogy foglalja össze a szerző az MITseknek.

(köszönet a linkért SL)

A vezető kutatói világ versenyét leíró publish or perish mondás mindig is kegyetlennek tűnt. Node a testi épségünket áldozni egy publikációért már tényleg túlzás, vagy nem? Kétes dicsőség az AER-publikációknak, hogy értük mondanának le legtöbbről a megkérdezettek. A tanulmányból megérthető az egészséggazdaságtan egyik kulcsfogalma, a time-trade-off.

Kedves olvasónk, Lieli Róbert megemlékezése egykori témavezetőjéről:

Bár a szakmán kívül talán kevésbé ismert név, Halbert White munkásságával minden olyan diák kapcsolatba került, aki végigcsinált legalább egy középszintű ökonometria kurzust. Szinte bármelyik ökonometriai programcsomagban megtalálható a White-féle standard hiba opció, ami lehetővé teszi, hogy az empirikus regressziós együtthatók hibáját akkor is konzisztensen lehessen becsülni, ha a modell hibatagjára nem teljesül a bevezető kurzusokon tett feltevések mindegyike. Hal többször viccelődött azon, hogy mennyivel nagyobb lenne az idézettsége akkor, ha nem terjedt volna el ennyire a módszere. Arra gondolt, hogy mivel az eljárás tényleg közhely lett a gyakorlati munkákban, az eredeti tanulmányt már nagyon ritkán idézik.

A fenti, mindenki által ismert kontribúció szépen illeszkedik Hal White tágabb munkásságába. Rengeteg tanulmányán átível az a gondolat, hogy mi történik akkor, ha az ökonométer rosszul specifikált modelleket illeszt az adatokra, vagyis olyan feltevéseket tesz (pl. függvényformákról, eloszlásokról), amelyek a valóságban nem teljesülnek. Ténylegesen azokat a mennyiségeket becsüljük-e az ilyen esetekben, amelyekről a modell alapján azt hinnénk, hogy becsülni fogjuk? Robusztusabbá lehet-e tenni a becslési, tesztelési eljárásokat az ilyen típusú hibákra nézve? A modern ökonometriában általában úgy gondolunk a becsült modellekre mint közelítésekre, amelyek nem feltétlenül adják minden szempontból pontos leírását a valóságnak. Ennek (az utólag triviálisnak tűnő) gondolatnak a szakmában való elterjedéséért jórészt ő a felelős, és azért is, hogy nem csak tárt karokkal állunk a probléma előtt, hanem vannak módszereink a specifikációs problémák felismerésére, kezelésére.

Számtalan konkrét, Hal White nevéhez fűződő eredményt lehetne még említeni az elmúlt évtizedek ökonometriájából és rokon területekről, mint pl. a neuron-hálózatok elmélete, egészségügyi statisztika stb. Véleményem szerint egy, a konkrét eredményeken túlmutató hatása munkásságának, hogy az 1980-as években meghonosodtak az aszimptotikus módszerek az ökonometriában, illetve végleg egzakttá vált a tudományág elméleti része. (Ez azt jelenti, hogy explicitté kell tenni a feltevéseket, tételeket kell kimondani, és matematikailag pontos bizonyításokat adni.) Nem véletlen, hogy az utóbbi években neve rendszeresen felbukkant a közgazdasági Nobel-díjra esélyesek exkluzív listáján.

Tudományos munkássága mellett sikeres tanácsadó céget is vezetett, illetve aktív és tehetséges jazz trombitás volt. Szinte igazságtalannak érezheti az ember, hogy valakinek ennyi tehetség jutott. De Hal mindig örömmel osztotta meg tudását tanítványaival, és optimista, életvidám személyisége annak ellenére nagyon megközelíthetővé tette, hogy tényleg kevés nagyobb név akad az ökonometria területén.

2012. március 31-én a szakma egy meghatározó egyénisége távozott el. 1979 óta tanított a University of California San Diegón, mindössze 61 éves volt.

A New York Times múlt héten igen érdekes publicisztikát közölt egy bizonyos Stuart Green nevű jogászprofesszortól, aki amellett érvel, hogy az amerikai büntetőjog túlzóan bünteti a szellemi tulajdonjogok elleni vétségeket. Az ürügy a Megaupload nevű fájlcserélő oldal elleni, hm, erőteljes kormányzati fellépés (a cég szervereit leállították, eszközeit lefoglalták, vezető alkalmazottait letartóztatták). Green amellett érvel, hogy a szellemi tulajdonjogi védelem alá eső termékek másolása során az áldozat nem szenved kárt, vagy legalábbis sokkal kevésbé bizonyíthatóan, mint a lopás esetében. A túlzott szigor - érvel a jogtudós - már csak azért sem indokolt, mert a közhangulat sem tekinti ugyanolyan súlyúnak a szellemi tulajdon elleni vétségeket, mint a sokkal kézzelfoghatóbb ingóságok eltulajdonítását, amint arra Matthew Kugler szociálpszichológussal végzett kutatása rámutat. Vagyis a fájlcserélők dramatikus büntetőjogi megbélyegzése elszakad a társadalom (természetes?) igazságérzetétől.

Vagy ahogyan a Freakonomics - immáron a közgazdaságtan klasszikus terminológiájával - újrafogalmazta a dilemmát: a lopás zéróösszegű játék, míg a szellemi tulajdonnal való kalózkodás nem az. A kézzelfogható dolgokért rivalizálunk, míg a szellemi termékekért nem, akkor sem lesz nekünk belőle kevesebb, ha másoknak is jut belőle. 

A következő videót pedig mindenki ossza meg bátran, ha tetszik neki. Hivatkozással, vagy anélkül.

Hosszabb szünet után újraindulunk, és várjuk érdeklődő olvasóinkat. Reményeink szerint még érdekesebbek leszünk, de legalábbis sok idézőjelet használunk majd, és örömmel fogadunk minden tanácsot, hozzászólást, építő kritikát.

Kedves olvasóink!

Hosszas örömteli működés után kisebb szünet alakult a blogban. Kupaktanács indult a hogyan továbbról, és arra jutottunk, hogy bővített tartalommal és megújult formában még jobban akarjuk folytatni nemsokára.

Ha valakinek van ötlete szívesen látott tartalomra, írjon, várjuk a külső javaslatokat is!

Köszönjük az eddigi kitartó olvasói figyelmet, és még egy kis türelmet kérünk.

Az ELTE Közgazdaságtan Tanszékén hagyomány, hogy a karácsonyi forraltbor mellé egymást is olyasfajta feleletválasztós tesztekkel szórakoztatjuk, amilyeneknek szegény diákjainkat szoktuk kitenni.

Habár a poénok egy része nem lesz másoknak világos, gondoltuk,  kis kvízünket hű olvasóinknak is bekészítjük virtuális ajándékként a virtuális karácsonyfa alá - hátha nekik is kedvük támad ilyesmit játszani.

Ha igen, elő a ceruzát, kvízünk alább! 13+1 kérdés, A/B/C válaszok, megoldókulcs a legvégén. Guglizni nem ér.

Találati arányokat önbevallásos alapon, kommentben várjuk...

Boldog ünnepeket!

Amikor én még kicsi voltam, akkor a harmincas évek világgazdasági válságát még "túltermelési" válságként emlegették. Középiskolás - a közgazdaságtan által semmilyen formában meg nem érintett - ifjú lehettem, amikor agrárius apám hosszú fejtegetéseit hallgathattam pirosra festett és elégetett búzáról, olyan kétségbeesett intézkedésekről, amelyekkel az agrárszektor termelékenysége, hatékonyság-növekedése miatt felfutott termékkínálatot a soványka kereslethez igyekeztek passzítani. Számára, ahogy a kortársak túlnyomó része számára is, ez a túltermelés volt a probléma lényege, ezt a képet terjesztették ki a makroökonómiai alkalmazkodások egészére.

A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatójaként - a közgazdaságtan tudománya által még mindig érintetlenül - a túltermelési válság ideológiai aspektusaiban merülhettem el. Az ott hallgatottak szerint a túltermelési válság a kapitalizmus jellemzője, halálos kórja. Az öldöklő profithajsza, a termelők között folyó verseny a technológia, termelékenység folyamatos növekedését eredményezi (kényszeríti ki). Ennek folyománya a javak soha nem látott bőségű kínálata, amelyek megvásárlására a kizsákmányolt és elszegényedett tömegek nem képesek. A 30-as években történtek ennek konkrét megnyilvánulásai, a túltermelési válságok miatt a szisztéma napjai meg vannak számlálva.

A The Browser FiveBook Interviews sorozatában Daron Acemoglu beszél kedvenc könyveiről és a sajátjáról. A fő téma a jövedelmek egyenlőtlensége, régebben és manapság.

Mindkettő szenzációs, de figyeljetek, csak akkor érdemes nekiállni, ha van elég időtök. A kettő együtt jó két óra, és darabokban, szemezgetve nem áll össze semmivé. Van a videó elején tíz perc szünet, a cursort érdemes 10.00-ra állítani, akkor kezdődik.

A 70-es, 80-as években az adósságválság olyan fejlődő ország dolog volt. Ma nem az. Az Economist beszédes diagramok rendszerével illusztrálja egyes fejlett országok különböző típusú (állami, magán etc.) adósságait.

Greg Mankiw a The New York Timesnak nyilatkozik arról, mit gondol a kurzusáról kivonulókról, akik kurzusát egyoldalúnak, ideológiai töltetűnek címezték. Eközben Keynest idézi, miszerint a közgazdaságtan elmélete nem ideológiai doktrína, hanem módszertan, gondolkodásmód.

Aki otthonosan mozog ebben a gondolatkörben, annak a mainstream közgazdaságtan a logikus gondolkodás iskolája, s tényleg nehezen érti, hogy mások miért látják ugyanezt a piacgazdaság apológiájának. Ráadásul az ilyesfajta ellenérzés egyáltalán nem újkeletű, Mankiw-nak is van erről sztorija.

Ha kapitalizmuson egyszerűen magántulajdonra, a vállalkozás szabadságára, munkamegosztásra és ezért cserére épülő gazdasági rendszert értünk, akkor a közgazdász aligha lát alternatívát, nincs ugynis más mechanizmus, amely az egyéni döntések trilliárdjainak koordinációjára képes volna. Könnyű a rendszer méretes hibáin felháborodva tüntetéseket szervezni, esetleg rárontani a Wall Streetre, ám ezek a mozzgalmak csak tagadnak, megfontolható alternatívát nem ígérnek. Nekünk, szocializmuson sanyarodott állampolgároknak pedig különösen sok tapasztalatunk lehet abban, hogy az alternatív kísérletek a kapitalizmusnál sokkal rosszabbul kezelték a koordinációs pronlémát. Ebből persze semmi olyasmi nem következik, hogy minden a legnagyobb rendben volna, sőt. Pusztán az, hogy a mégoly nagy problémák megoldását is az alapvető struktúrán belül kell keressük, mert kivitelezhető alternatívával még nem állt elő senki. Kenneth Rogoff morfondírozásai a tárgyban.

A legtöbben úgy tudjuk - ha nem elmélettörténeti tanulmányainkból, akkor legalább az e blogban is linkelt vicces klipből -, hogy a 30-as évek elején Hayek és Keynes vitája a makroökonómiai rendszer működéséről fontos állomása volt a tudomány fejlődésének. David Warsh most megpróbálja kiírni Hayeket a Makroökonómia történetéből mondván: ilyen vita lényegében nem is volt. No és kinek tetszik mindez a legjobban? Paul Krugmannak.

Ha az ECB hajlandó volna biztosítani a megfelelő likviditást, - mondjuk valahogy úgy, ahogy 2008-ban a FED tette Amerikában - akkor az eurozóna adósságválsága lényegileg meg lenne oldva. James Surowiecki szerint legalábbis, ez ilyen egyszerű. Ám még ha nem is értünk vele egyet, a The New Yorker akkor is mindíg szórakoztató olvasmány.

A nemzeti önállóság létrejöttük óta a nemzetállamok egyik legféltettebb kincse. Minden nemzet szívesen emlékezik meg azokról a történelmi eseményekről, amikor idegen elnyomókkal szemben kivívta, külső behatolókkal szemben megvédte ezt az önrendelkezést.

Meghalt Mark Blaug. Ha a negyven feletti magyar közgazdászok nemzedékei nem Mátyás Antal, hanem az ő könyvéből tanulták volna a közgazdasági elméletek történetét, talán másként viszonyulnának a közgazdaságtan elméletéhez. Vagy ki tudja?

Az Eurozóna adósságválsága az utóbbi hónapokban mindenekelőtt az övezet északi és déli országainak kormányzati viselkedésbeli különbségeire hívta fel a figyelmet. Az övezet déli államainak hitele fogyóban, a hozamok emelkedése kétségessé teszi az adósságok kifizetését. Az Economist diagramja szerint azonban nemcsak a kormányzati pénzügyekben markáns a különbség, hanem szinte valamennyi makroökonómiai indikátort tekintve éles határvonal húzható az északi és a déli országok teljesítménye között. Lehet, hogy a jó idő rosszat tesz a növekedésnek?

Iparpolitikának hívják az ilyesmit. A legtöbb országban előfordul időnként, hogy a politikai szféra úgy érzi, ő jobban tudja, hogy mi a fejlesztendő és mi nem, mint az üzletemberek, akik a saját pénzüket kockáztatják. A mi kormányunk az elmúlt másfél évben határozott jeleit mutatta ennek a meggyőződésnek. És nemcsak beszél róla, cselekszik is. Belevett a MOL-ba, most éppen megveszi a Rábát, beszélnek egy állami bank létrehozásáról, és mindig jól meg is indokolják, hogy miért is kell ezt csinálni.

Mi annyit tehetünk, hogy felhívjuk a figyelmet azokra a külföldi esetekre, amikor hasonló indokokkal hasonló dolgokat cselekedtek. (Figyeljetek, a cikk nem ér véget az első oldalon, még további három oldal vicces és tanulságos történet következik.)

Hayek vs. Duflo.

Egyes európai államoknak komoly gondjai vannak adósságuk refinanszírozásával, piaci források felhajtásával. Divatos álláspont manapság az, hogy a megtakarított források bőségével rendelkező Kínának kéne az adósságválság által sújtott Európa segítségére sietnie. (Mintha - persze kicsiben - a magyar kormány is táplálgatna ilyen reményeket.)

Michael Pettis szerint ez egy kifejezetten bizarr ötlet, és nem a kínaiak húzódozása miatt az, Európának is ártana, ha új külső forrás áramlana a mindenekelőtt saját gazdaságpolitikájuk miatt bizalomhiányban szenvedő kormányok finanszírozására. Nem igaz az, hogy Európa forráshiányban szenved, sőt kifejezetten forrásgazdag. Csak a források tulajdonosai nem akarnak olyan államokat finanszírozni, amelyek jó eséllyel nem fogják visszafizetni a hiteleiket. A problémát nem Kína, hanem Németország tudná megoldani.

Egy demokratikus országban, hacsak nem miniállam, mint a Vatikán, az állam nem egy-, hanem többszintű. Választott vezetői, rendeletalkotási joga, költségvetése, törvényszabta feladatai és kiadásai nem csak az össznemzeti parlamentnek és kormánynak vannak, hanem az ország különböző kisebb területegységeit lefedő szinteknek is. Ez nem csak a nagy, föderális berendezkedésű államokban van így (az amerikai hármas mantra így szól: federal, state, and local), hanem mindenütt.

Magyarországon az elmúlt két évtizedben, az EU-támogatások felszívására létrehozott, a második Orbán-kormány által nem támogatott hét régiót és az önkéntesen szerveződő 174 kistérséget nem számolva lényegében két "alsóbb" szintje van az államnak: a megye (19 darab) és a települési önkormányzat (kb. 3200).

Akármennyire is szeretnénk csak a távoli, központi hatóságot államnak látni, a települési önkormányzatok sem valamiféle önkéntes klubok, civil közösségek: adót szedhetnek, törvényes kötelezettségük kórházakat, iskolákat, óvodákat fenntartani. Ők is az állam, csak annak lentebbi szintje.

A politikai intézményrendszer egyik fontos, minduntalan és mindenütt visszatérő kérdése, hogy hogyan érdemes az adóbevételeket és az állam feladatait elosztani az állam szintjei között. Belgium az elmúlt évtizedekben szinte teljesen lebontotta központi államát, Magyarország viszont most központosítja azokat a legfontosabb feladatokat, amiket eddig az állam lentebbi szintjei láttak el: átveszi a kórházakat a megyéktől, és elveszi az iskolákat az önkormányzatoktól. Tegyük most félre esetleges pártpolitikai előítéleteinket ("biztos rossz, amit csinálnak, mert ők csinálják"), és kérdezzük meg: mit mond az elmélet? Mit mondanak a nemzetközi tapasztalatok? Hol vannak jó helyen ezek a közfeladatok?

Már persze ahhoz képes alacsony, hogy milyen nagy a válság, milyen nagy volt az output visszaesése az elműlt években.  Meg persze ahhoz képest, hogy más országok gazdasága hogyan reagált ugyanerre. Másoknál ugyanis sokkal nagyobb volt az elbocsátási hullám.

Munkaerőpiaci reformok? A munkaidő hosszának különösen rugalmas szabályozása lehet az ok?  Burda és Hunt vizsgálata szerint a válasz sokkal egyszerűbb, és sajnos sokkal kevésbé bíztató. Egyszerűen arról van szó, hogy a korábbi - 2005-2007 között megvalósult - fellendülés idején a német vállalatok annyira pesszimisták voltak a boom tartósságát illetően, hogy a fellendülés méretéhez képest szokatlanul kevés új dolgozót vettek fel. Így aztán amikor a Nagy Recesszió beütött, nem is kellett annyit elbocsátani. 

Hogy a gazdasági növekedés kapcsolatban volna az uralkodó széljárással? Így elsőre marhaságnak hangzik, pedig nem az.

A gazdasági növekedés irodalmának jelentős része foglalkozik azzal, milyen szerepet játszanak az intézmények - különös tekintettel a tulajdonosi jogokat definiáló és védelmező intézményekre - a gazdasági növekedés előmozdításában. A szokásos probléma az okság bizonyítása. Azt látjuk, hogy a gazdag országokban általában jól működnek az intézmények. De vajon ezért gazdagok, vagy azért vannak jó inzéményeik, mert gazdagok? Nem véletlenül foglalkoznak az intézmények szerepét kutatók oly sokat a gyarmatokkal. Az ő intézményeik ugyanis nem saját fejlődésük eredményeként jöttek létre, hanem gyamatosítóik hozták őket magukkal, és bevezetésük viszonylag gyorsan történt.

Idézett posztunk egy olyan kutatást ismertet, amelyben nyolcvan tengeri sziget gazdasági fejlettségét vizsgálva az elemzők úgy találják: pozitív kapcsolat mutatható ki az érintett szigetek mai gazdasági fejlettsége és aközött, hogy milyen hosszú ideig voltak valamely európai ország gyarmatai. Ahol tovább voltak európaiak, ott jobban meghonosodtak a gazdasági növekedésre pozitív hatást gyakorló intézmények.  Ám ismét van egy oksági probléma.

Honnan tudjuk, hogy az európaiak nem a már eleve leggazdagabb, s ezért nagyobb prosperitást ígérő szigeteket gyarmatosították először, amelyek így a leghohosszabb ideig voltak uralmuk alatt? No lám, itt jön a képbe a széljárás. Ha be lehet bizonyítani, hogy a szigetek elfoglalásának sorrendjében a kor tengeri közlekedését alapvetően meghatározó széljárás játszott leginkább szerepet, akkor a fordított okság elvethető.  (Már ha azt gondoljuk, hogy a szélirány önmagában nem okoz fejlettséget. És ezt azért inkább gondoljuk, mint nem.)

Lám, mennyire más ez az egész gondolatkör, mint a 60-as években dívó régi fejlődésgazdaságtan, amely a volt gyarmati országok elmaradottságát éppen a gyarmati múlt terhes örökségével magyarázta. Ha Acemogluék híres tanulmánya nem lett volna elég, még egyszer mondjuk: a gyarmati múlt így utólag áldás, nem átok. 

Jézus...! Vajon mi is megérjük majd, hogy diákjaink fellézadnak, és nyílt levélben azt követelik, hogy tudomány helyett hülyeségeket tanítsunk nekik?

Update: rádióinterjú Mankiw-val másnap reggel.

A monetáris politika szabályáról van szó természetesen. Miközben sokan riadalommal figyelik a pénzállomány elképesztő növekedését az Egyesült Államokban, mások - egyebek közt Christy Romer - továbbra is az aggregált kereslet alacsony, s ezzel összefüggésben a munkanélküliség magas szintje miatt aggódnak. Az érvelés szerint, ha a FED elkötelezné magát egy 4.5%-os nominális GDP pálya mellett, akkor ez a rezsimváltozás a monetáris politikában a bizalom erősítésén át ösztönzőleg hatna a kiadások emelkedésére. Az infláció is csak átmenetileg emelkedne, hiszen a szabály maga automatikus biztosítékot jelent arra, hogy a reál GDP növekedésének gyorsulásakor a FED visszahúzódik. Szóval, whaddaya say, Ben?